December 31-e volt. Szakadt az eső és dörgött. Villámok cikáztak szerteszét az égen, egy belecsapott egy fába, ami recsegve kettétört. Egy lovas vágtatott át a pusztán. A ló egyszer csak felágaskodott és megmakacsolta magát. A férfi oldalba rúgta a csizmájával és üvöltött. A ló megugrott és száguldottak tovább. A férfi nevetése beleveszett az ég morajlásába.
Egy fiú egy kis sámlin ült a kandalló mellett és a tüzet figyelte. Néha egy fahasábot tett a többi közé. Síri csend volt, amit hirtelen egy ajtócsapódás szakított félbe.
– Ennél jobb napom talán nem is volt az életben! – üvöltötte egy férfihang, miközben végig trappolt a folyosón.
– Na, a Pista hol van? – kérdezte, mikor belépett a szobába.
– Kinn van a konyhában – válaszolta a fiú, miközben fel se nézett.
– Na, ne lógasd az orrod, kölyök! Olyan vagyonra fogunk szert tenni, amiről még álmodni se tudnál! – a férfi odalépett és megpaskolta a fiú vállát.
– Sikerült? – a másik férfi is bejött a konyhából, kezét törölgetve a vacsorakészítés után.
– Persze, mit gondoltál? Az egy kis senkiházi, védekezni se tudott! A pénz mind ott volt a fiókban, ahogyan gondoltuk. Az arany pedig a vitrinben. Minden nyomot eltüntettem, ami rám utalhat – mondta, majd leült a sarokban álló fotelra.
– Na és vele mit csináltál? – kérdezte a másik férfi, a szőke, a pénz és az arany volt tulajdonosára utalva.
– Szerinted mit? – kérdezett vissza a férfi, miközben kivette a pisztolyt a zsebéből és a szekrényre tette.
A fiú megborzongott. Nem akart felnézni, nem akarta látni a két férfi arcán a gonoszságot, szemükben azt a sötétséget, amit mindig is gyűlölt. Talán sírt volna, ha tehette volna. De nem tehette.
– Több millió forintról van szó és az aranyak akár több milliárdot is érhetnek – mondta, miközben felállt, levette fekete kabátját és felakasztotta a fogasra. – Egy kicsit várunk, amíg lecsengenek a dolgok. Aztán van egy haverom, annak eladjuk jó sok pénzért. Közben megtanulunk jól angolul és kimegyünk külföldre! – az utolsó mondatot nyomatékosan mondta és a fiúra nézett.
– Hallod? Kölyök!
– Nem vagyok kölyök, oké? Van nevem! – a fiú a két férfi felé fordult, szemében még tükröződtek a lángok.
– Ja, van neved! Amit én adtam neked, kölyök! Mert apád egy akkora szemét, hogy még most is leszar! Anyád meg meghalt és sose tudhatjuk meg, hogy mi lett volna az igazi neved! Szóval tartsd becsben, hogy itt lehetsz és nem egy gyerekotthonban! Kölyök! – üvöltötte a férfi, majd hátradőlt a fotelban és várta a hatást. De ezúttal ez a kis beszéde nem a vártat hozta.
– Mert azt hiszed, hogy te olyan nagy szent vagy, ugye? Csak mert eltartasz egy gyereket, az unokaöcsédet? Lopásból! Meg ki tudja még miből, amiről nem is akarok tudni! Egy gyereket „nevelsz”, aki a te mocskos ügyeid miatt nem járhat már iskolába, mert szerencsédre már betöltötte a 16-ot, hogy ne legyen neki kötelező! Azért, hogy ki ne tudódjon, mit művelsz, hogy én el ne mondjam, vagy meg ne látszódjon rajtam, ugye? Tönkreteszed az életemet, csak egy eszköz vagyok a kezedben! Hogy ne maradj egyedül öregkorodra! Hogy legyen, aki segítsen neked, hogy elintézze majd a piszkos munkát, ha majd nagyobb leszek, te meg öreg! Te vagy a szemét! Szemetebb, mint az apám! Mert ő legalább elhagyott, hogy ne tegyen tönkre! – a fiú egész testében remegett, mire befejezte, fel is állt és még beszélt volna, de nem tudott. Hirtelen rájött, hogy mit is mondott, hogy kivel is veszekszik. És eszébe jutott a pisztoly.
A férfi viszont csak felnevetett.
– Nézd, hogy kinyílt a csipája! Tiszta nagyapja! – és csak nevetett tovább.
– Miért? Mi volt a nagyapja? – kérdezte a szőke férfi, kissé értetlenkedve.
