Lisbeth Esteau
Egy új év kezdetén
Nóra olyan hölgy volt, aki minden új év előtt kívánt valamit, amit szeretett volna, ha valóra válik. Mivel már jócskán benne volt a korban, az ötvenes évei közepén járt, már sok fogadalom indult útnak a szívéből és röpült fel az égiekhez különböző szilveszter éjjeleken, pontosan éjfélkor, amikor átugrunk az óévből az újba. Ezek a fogadalmak aztán vagy megvalósultak, vagy nem sikerültek, volt közöttük mindenféle eredmény, illetve eredménytelenség. Egy időben azután Nóra leszokott a fogadalmakról, illetve megfogadta, hogy nem fogad meg semmit, de előfordult, hogy ezt is megszegte, mert az utolsó pillanatban mégis csak kiröppent egy kívánság a fejéből. Megöregedtem volna, hogy már nem kívánok semmit az új évre? – tette fel magának a kérdést többször is. A fogadkozásai között annyiféle volt már. Volt, hogy azt kívánta fogyjon legalább öt kilót, hogy többet sportoljon, hogy kevesebb legyen a munkahelyi stressz, hogy a gyerekei találják meg a számításaikat az életben, hogy a férje szokjon le az italról, hogy az édesapja egészsége javuljon. A legtöbbször mindig másért kívánt valamit, másnak kért segítséget. Ha tehette, még akciótervet is dolgozott ki például olyankor, amikor egészségesebb életmódot szeretett volna magának, de a másokért tett fogadalmakhoz is hozzájárult azzal, amiben és ahogyan tudott. Az újév azután folytatódott úgy, ahogyan azelőtt is, egy darabig követte az események alakulását, amelyek azonban nem mindig vettek pozitív irányt. A munkahelyi stressz egyre csak növekedett, ennélfogva, nem, hogy fogyott volna, inkább hízott öt kilót, a sportra továbbra sem maradt ideje, esetleg egy kis sétára, de már sétálni sem tudott, úgy megszokta a rohanást, hogy mindig sietett, a férje képtelen volt leszokni az alkoholról, így azután, igaz nem csak emiatt, de ez is jócskán közbejátszott abban, hogy elváltak. Az édesapja egészsége egyre romlott egészen addig, amíg végül egy utolsót dobbant a szíve és már nem is volt többé életben. A gyerekek kirepültek a házból, és miután jól megerősödött a szárnyuk, jó messzire vitte őket a segítő szél, az egyiket egészen Dániáig, a másikat pedig az országban olyan messze Nórától, amilyen messze csak lehetett, az ország másik végébe. Nóra már-már megadta magát a depressziós érzelmeknek, amikor egyik éjjel egy furcsa álom látogatta meg, amire még reggel is emlékezett és a későbbiekben sem tudta kitörölni a gondolataiból. Tisztán kivehető, édes álomkép volt, nem olyanok, mint amilyenek meg szokták látogatni időnként álmában, zavarosak, összefüggésteleneknek látszó, szinte már-már rémálmok. Ezúttal az édesanyja jelent meg, szeretett alakját világosan látta, ezen kívül még a hangját is tisztán hallotta.
– Annyiszor mondtam neked lányom, hogy ne búslakodj miattunk, szüleid miatt. Mi jó helyen vagyunk. Csak az bánt bennünket, hogy te olyan magányos lettél és nem tudsz szívből jövően örülni. Ne hagyd, hogy a problémák megegyenek, inkább te rágd meg őket! Mindennap nevetned kell! Minden napnak meg kell találnod az értelmét, meg kell látnod a szépségét!
– Igen, értelek, drága mamikám, de hogyan tudnám ezt megtenni, amikor minden olyan zavaros körülöttem?
– Nem körülötted van zűrzavar, hanem benned! A lelkedben és a gondolataidban tégy rendet és meglátod, hogy akkor megtalálod a békét. Nem tudod, mit akarsz, élsz egyik napról a másikra, keress célokat, barátokat, szerelmet! Az élet olyan rövid! Ha idekerülsz hozzánk, azt szeretnénk, hogy boldogságban hagyd ott a földi létet, mert csak és úgy tudsz tovább élni itt velünk…
– De hát hol vagytok? – kérdezte örömteli szívvel Nóra, mert a zene, amit a háttérben hallott, csodálatosan szólt és békés nyugalom költözött a szívébe.
