Ej, haj! Peregnek a percek, mint a szemek a homokórában. Az idénre szánt üvegcsében is már alig-alig van. No, nincs még azért éjfél, de a délutáni homály eltántoríthatatlanul ráült már a ház falára, jelezvén, hamarosan üt az idei esztendő utolsó órája.
El is kezdek gondolkozni rögvest, mit és hogyan kellene végezni az elkövetkezendőkben, hogy az ember nyála ne gyűljön meg a szájában, ha a tükörbe belenéz. Nehéz azonban a jól bevált, régóta viselt szokásaim felett pálcát törni. Vakarom is a fejem erősen, de azzal is csak az idő telik, több eszet nem tudok vele összekaparni.
No, de vigyünk egy kis rendszert az egészbe, kezdjük el valahol! Itt jut eszembe a mondás, miszerint; először mindenki a maga háza táját tegye rendbe! Nos, ezzel szerintem nekem nincs különösebb gondom. Takaros kis házam van, s bár nem mondható fényűzőnek, mégis az enyém. Hogy éppenséggel nincs körülötte különösebb rend, annak meg oka van. Paradicsomkarókkal például azért támasztottam körbe az oldalát, hogy a közfalat ki nem borogassák a böjti szelek, ahogyan a tetőre felkapaszkodó borostyán is csupán azért nyargalhatott ilyen magasságokba, hogy ne kelepeljen a palatető, mint a szerelmes gólya csőre tavaszonként. Az ablakon a kosz szigetel, s ha a két ajtó közül az egyik beragad, az sem gond, hisz nem szökik ki rajta a kályha melege. Persze, máshol nem így szokás. Tudom magam is, lenne vele mit dolgozni! No, de ha nem egyedül kellene mindennel megküzdeni, és akadna valaki, aki a kezembe adogatná a szöget, tartaná a létrát, bizony végigmennék én a munka göcsörtös útján, nem volnék rest! Állna aztán a közfal, mint a cövek, a régi deszkákat is lecserélném újra, s a megvetemedett ajtó úgy járna, mint a tátika virág szirmai. De egyet mondok, még az se kell! Végigviszem én az egészet egyedül, hadd nemesítse csak lelkem a munka dicsősége, s acélozza az izmaimat a kalapács. Ezt adnám neked, elsőnek új esztendő!
Ezzel tehát meg is volnánk! Lássuk, mi az, amit még rendbe kell tenni?
Meg is van! Mondják, az ember ne olyan legyen, mint a pokróc, meg hogy szeresse a felebarátait. Hogy melyik felét, azt persze nem árulják el, az minden esetben oda van bízva. Jól eltalált mondás, hisz általában véve az emberek úgy teljes egészükben igencsak kiállhatatlanok. No, de erről ne is beszéljünk így, a javulás mezsgyéjén!
Szóval ezen a ponton talán el is időzhetnék, hogy megjegyezzem; a legnagyobb baj az, hogy az emberek a határozottságot összetévesztik a durvasággal. Alapjában az én beszédem nem sértő egy kicsit sem, csupán egyenes, olyan, amiben nincs apelláta. A múltkor például minden hátsó szándék nélkül megmutattam anyósomnak, hogy a portámról pontosan merre vezet ki az út… történetesen éppen egyenesen. Nagy előzménye nem volt a dolognak, csak nem szeretem az olyan tekinteteket, amelyek körbeölelik az olyan dolgokat, amikhez csak nekem van közöm. Lehet aztán, hogy egy kicsit hirtelen haragú voltam, főleg azután, hogy még a lányát is arra biztattam, kísérje el ő is az anyját, amaz el ne tévessze az utat. Mi tagadás, lendületbe jövök igen hamar. El is andalogtak bíztatásomra annak rendje, s módja szerint, hogy aztán hagyjanak időt a gondolkodásra. Napokig korgott is a gyomrom, mert nem volt étel, amit beletegyek. No, de semmi nincs véletlen, én is okultam a dologból, s így az év ezen, egyetlen, esendő napján, még azt is megfogadom, hogy ezentúl magam viszem a kedves mama lába elé a papucsot, hogy jobban igyekezzék át szegény hajlékunkba, s töltse ott az idejét kedve szerint. Új esztendő; ez a második ajándékom, láthatod, bőkezű vagyok!
Továbbá, társasági életemre egyéb környezetemben is ügyelni fogok. Nem köpök például a padlóra az ivóban, s nem verek többé ököllel senki arcába ugyanitt, ha kapatos állapotban éppenséggel keveslem a kimért lőrét. Nem bántalmazok senkit, ha a részegségtől félájultan kiverik a kezemből a poharat, s nem hőbörgök azon sem, ha valaki rám gyújtja a szűrt, ha annak takarásában összetéveszt valakivel. E téren mindenképpen változásra szorulok, egyrészt, mert a legutolsó incidens után három hétig nem szolgáltak ki, másrészt az ember lelke kivirágzik a békében. Visszagondolva, nincs is annál szomorúbb, mint amikor port köhög az ember mája, s ettől minduntalan végigrohan rajta az izgágaság. Ezúton fogadom, hogy a továbbiakban ilyen velem soha elő nem fordulhat!
Úgy mérlegelem a dolgokat, hogyha a fentebb soroltakkal már ki leszek alkudva, akkor a többi majd jönni fog magától. Úgy hiszem, ezután nem szottyan majd kedvem többé feltörni a templom perselyét. Nem áhítozom majdan, hogy az esendőt megjátszva forintot csaljak ki a zsebekből, ahogyan nem vágyom majd mindenféle hízelgéssel, bűbájjal kierőszakolva asszonyokat ölelésére sem.
Szavamra, csudába az egésszel! Minden eddigivel! Minden úgy lesz, ahogy elmondtam, csak legyen alkalmam változni!
S igen, a kutya itt van elásva, mondhatni, mindennek ez a csimborasszója.
Két nap múlva ugyanis fogad az orvos. A múltkor nem sokkal kecsegtetett. Egyre csak bólogatott, majd leesett az orráról az okuláré. Meg úgy beszélt, hogy nem értettem. Idegenül. De azért meg nem tévesztett. El is mondta aztán, hogy tudjam, hogy szokjam. De én nem akarom! Majd az arca közé csapok a betegségnek, kitekerem a nyakát! Cserébe megjavulok! Két nap múlva mondja majd nekem az az orvos, hogy lesz rá időm! Az isten mondassa vele azt! Cserébe csak ennyit kérek, új esztendő! Minden mást, én adom! Addig is, a jókedvemet el nem hagyom, a fentebb összehordott sületlenséget is csak magam szórakoztatására hordtam össze, hogy mosolyogva lépjek a küzdőtérre.
Két nap múlva tehát, új esztendő, adj nekem esélyt!
