Mama és az anyaföld

Végzetes gyorsasággal közeledett az a nap. Az utolsó munkanapja. Végül csak elérkezett, képtelenség volt feltartóztatni. Mama legszívesebben elfutott volna előle. De az lehetetlen volt. Nem a futás miatt, hiszen Mama (nevezzük csak így, mert mióta első unokája megszületett, ezen a néven emlegette saját magát), hetven betöltött életéve ellenére biciklizni, egy rövidebb távot futni, sőt, talán bukfencet vetni is képes volt még.
Ezért is sérelmezte egy kicsit a főnöke hajthatatlanságát, aki ugyanis minden apellátát megelőzve, már tavaly télen kijelentette: hetven éves koráig alkalmazza őt és nem tovább. A délutános takarítónői állásra, sorban álltak mostanság a fiatalabb, munkanélküli asszonyok.
Mama nyolc körül felkelt az utolsó nap reggelén is, ahogyan húsz éve mindig, amióta nyugdíjasként délután dolgozott. Nem szeretett korán kelni, és mivel különösebb áldozathozatal nélkül megtehette, előszeretettel nézte a tv-t éjfélnél is tovább. Mama olvasni sosem szeretett, ezért előnyben részesítette a látás és hallás általi befogadást a világ, általa is fogyaszthatónak gondolt ismereteit illetően. A helyi nem hivatalos hírek pedig, időtlen idők óta, amúgy is élő közvetítés által, szájról szájra terjednek.
Kevés szórakozás jutott neki, mert egy olyan kis faluban ahol egész életét leélte, nem sok választási lehetőség van. Az emberek is bezárkóznak mostanában, nem élnek közösségi életet, ezért, jobb híján marad a televízió és benne a film. Mama imádta a filmeket. Különösen azokat, amelyeket látott már legalább egyszer. Stílusban és minőségben nem válogatott. Fogyasztott régi, jó magyar alkotást, s a közelmúlt bűnrossz dél-amerikai termését szintén. Az érzelemnyilvánítás legkisebb jele nélkül nyelte a szórakoztató, nagy amerikai mozit, és néha ráfanyalodott a közszolgálat tálalta minőségire is. Ez utóbbi választását nemegyszer nagyon megbánta, de végignézte azt a filmet is, hősies kitartással. Egy kikötés volt csak, a múltban kellett játszódnia.
Egy ideje különösen nehezen fogadta be az új dolgokat. A filmbéli jövőábrázolás és valóságos jövő gondolata egyaránt taszította. Csak a múlt, a megélt, az átlátható és ismerős múlt jelentett neki biztonságot. Múltja legutóbbi húsz évét még nem helyezte el az áttekintettség mappáiba és nem ragasztotta rájuk, a feldolgozottság megnyugtató zöld címkéit sem, ezért gyakran és előszeretettel munkálkodott rajta.
Amikor férje behozta a kávét az ágyba, megint éppen végigpásztázott gondolatban ezen a húsz éven. Lassan kevergette, majd még lassabban, élvezettel kortyolgatta a forró, tejszínes italt. Haragtól feldúlt arccal fordult a párja felé, amikor a férfi a kávézás szent szertartása, és az elmélkedés alatt megkérdezte tőle, hogy mit fognak reggelizni. Mama egyenesen gyűlölt előre tervezni. A mostanában előállt új helyzet, amely arra kényszerítette, hogy élete következő lépésein gondolkodjon és párja sürgető kérdései a reggelit illetően, már túl sok stresszt okoztak neki és kibillentették nyugalmából.
Régen sokkal könnyebben túltette magát bármilyen sérelmen, igaz sokkal gyakrabban érték húsba vágó sérelmek. Öregkorban még ez is mennyivel nehezebb, toleránsnak lenni! Egy mentő ötlettel azonban felülemelkedett a haragján, s időt is nyert. Kiadta a férjének az utasítást, hogy főzzön egy darab lecsókolbászt és néhány tojást. Addig legalább tovább agyalhatott, igaz, most sem az optimális jövőképén, hanem a múlton, aktív kora felbukkanó életképein.