Válasz azonban már nem érkezett. Nóra felébredt és hiába szerette volna, hogy az álom tovább folytatódjon, az eltűnt. Nem jött vissza akkor éjszaka sem és soha többé. Ott hagyta azonban a nyomát Nóra szívében, aki sokat töprengett a szavak értelmén.
Megpróbált életmódot változtatni. Mivel sokat olvasott, idézeteket jegyzetelt ki a különféle olvasmányaiból és látható helyekre felragasztotta a lakásában szanaszét. Az idézetek önmagának szóltak, és egyik-másik olyan volt, mintha az ő szívéből kelt volna szárnyra. Így, bárhol járt a lakásban, mindig olvashatta valamelyiket közülük. Elhatározta, hogy minden nap véghez visz valami apró jó cselekedetet. Mindig mosolyogva érkezett a munkahelyére, bármilyen rossz volt is az éjszakája, bármilyen hangulatban is volt. Az emberekre jobban odafigyelt, megállt velük beszélgetni, meghallgatta a problémáikat és mindenkihez volt egy-két jó szava. Nem a sorsot okolta már az életében jelentkező problémákért, hanem megpróbálta alázattal elfogadni azokat. És mindettől kezdte jobban érezni magát a bőrében. Egyedül élt, de sosem érintette meg a magányosság érzése. Mindig elfoglalta magát, utazgatott a fiaihoz, vagy szeretettel várta őket haza, jóleső érzéssel készülve mindig a velük való találkozásra.
Egyik pénteken, amikor a kisebbik fiát várta haza, éppen készítette a finom vacsorát, amikor megcsörrent a telefon. Egy ismeretlen számot látott a kijelzőn. Először nem akarta felvenni, hagyta, hadd csörögjön. De a szám újra hívta és Nórában eluralkodott az a rossz érzés, amikor előre megérezzük a bajt. Felvette
– Magyar Nórával szeretnék beszélni, ön az? – szólt egy zaklatott hang a telefonba.
– Igen, én vagyok – mondta Nóra és alig tudta eltitkolni idegességét.
– Sajnos rossz hírt kell közölnöm. A fiát baleset érte, kórházba került és sajnos kómába esett – majd megmondta a kórház nevét és címét. Nórából kiment minden erő, de azután rájött, hogy még nem teheti le a telefont, így nagy sokára beleszólt, remélve, hogy az illető még ott van.
– Meggyógyul? – kérdezte remegő hangon.
– Én az egyik nővér vagyok a kórházból. Engedelmével megnéztem a telefonszámát a fia telefonkönyvében, nem volt zárolva. Én nem tudok felvilágosítást adni ez ügyben. Jó lenne, ha ide utazna és beszélne az orvossal. Sajnálom asszonyom.
– Köszönöm. Indulok máris – felelte Nóra sírós hangon, szipogva.
A kórházban az orvos nem fogadta jó hírrel. Nem tudta megmondani, felébred-e a kómából, és ha igen, mikor. Agyműtéten esett át. Nem ő volt a vétkes a balesetben. Nóra látott egy szép virágcsokrot az éjjeli asztalon. Ki vihette, talán az, aki a balesetért felelős, és aki megúszta kisebb karcolásokkal? Fiának nem volt még családja, együtt élt egy kis hölggyel, de még nem házasodtak össze. És amint később kiderült a hölgy látogatásakor, már szakítottak és a férfi egyedül indult útnak, hogy az édesanyjával töltse a karácsonyt. Akkor akarta elmondani neki, mi a helyzet velük és a jövőről is szeretett volna beszélni az anyukájával, közelebb akart munkát keresni. De a baleset mindent megváltoztatott. Egy perc és minden odalett. Nóra nem tudta otthagyni a kórházat, kibérelt egy szobát és minden nap látogatta a fiát, aki mozdulatlanul feküdt az ágyon, élettelenül. Nóra beszélt hozzá, elmesélte a gyerekkori csínytevéseket, emlékekkel árasztotta el a tehetetlenül fekvő fiatalembert, talán ez segít neki visszatérni… Ki tudja, mit fog fel a körülötte zajló eseményekből? Az anya szíve összetört, alig evett, alig aludt, csak beszélt a fiához, beszélt és beszélt… a végén már elment a hangja és csak sírdogált hangtalanul. Egyik éjjel, amint az álomba sírta magát, ismét mintha az édesanyja szólt volna hozzá.