– Ó, hát az apám lelkész volt! – most már mindketten röhögtek. – Látod milyen sikeres lett! – és magára mutatott.
A fiúnak most már elege lett és elindult kifelé, de még visszafordult:
– És hogy tudd! Bár azt akarod, hogy majd az csináljam, amit te és a te életedet kövessem, de én itt és most kijelentem, hogy megfogadom, hogy soha nem fogok olyan alacsonyra süllyedni, mint te és hogy soha nem fogom követni a te életutadat.
– Jól van. Úgyis itt van az Új Év. Tegyél csak újévi fogadalmakat, amiket soha nem fogsz tudni betartani – és tovább röhögtek.
– Kimegyek Szélvészhez az istállóba – mondta még, mielőtt megállították volna.
– Menjél! – mondta a férfi és már nem is foglalkoztak vele.
Kinn még esett az eső, de ő csak gyorsan átfutott. Hamarosan már az istállóban volt, ahol egy gyufával meggyújtotta a lámpát. Nem volt villanyuk, se gáz, se vízvezeték. A nagybátyja mindig csak azt mondta, hogy ez csak ideiglenes lakhely, meg hogy ne keltsenek feltűnést, hogy miért laknak ennyire messze minden falutól, várostól. Ugyanis ők hárman kinn laktak a pusztában. A nagybátyja, annak a barátja és ő. Mind a hárman névtelenül éltek itt, csak neki volt neve: Jenő. Nagyon nem szerette ezt a nevet, talán mert nagybátyja adta neki, akit mindig csak Főnöknek neveztek. A szőke férfit pedig Pistának hívták, de ez nem az igazi neve volt. Mindketten bűnözők voltak és a nagy vagyont szerették volna megszerezni, ellopni, hogy meggazdagodjanak.
A Főnöknek volt egy testvére. Apjuk lelkész volt, édesanyjuk pedig tanítónő. Szeretetben nőttek fel 10 éves korukig, amikor édesanyjuk váratlanul meghalt. Egyikőjük se tudta feldolgozni a történteket, a gyerekek Istent hibáztatták, elvesztették hitüket. Az édesapa próbálta őket segíteni, hogy újra higgyenek, de miután nehezen tudta eltartani gyerekeit a lelkészi fizetésből és plusz munkát vállalt, kevesebb ideje maradt a gyerekekre. Ők pedig lázadó tinédzserré és felnőtté váltak, rossz társaságba keveredtek és hamarosan a bűnözők világában találták magukat, ahol a pénz az úr. Itt nem voltak érzelmek, mindenki csak a saját érdekeit nézte. Ők pedig úgy érezték megtalálták a boldogság forrását, reményt az új életre. A Főnök testvére hamarosan megismerkedett egy lánnyal, akit feleségül vett, de csak a pénze miatt. Ez a lány szült egy fiút, de a szülés közben meghalt. Ez a fiú volt Jenő. Az Apa pedig eladta a házat és meglépett a vagyonnal. A Főnök pedig jó lehetőséget látva az utódra, magához vette a fiút. Ezért van most itt, ahol van. Ezért szenved.
Odament Szélvészhez és elkezdte simogatni a fejét, amit a ló üdvözlésképpen odahajtott a fiúhoz, miközben prüszkölt egyet. Jenőnek Szélvész volt az egyetlen társa, ő volt az egyetlen, akit szeretett. Soha nem mehetett el sehova, ebben a kis házban élte le eddigi életét, soha senkivel nem találkozott. Az istálló volt a menedéke, Szélvész pedig a barátja. Csoda, hogy egyáltalán volt bármilyen állatuk, bár a Főnök a lovat csak közlekedési eszköznek használta, mert így nem volt annyira feltűnő, hogy miért megy a pusztába. Meg kocsival ott nem is lehetett rendesen menni.
– Ó, Szélvész! Olyan szörnyű minden. Itt volt a karácsony és soha nem éreztem magam ennyire sivárnak. Nincsen semmim, nincsen senkim. Csak te! Ne vedd sértésnek, hiszen nagyon szeretlek! Nem panaszkodhatnék, ha nem tudnám, hogy van ennél jobb, sokkal jobb élet. Soha semmit nem csinálok, nem teszek. Minden olyan semmi. Szörnyű! Úgy szerettem volna megismerni Nagyapát! Kár, hogy meghalt! Most biztos nem lennék ilyen helyzetben. Biztos eljönne értem és elvinne – sóhajtotta a fiú és odahúzott Szélvész elé egy kis széket és leült rá.