Elmélázott jó sokáig az eddig betöltött fontos munkahelyi szerepén is, amely igazából, nem csak az a néhány óra takarítás volt, a vidéki gyár, üzemi öltözőiben, és ebédlőiben, hanem sokkal inkább a munka szüneteiben való ténykedés. Beszélgetés a munkásokkal, művezetőkkel, targoncásokkal, karbantartókkal, élénk érdeklődés hogylétük, családi és munkahelyi életük felől. A felmosó tologatásánál lényegesen felemelőbb tevékenység volt ez, meghallgatni az embereket, felszippantani a történeteiket, a gondokat, az örömöket kölcsönösen megosztani velük.
A híreket később megbeszélni, a begyűjtött információkat alkalomadtán kicserélni a többi takarítónővel, a lentről (üzemekből) és föntről (irodaházból) egyaránt a frissült anyagot aztán eljuttatni a megfelelő, hírekre szomjazó helyekre. Ezzel szőni a társadalmi hálót, életet értelemmel megtölteni, a rutinmunka miatt kihasználatlan maradt agyat feladattal ellátni, s olykor önmagát felülmúlva, megoldást találni egy gyári dolgozó felmerülő családi problémáira. Bölcs tanácsokat osztogatni, amelyekhez nem kell egyéb, csak józan paraszti ész. Most mindez megszűnik, vége van. Húsz évig tartott…
Mama egyedülálló attrakciója volt, szimultán ennyi felületes kapcsolatot ápolni, de csak óvatosan, sosem menni túl mélyre, mert magasra teszi a lécet, aki egy kapcsolatban túl mélyre merészel menni. Az, már túlontúl nagy felelősséggel jár, és majdhogynem a szeretet határait feszegeti. S azt a mágikus szót kimondani: szeretlek, Mama soha életében nem merte még.
Jobban tetszett neki, inkább csak filmekben találkozni hasonló szenvedéllyel, s a tv előtt mindezt átérezni, megkönnyezni teljesen természetes volt számára, sokkal természetesebb, mint saját bőrön megtapasztalni, valamely mély érzelmet. Így a reprezentált valóság, s valamiképp előemésztve került Mama gyomrába, ez nem árthatott meg olyan nagyon. Nem a sajátjait ugyan, de mégis érzelmeket tapasztalt, legyengített érzelmeket, talán ezekkel az emóció-oltásokkal sikerült megőriznie labilis, testi-lelki egyensúlyát. Lelki mélység, és szellemi magasságok Mamának ijesztő szférák voltak, mert ő szigorúan, és immár megváltoztathatatlanul, csakis a földön járt…
Elkészült a reggeli. Mama pongyolát vett. Csendben megreggeliztek. Még alig ették meg a kolbászt, amikor az idős férfi megkérdezte, hogy mit főznek majd ebédre. Mama ezt a kérdést megint merényletnek vette, belső nyugalma, saját életritmusa elleni ádáz merényletnek. Tíz éve már, hogy férje nyugdíjas lett. Amíg dolgozott, sokkal könnyebb volt alkalmazkodniuk egymáshoz. Két évtized telt el az óta, amikor még mindketten teljes munkaidőben dolgoztak. Azok voltak az igazán szép idők! Mama szerint, legalábbis! Boldog, felhőtlen munkás napokra, verejtékes, földszagú, elégedett életre emlékszik. Ezeket a szép napokat csak igen ritkán zavarták meg, tétlenségben töltött ünnepek, talán csak a Karácsony volt ilyen. Karácsonykor mindig elhagyta az összes ereje…
Mama most erőt vett magán és kitalálta, hogy ebédre pörkölt lesz nokedlival, s nyomban elküldte a férjét csirkehúst venni az ABC – be. Igaz, disznóhús volt a fagyasztójukban, abból is készülhetett volna a pörkölt, de jó lett volna csak még egy fél órácskát egyedül lenni. Az ajándék félóra megint mozdulatlanságnak ható ábrándozással telt, az aktív évtizedekről, amikor a helyi termelőszövetkezetben dolgozott, a férje pedig egy építőipari vállalatnál kőműves volt.