– Érted már lányom, miért mondtam, hogy szedd össze magad? Ki kell bírnod a súlyos megrázkódtatást, sőt bíznod kell, hogy jobbra fordul a helyzet. Az anyai szívnek sok mindent kell kibírni!
– Te már akkor is tudtad, hogy mi fog történni?
– Persze, hogy tudtam. Itt mindent tud az ember és ha sikerül egy jelet küldeni, amit a másik is vesz, talán tudunk segíteni. Már több jelet is küldtem, de nem sikerült eljutniuk hozzád.
– De hát hol vagytok?
Válasz megint nem érkezett. De nem is az volt a lényeg, hol van az édesanyja, hanem az, hogy vigyáz rá, és biztatja. Az egyik anya a másikat. Nem is értheti ezt meg más, csakis az anyai szív.
Nóra szabadságon volt és minden nap szívében új reménnyel lépett be a kórházba. Változás azonban nem volt. Nappal beszélt a fiához, éjjel próbált egy kicsit pihenni, azután kezdődött minden elölről. Sokat töprengett az élet kibogozhatatlan útvesztőin. Miért pont akkor ment arra az a másik autó? Miért épp az ő fiával történt ez meg? Hogyan alakulhattak ilyen szerencsétlenül a körülmények? Erre a gondolatra elszégyellte magát, hiszen ha mással történik ez meg, akkor egy másik anyai szív tört volna össze. És Nóra senkinek nem akart rosszat. Az orvos tehetetlenül nézte a szomorú anyát, szinte már megszokta a jelenlétét, átérezte ugyan a fájdalmát, de segíteni nem tudott neki. És akkor Nóra ismét összeszedte magát. „Ez nem mehet így tovább, véget kell vetnem ennek az önsajnálatnak. A fiam nem láthat ennyire elesettnek, ha kinyitja a szemét” mondogatta magának. Elment fodrászhoz, szépen felöltözött és másnap mosolyt erőltetve az arcára jelent meg a kórházban. Fejét felemelte, és látókörébe kezdett beleférni a többi beteg is, a személyzet, akik szorgoskodtak a betegek körül, beszédbe elegyedett más látogatókkal, akiknek mindegyiknek megvolt a maga gyászos története és azzal a szomorúsággal kellett nekik is tovább élni. Nóra kezdte magát kicsit jobban érezni, azt érezte, hogy nincs egyedül, aki bánatot hordoz a szívében és miután ő is elmesélte a saját történetét, a szíve mintha könnyebbé vált volna. Miután megosztotta másokkal, mintha a szomorúság is megosztódott volna. Már nem is kellett a mosolyt erőltetnie, a kis közösség, amit a sok átélt fájdalom kovácsolt össze ott a kórházban, vigaszt nyújtott Nórának. Legalábbis egy bizonyos szinten. Az elviselhetőség szintjén. A látogatások végeztével sem ment rögtön „haza”, hanem ott maradt a többiekkel és együtt várakoztak, izgultak egymásért. Volt olyan, akinek a hozzátartozóját éppen akkor műtötték, a másik nagyon rossz hírt kapott, akkor Nóra hozott nekik kávét, megsimította a vállukat, vagy a kezüket, átölelte őket. Néha napközben furcsa látomásai voltak, valószínűleg a sok átvirrasztott éjszaka és az átélt stressz miatt foltokat látott maga előtt, az volt az érzése, hogy az édesanyja alakját látja olykor-olykor, és mintha mosolygott volna.
