Fővesztés

Eleinte semmit sem érzett.
Akár egy acélos tüzű fáklya, a kard fölemelkedett a magasba, majd ott ragyogott az alkonyi égen, hogy lecsapjon rá. Nehezen tudta tartani makrancos lovát, s bár félrehajolt, már késő volt… A mennyboltot kettészelő, vakító pengeszál – alighanem ez maradt az utolsó „kép”, mely az ütközetből elméjébe égett. Később olyan volt a kábulat, mintha egy isteni kéz fekete kendővel kötötte volna be a szemét; csupán annyit hallott, hogy a ló idegesen nyerítve kirúg alatta. Nem látott már harcosokat – az óriás termetű, kormos képű szamurájt sem, aki ráemelte tündöklő kardját…
A csatazaj mérföldnyi messzeségbe tűnt.
Ekkor eszméletének maradékával, melynek szikrája csodálatosképp nem enyészett el, érezte, hogy feje kezd leválni a nyakáról. Egy örökkévalóságon át így száguldott megbokrosodott harci ménje hátán: zörögve hullott alá sisak, álarc és páncél. Utóbb a patadobogás csillapult; az állat már kimerülőben volt, végül megállt. Az eszelős vágta után ló és lovasa vérmaszatos szobor gyanánt tornyosult a pusztában. Mindketten reszkettek az iszonyattól, s összekeveredő, sós verítékük lecsöpögött a szikkadt rögökre.
Egyszerre csak tompa puffanás hallatszott; a hangból Jamamura Szandzsuró megértette, hogy jóvátehetetlenül megszabadult vérző fejétől. Gerincén borzongás kúszott végig. A csonka test még imbolygott egy darabig a nyeregben, majd megbillent, és döngve a kemény, repedések szabdalta hantokra vágódott.

*

A következő pillanatban Jamamura látása váratlanul kitisztult, de már nem a szemével látott – hisz feje „elvándorolt” –, hanem a bensejével. Különös, borzalmas érzés volt: új szeme mintha a mellkasában nőtt volna. Eltartott néhány percig, míg megszokta; akkor föltápászkodott, s leporolta ronggyá feslett selyemkimonóját.
Körültekintve megállapította, hogy egy roppant síkság közepére vetette a sors, melynek szürkeségét csupán fél tucat kaktusz méregzöld oszlopa bontja meg. Az égbolt felhőtlenül, halványpirosan feszült a horizontig; itt-ott sötétebb foltok zúzódásai tarkították… Mintha nem is Japán földjén taposott volna.
Tajtékos lova mellette zihált, s már-már emberi módon méregette gazdáját. Jamamura csak most eszmélt rá, hogy nyelőcsöve torkolatánál szilánkokra robbant bolygórendszerként lüktet a fájdalom. Gyöngeségében ahhoz sem tudott erőt gyűjteni, hogy zsibbadt ujjaival kitapogassa, mennyi maradt meg bikanyakának izmaiból.
E pillanatban szíve nagyot dobbant. Néhány lépésnyire tőle ráncosra gyűrődött labda hevert a porban: sebhelyes fejére ismert. Odasántikált, fölemelte, s egyetlen kézlegyintéssel lesöpörte róla az éjfeketén nyüzsgő, hatalmas potrohú hangyákat.
Jamamura Szandzsuró, mióta csak az eszét tudta, keménykötésű, jóvágású férfi volt. Oszaka-szerte az udvarhölgyek kegyeltje, a gésák és a férjes asszonyok álma. Ő maga koponyájának harmóniájára és vonásainak nemes, de erélyt sugárzó rajzára volt a legbüszkébb, noha ezt nyíltan – az illendőség okán – sose vallotta be.
Ám most egy rút, utálatossá torzult bőr- és hajcsomót tartott a kezében.
Teltek a percek. A különös színű mennybolt árnyalatnyival sötétebbre váltott, s a ló az egyik kaktusz égnek meredő tüskéit kezdte harapdálni…
Jamamura végül döntött. Mivel elcsúfítva tovább élni még mindig kevesebb bonyodalommal járó dolog a japán szigeteken, mint fej nélkül bolyongani mesebeli sivatagokban és hegyekben, ő a ráncos labdát választotta. Amint így határozott, mellkasi látása is halványulni kezdett.
Ekkor enyhe szél támadt valahonnan, s felkavarta az addig moccanatlan levegőt. Jamamura Szandzsuró pedig lassú mozdulattal visszaillesztette fejét a nyakára – érezve a hús, a csont és a véredények síkos ölelkezését –, majd hangtalanul ellovagolt…