Egész nap dolgoztak, csak este találkoztak. A kevés együtt töltött idő, kevés összeütközésre adott lehetőséget. Hétvégenként a háztáji földeket művelték, vagy a házukat bővítették. Később a lányuk építkezett, az ő házánál is rengeteget dolgoztak. Munka, csakis munka, és munka. A sok tennivaló meghatározta napjaikat, s nem hagyott egyetlen szabad percet sem gondolkodásra, elégedetlenkedésre. Mamának nem kellett terveznie, csak spontán cselekedni, nem kellett kitöltenie valamivel, sok-sok haszontalanul elmúló időt, mert a látástól vakulásig igába fogott test rendben megzabolázta, a biztos jelentől, megfelelő lekötöttség híján bármikor elszabadulni képes gondolatot is.
Nem így van most, túl sok az idő, s a holnapi naptól kezdve még több lesz. Valami borzalmas, félelmetes jövőt látott, amibe belegondolni olyan volt, mint bekukucskálni egy függöny mögé, ahol saját kínjainak lehet szemtanúja. Ettől ordítania kellett: maradj el, maradj el szabadság, mert még nem tudok veled élni! De a kiáltás bennrekedt, és egyetlen hiteles, ösztönös hang sem jött ki a torkán, de mintha állandóan fojtogatta volna valami…
Mamának hirtelen eszébe jutott, hogy nemsokára itt a csirke és talán nem ártana lassacskán megpucolnia, felaprítania a hagymát. Ez pillanatnyilag kirántotta a pánikhangulatból. De a gondolatainak, amelyeket immár hagyott elszabadulni, nem tudott többé parancsolni. Most érett asszonyként látta magát, s a helyi termelőszövetkezet fénykorában járt.
Büszke volt magára, mert sosem ijedt meg a munkától. Kapált hajnal hasadtától, ha kellett gyümölcsöt szedett, szezonban a borsógépnél teljesített, vagy vágásra szánt bikákat etetett. Élvezte, hogy dolgozik, hogy bírja megállás nélkül és nem szégyellte a kétkezi munkát. Manapság valamiért szégyellni kell. Ez számára teljesen érthetetlen. Őt boldoggá tette a tudat, hogy egy nagy osztályba, a parasztiba tartozik. Igaz, ezt a propaganda harsogta a fülébe, s ez a fülrepesztő hang elnyomta a suttogást, amelyet csak saját fejében hallhatott volna, ha kellőképpen figyel. A belső hang nem mondott volna mást, mint azt a képtelenséget, hogy Mama csak úgy fejlődhet tovább, ha veleszületett földművelőből, tudatos földművelővé változik. Ma már nem jönnek a világra veleszületett földművelők, de születnek emberek, akik saját döntésből földművelővé lesznek. S Mamának tudatosítania kell ősparasztságát, ha részévé akar lenni az evolúciónak.
Mama, akkor nem hallotta ezt a hangot. Csak büszke volt magára. Büszke volt arra is, hogy tagja a szövetkezeti nőbizottságnak, hogy meghívást kap a vezetőségi ülésekre. Ugyan, ezeken az üléseken csak hallgatott, s ha szavazni kellett mindig a többség mellé állt, miután az ülés alatt megtudakolta, melyik is a többség. A sok dolog, a gyerekek, a háztartás, a munka mellett nem maradt idő bármiféle felkészülésre az adott témában.
Mama ezt rendjén valónak tartotta és olyannyira a tulajdonságává lett egész későbbi életében, hogy ha például étteremben ebédelt a családjával, képtelen volt magának külön rendelni, mindig a többség ízlése mellett voksolt. Okos, értelmiségi emberek társaságában pedig rendszeresen elfelejtett beszélni, minden bőbeszédűségi hajlama ellenére csak megilletődve hallgatott. Szavait megtartotta a hozzá hasonló egyszerűnek látszó embereknek…
A férfi időközben megérkezett a csirkével. Feldarabolta. Mama feltette főni, majd vizet forralt, mire szaggatta a galuskát, a pörkölt is rotyogott, illatozott. Csirkepörkölt nokedlival. A hagyományos étel illata is emlékeket idézett fel benne, amely visszavitte még korábbra, abba az időbe, mikor még éltek a szülei; s a fia, lánya kicsik voltak még.