– Elégedett vagyok veled, lányom – hallotta egyszer szépen, tisztán kivehetően az édesanyja hangját álmában. – Pont ezt kell csinálnod. Meglátod, jóra fordul minden… meglátod…
És Nóra felébredt. Az álom hatása alatt kábultan, de gyorsan felöltözött és rohant be a kórházba. A fiát ugyanúgy találta, mint ahogyan ott hagyta. „Mikor lesz változás? Mikor?” rendült meg ismét az anyai szív, hiszen azt gondolta, hogy mire beér a kórházba, biztosan jobb helyzet várja, hiszen az édesanyja ott, ahol van, mindent tud. Megérkezett az orvos és jó híreket hozott. A fia értékei javultak egy kicsit, hosszú lesz a felépülés, de már pár százalékkal nagyobb esélyt adott a fiúnak a felgyógyulásra. Nóra elmesélte neki az édesanyjával történt beszélgetéseket.
– Nézze, én nem hiszek ezekben a jelekben, de a lényeg az, hogy ön higgyen bennük. Bármiben hiszünk, az nagyon jó dolog, mert segít optimistának maradni. Egy percig se adja fel a reményt!
– És ön miben hisz, doktor úr? – tette fel a kérdést bátortalanul Nóra.
– Én a tudományban hiszek. Abban, hogy meg tudom gyógyítani a betegeimet a tudomány mai állása szerint. És az emberi szervezet öngyógyításában hiszek. Az emberek élni akarásában. A fia a jelek szerint élni akar.
Közeledett a szilveszter éjjel. Nóra a kórházban maradt a kis közösséggel együtt. Beszélgetéssel töltötték az estét, bár volt ott egy kis televízió is, de azt senki nem nézte. Kölyökpezsgővel ünnepeltek. Egyszer hirtelen egy ismeretlen alak bukkant fel és Nórát kereste.
– Én vagyok – állt fel Nóra a helyéről és közelebb ment a férfihez.
– Jónás István vagyok és én ültem abban az autóban, amelyik a fiáéval ütközött. Tudom, hogy látni sem akar engem, de hallgasson meg, kérem.
– Téved uram. Már vártam, hogy felkeressen.
– Hogy… hogy? – dadogott a férfi.
– Amikor megláttam a virágokat a vázában, tudtam, hogy fel fog keresni.
– Tehát észrevette? Tudja, annyira sajnálom, ami történt. Bár inkább én lennék itt a fia helyett! Meg tud bocsátani?
– Eleinte nagyon haragudtam, nem önre, a sorsra, amiért ezt tette velünk. Amikor láttam a friss virágokat a vázában, mát tudtam, hogy meg fogok bocsátani. Nem ment könnyen. De ahhoz, hogy ön is és én is tovább tudjunk lépni, megbocsátottam. Köszönöm, hogy eljött.
– Én köszönöm, drága asszonyom. Talán így egy kicsit elviselhetőbb lesz a teher, ami a lelkemet nyomja. A bűn enyhül egy kicsit.
– Nos, akkor boldog új évet kívánok! – köszönt el Nóra az ismeretlentől.
– Önnek is asszonyom és nagyon örülök, hogy összeszedtem a bátorságomat és eljöttem. Az ön megbocsátása az én újévi ajándékom.
Ahogy közeledett az éjfél, Nóra szíve egyre nehezebbé vált. Fogalmazgatta az újévi fogadalmat, a kívánságát. Nem tudta volna szavakba önteni. Mindenfelé csapongtak a gondolatai. Abban biztos volt, hogy lesz kívánsága. És az a fia állapotának javulásával lesz kapcsolatos. Íme, a sors határozott kívánságot adott neki. Elkezdődött a visszaszámlálás. Nóra előtt feltűnt édesanyja boldog mosolya, szavai összekeveredtek az orvos szavaival, az ismeretlen látogató alakja is ott lebegett előtte, lelke könnyeddé vált, szívébe beköltözött a remény és a szeretet. Pontban éjfélkor engedte útnak az újévi fogadalmát, ami egy határozott kívánság volt csupán, de ezúttal sziklaszilárdan hitte, hogy az be is következik.