– A Főnök most azt hiszi győzött. Megnyerte a sok pénzt – elhallgatott egy kicsit. – Várjunk, hová is rakta? Hiszen nem hozta be a házba! Azt csak láttam volna. Akkor viszont itt kell lennie.
A ló mintha intett volna a fejével az egyik boksz felé. Jenő odament, kinyitotta az ajtót és kotorászni kezdett a szalmában. Egy dobozt talált, amiben nem pénz volt, hanem kis füzetecskék. Az elsőn ez állt: Naplóm.
– Na, vajon ez mi? A Főnök csak nem naplót vezetett? – mondta hangosan egy kis mosoly kíséretében.
Kinyitotta a kis könyvecskét és olvasni kezdett.
Bárcsak többet tudnék tenni a gyermekeimért. Amióta Teri meghalt, úgy érzem nekem is vége. Ez pedig önző dolog, hiszen van két csodaszép gyermekem, akiket nagyon szeretek. Teri pedig jó helyre került, ahol majd találkozni fogunk. Most viszont félek is. Mindkét fiam egyre idegenebben viselkedik velem. Nagyon remélem, hogy nem valami rosszban sántikálnak. Mindig próbáltam átadni nekik azt, ami a legfontosabb, a legértékesebb az életben, a szeretetet, a hitet és a reményt. És innentől kezdve pedig minden értéket. Most pedig úgy érzem elvesztem őket. Jön az Új Év és nem tudom, milyen lesz. De azt megfogadom, hogy gyermekeimet szeretni fogom, bármit tegyenek is és mindig kitartok mellettük és egyengetni fogom őket a helyes úton.
Könnyek gyűltek a szemébe, miközben olvasta. Ezt a nagyapám írta, gondolta magában, miközben tovább lapozott a naplóban.
Unokám fog születni. Akit lehet, hogy soha nem fogok látni. Nem is a fiamtól tudtam meg, hanem a feleségétől, aki egy nagyon jószívű lány. Valószínűleg fiú lesz és Máténak fogják hívni, ami azt jelenti Isten ajándéka. Január végén látja majd meg a napvilágot. Nem tudom, hogy megérem-e, de már most szeretem és biztos vagyok benne, hogy Isten ajándéka lesz, méltó a nevére.
Nem olvasott tovább. Hangosan zokogott.
– Máténak hívnak. Szélvész, Máténak hívnak! És valaki, valamikor szeretett! Ó, bárcsak élne még a nagyapám! Meg az édesanyám! Hogy mondhatnám azt, hogy Anya! Bárcsak! De hátha élnek az édesanyám szülei, talán ők is jó emberek. – Gondolkodott. Bámulta a lapokat, lapozgatta a könyveket, de olvasni már nem tudott belőlük. Egy terv viszont megszületett a fejében.
– Rosszabb már úgyse lehet – suttogta. Elment a ló szerszámaiért és odament Szélvészhez.
– Elmegyünk – súgta a fülébe, miközben felnyergelte. – Hangtalanul eltűnünk. És soha többé nem találnak meg.
Mikor elkészült, az egyetlen táskába, ami ott volt, belepakolta a Nagyapa naplóit. Még gondolkodott kicsit. Nem volt semmije más, csak egy-két ruha, de arra nem lesz szüksége, a kabátja rajta volt, a cipője is.
Mikor elkészült, megpillantott két nagy dobozt az egyik boxban, a szalma között. Kinyitotta, az egyikben a pénz volt, a másikban pedig az arany. Ahogy ott állt útra készen, megremegett a keze. Gazdag lehetne, elfuthatna az egésszel. De eszébe jutottak a szavak: „… biztos vagyok benne, hogy Isten ajándéka lesz, méltó a nevére.”
– Nem, én pénzt, amihez vér tapad, nem viszek el – mondta.
Egy ideig nézte a dobozt, majd eszébe jutott valami. Eloltotta a lámpát és megfogta a gyufásdobozt. Tudta, hogy már abbamaradt az eső. Kihúzta a gyufaszálat és lángot csiholt rá és belerakta a pénzzel teli dobozba. A lángok sercentek, ahogyan el kezdték felemészteni a pénzt. Egyre nagyobbak lettek. A szalma is meggyulladt, meg az istálló falai is.
Szélvész kaparni kezdte a földet.
– Az a szerencséjük, hogy esett az eső – mondta, miközben Szélvészt az ajtóhoz vezette, amit gyorsan kinyitott. Még visszabámult a tűzre, ami egyre nagyobbá vált.
– Megfogadom, hogy méltó leszek a nevemre – mondta, majd felugrott Szélvészre és elvágtatott.
Hamarosan hatalmas füst áradt szét a pusztában, ahogyan az istálló porig égett.