Akkoriban mindig otthon nevelt csirkét vágtak, abból készült az ebéd. A háztartásbeli édesanyja sok terhet levett a válláról, főzött, gondozta a konyhakertet, az állatokat. Gyermekeire is ő vigyázott, később iskolába, óvodába kísérte, indította őket. Ez a segítség adott neki időt, hogy néha önmagára is gondolhasson. A dolgozók esti iskolájában befejezte az általános iskolát, pont abban az évben, amikor a kislánya első osztályos volt. Ez később egy pici lehetőséget adott a kezébe: jogosítványt szerzett, a korabéli falusi asszonyok között úttörőként.
Részt tudott venni a község kulturális életében is. A vegyes-kar tagja volt évekig, pedig, igazából sosem tudott énekelni. A keresztény életről, amely gyermekkorában még teljes mértékben meghatározta a falusi emberek életét, teljesen elfeledkezett. Csak puritán, vallásos édesanyja szemrehányó tekintete emlékeztette arra, hogy megváltozott a világ, új istennek hódol, s vele ő maga is erőtlen hitét egy másikra cserélte.
A hetvenes évek elején levetette a bő szoknyát, emiatt otthon óriási harcokat kellett vívnia nap, mint nap. A hagyomány, s a múlt értékeinek elkötelezett őrzői, az idősebb asszonyok ezt, egyetlen falubeli családban sem nézték jó szemmel. Az új divat, és a dolgozó nő érdeke győzedelmeskedett a hagyomány fölött. Azután 1978-ban meghalt az anyja…
Elkészült a pörkölt. Pont délre. A férje szeretett déli harangszókor asztalhoz ülni. Gyűlölte ezért a szokásáért. Mama apja, aki ideges, szeretetet kifejezni képtelen termelőszövetkezeti vezető volt anno, ő is pont délre jött haza ebédelni és az ételnek akkor is készen kellett lennie, ha cigánygyerekek potyogtak az égből. Ez volt a szavajárása, de senki nem használta ezt a mondást a családban az óta sem. A férfi terített ebédhez, addig Mama, csakhogy még egy percig egyedül lehessen, kivitte a konyhai hulladékot, és a tyúkoknak dobta.
A tyúkudvar mögött rögtön ott a kert. Kinézett a kopár földre, melynek barázdáiban az éppen elolvadt hó maradványai fehérlettek. De soká lesz még itt élet, friss, üde zöld! Legszívesebben világgá menne most is, mint abban az évben, mikor az anyja meghalt. Furcsa, akkor valahogy meghallgatták siralmait az égiek és a párt, ezért Mama, aktív nőbizottsági tagságáért, egyhetes jutalom-utat kapott nőnapra a Szovjetúnióba. Malévvel repült Ferihegyről, ez is már mind a múlt, s akkor repült életében először és valószínűleg utoljára. Moszkva Vörös tér, Lenin mauzóleum, az akkor még Leningrádnak nevezett város, a cári lakhely, a Téli Palota. Még egy „Mockba 80” feliratú bőröndöt is hozott, mert már a közelgő olimpia lázában égtek, s a bőröndben fúrógépet, szamovárt, nagy, szőke hajfonatú babát. Emlékek, amelyeket legalább nem kell megtagadni…
Leültek az ebédhez. Keveset beszélgettek, mindketten érezték ezen a napon, hogy a legapróbb megjegyzésből veszekedés lehet. Nem voltak már egy hullámhosszon, Mama és a férje. Néha csodálkozva nézte, ki ez az ismeretlen öregember, akivel egy fedél alatt él, s akivel örökre együtt marad, mert az ésszerűség, a szükség, a tisztesség, mind úgy kívánták.
Nem volt ez mindig így. Tizenkilenc éves alig múlt, amikor hozzáment. Szép augusztus végi napon tartották a lakodalmat, amikor már alábbhagyott a forró nyár lüktetése, s a világ lassacskán elégedett, vénasszonyos tempót vett fel. Fiatalok, karcsúak, szépek voltak mindketten. Falon a nagyított kép, a templom kertjében készült. Amikor összejöttek, Mama, több hasonló korú falubéli lánnyal együtt a gödöllői agráregyetem tangazdaságában dolgozott, Magyaloson. Lovas kocsival hozták őket haza szombatonként a gazdaságból. Még az 1956-os forradalmi eseményeket is így élte meg. A hazafelé tartó kocsin ült, s a környező dombok felől lövöldözés hallatszott. Nagyon félt, nagyon kicsinek és sebezhetőnek érezte magát. Soha többé nem akarta átélni ezt a védtelenség¬érzést.
Vasárnapokon szépen felöltözködött népe viseletébe, hímzett zsebkendőt tűrt a derekához, s a lánypajtásokkal karonfogva, dalolva sétált végig a falun. A fiúk is csatlakoztak hozzájuk. Így zajlott a fiatalok ismerkedése, közeledése akkoriban. Így jött össze a férjével is, akit jól ismert gyerekkorából, s aki, akkorra már kitanult kőműves volt. Ő is szombatonként járt haza, de a fővárosból, a kollégiumot munkásszállásra cserélte, s első fizetéséből teljes öltönyruhát vett magának. Nagyon fess volt benne, magabiztos, biztonságot sejtető. Ekkor szeretett belé…
Megették az ebédet, kávét főztek. Mama, mosogatáshoz vizet melegített. Nem tudott folyóvízben mosogatni és a meleg vízzel is spórolni akart. Megitták a kávét, azután mama mosogatni kezdett, mert a délutáni romantikus filmsorozatig el akart készülni. Mérgelődött, hogy sok az edény, de aztán eszébe jutott a gyermekkora, és rájött, hogy nincs semmi oka elégedetlenkedni.
Az emlékek ködéből felderengett most, egy fekete-fehérben rögzült kép, a régi parasztház, ahol nyolcan éltek egy háztartásban, ahol ló, tehén, szegénység és elmaradottság volt a lakótársuk, ahol tehenet fejt, s megtanulta a lovakat befogni, ahol mindennaposak voltak a konyhai konfliktusok. Emiatt azután 1954-ben házat vettek, ekkor ő a szüleivel és a bátyjával új helyre költözhetett. Itt nem volt ló és tehén, de volt nagy fekete férfibicikli, amivel ő gyakran biciklizett, bő szoknyában a váz alatt tekerve.
Az új házban kevés figyelem jutott rá. Kisiskolásként egy énekkaron tanult dalban Rákosi Mátyást elvtársának nevezte, és gyermeki lelkesedéssel hívta, hogy vezesse őt. S Mama énekelt boldogan, ragyogó szemekkel. Ha fölnézett a katedra fölött lógó, bekeretezett képre, elképzelte csodás jövőjét, hogy ő a sarló és férje lesz a kalapács, s boldogan élnek majd, pirosan fénylő csillagok alatt. Nem sokat tévedett, de nem tudhatta, hogy az értelem alig látható, de nagyon is létező lakkrétege fényesíti a társadalom robosztus oszlopait is.
Rosszul tanult, az iskolában jó nagy pedagógusi pofonokat kapott, nem annyira nem tudásért, inkább pontatlanul magolásért és hamisan éneklésért, egy alkalommal pedig, kultúrház ablakában leskelődésért, este nyolc óra után. Nem, az iskolát ezzel nem szerette meg, ezért nyolcadikban megbukott és tizennégy évesen dolgozni ment a gazdaságba. A földet, a napot, az állatot szerette…
Mama megnézte a szappanoperát, a férje mellett a nappali szobában, aztán készülődött, hogy dolgozni menjen, utoljára. Míg öltözködött, szétmorzsolt kezével néhány kibuggyant könnycseppet. Egy rossz film giccses jelenetének tűnhetett volna mások szemében. Kiment az udvarra, ahol a kosaras női kerékpárja állt, de túl korán volt még és a kert felé sétált inkább.
Mama mindig büszkén felemelte a fejét, de tekintete még ekkor is csak a földet nézte. Sosem bámulta az eget, mintha az is bűn, csakis ellopott idő lett volna. A gyenge, kora márciusi nap előbukkant hirtelen, és Mama belehunyorított a rég látott napsugárba. Csak ekkor vette észre a fákon az üdítő változást, a zsenge rügyeket, melyek már érezték a tavaszt, s amiből ő eddig semmit sem érzékelt, hiszen csak a hófoltokra fordította figyelmét.
Mama megint könnyezett, de most valami másért. Nagyon könnyen kibuggyantak a könnyei egyébként is. Önmagát siratta most, önmagát, aki egyszer régen, elvesztette istenhitét, s új istenség új ideáinak játékszere lett. Majd mikor az új istenség megbukott, összetörtek összes bálványai és eltűntek az idő süllyesztőjében, Mama ekkor azt gondolta, ő már nem képes hinni semmiben. S most, hogy sem hite, sem munkája nincs már, amire azt mondhatná, igen, ez én vagyok, az ő istene üzent neki. Megtörtént a csoda, amelyre mindig is vágyott, s ami mindig ott volt a szeme előtt, csak sosem látta. A föld, a termékeny föld az ő istene, egy olyan kézzelfogható, valódi Isten amelynek, az ő hátralévő életében nem áldozhat le a napja.
Örökké mellette lesz, minden nap szagolhatja nyugalmat árasztó illatát, talpával érezheti testével oly’ rokon talaját, erős kezével művelheti, neki engedelmeskedik majd, mint jó gazdának, az okosan kezelt jószág, s ez kölcsönösen így működik majd. Sosem érheti csalódás. Az elültetett mag megfogan, hacsak nem irigy értelem létrehozta hibrid, s szárba szökik, termést hoz, eljátszva újra és újra a teremtés csodájának megunhatatlan előadását. Igen, most már ott volt benne a teljes bizonyosság, hogy ezt kell tennie. Művelni fogja a földet, eggyé válik az ő Istenével. Ezt tette mindig is, de ezen túl már nem kell, semmi mást tennie.
A föld gyermeke ő, az munkát ad neki, az táplálja, az gyönyörködteti. Az ő kedvéért önként és dalolva hajtja járomba fejét, s vele nyugtalanul fickándozó gondolatait. Vele kettesben, csak ő és az anyaföld, olyan fennkölt kapcsolat ez, és mégis olyan személyes, fenség és ember között, mint a legszentebb ima. Test és lélek egyaránt nyugalmat lel általa. Mama, nem tudta, hogy amit most tapasztal, az a tudatosság csírája, ami éppen most kelt életre benne, csak azt tudta, hogy ez valami más. Azt nem hitte szerencsére, hogy valami új lehet, mert attól rettentően megijedt volna. Ismerős köntöst viselt, ami az életébe érkezett, ezért tudta elfogadni. Ő sosem fogalmazta volna meg, hogy született földművelőből, tudatos földművelővé változott.
Átváltozása nem érintette saját külső héját, belsejét annál inkább. Tevékenysége nem sokat változik ezek után, de ami mostantól hajtja majd, az többé nem a kényszer, s nem kizárólag a hagyomány. Az immár tudatossá lett, áldott tevékenység közben, ösztönösen elkerüli a szentségen kívüli gondolatok csapdáit, s mindehhez nincs szükség egyetlen anyagilag érdekelt közvetítőre sem, nincs szükség társra sem. Mindez, csakis és kizárólag az övé. Nem kell ennél több, ez maga a tökéletesség! S ha egyszer eljön az idő, amikor eleget dolgozott a szorgos földművelő, hogy elcsigázott teste megpihenhet már, a végső nyugalmat is itt, az édes anyaföldben megtalálja…
Mama felszállt a kerékpárra, és elindult, hogy ledolgozza az utolsó munkanapját. Kósza szél alig rezgette rugósra dauerolt haját. Sejtelmesen mosolygott a zsenge tavaszi napfényben.