Nyertes helyen

Nyertes helyen

Tél közepén, a tizenkét fokos melegben tavaszi fényét szórja a Nap. Legszívesebben felvenném a vastag dzsekimet és nekiindulnék a falunak, majdcsak találkoznék ismerőssel, akivel néhány emberi szót válthatnék, ami a mi korunkban, így a hetvenes éveink közepén, szinte már természetes. Illetve az lenne, ha megtehetném, de nem lehet, mert amint megmozdulok, Dezsőke felkiált az ágyában:
– Idus, szomjas vagyok!
Mit tehetek, hozok neki egy pohár vizet, amiből egy kortyot iszik, azt is nagy nehezen, miközben szemrehányó tekintetét rám függeszti, mintegy reklamálva, hogyan mertem percekre magára hagyni.
– Fázom – szól elhaló hangon, és kíséri a szemével, amint a kályhába dobok három fahasábot, amire nem lenne szükség, mert felette szinte izzik a hő dob.
A szobában a fülledt melegtől alig van levegő, szellőztetni nem lehet, mert Dezsőke megfagyna a hidegtől. Belehasít derekamba a fájdalom, amikor lehajolok a fáskosárért, hogy tüzelőhordás címén néhány percet a szabad levegőn tölthessek. Egyszerre hat darab fahasábot tudok behozni, anélkül, hogy összerogynék a súlya alatt. Két csigolyám összecsúszott, az orvos szerint műteni kellene, amit nem engedhetek meg magamnak, mert mi lesz akkor Dezsőkével? A diabétesze miatt diétáznia kell, a dohányzástól is eltiltották, és napi fél órát mindenképpen sétálnia kellene a friss levegőn. Ehelyett dühöng, ha diétás ételt adok neki, füstöl, mint a Kálmán gyára, és szidja az orvost, hogyan merte sétálásra késztetni, amikor olyan gyenge a teste, hogy felkelni sem tud. Egy ideig pedig rendszeresen felkelt, ha elmentem hazulról, felforgatta a házat az unokáimnak tartogatott csokoládé után, amit ott helyben, ahol találta, felfalta az utolsó kockáig.
A kamrában mennyezetig ér a szépen berakott, feldarabolt tűzifa. Jövőre is elég lesz! Lehajolok, hogy megtöltsem a fás kosarat. Megszédülök. Megtántorodom, mintha részeg lennék. Megkapaszkodom az egyik tartófában, s leülök a fal mellé tolt tőkére. Hátamat a falnak döntöm, hátha a mozdulatra elmúlik belőle a fájdalom. Lehunyom a szemem és arra gondolok, ma még ki kell hamuznom a kályhát is. Ha bírom. Bírnom kell!
Tíz éve rágtam a férjem fülét, csináltassuk meg a cirkófűtést, ami kényelmesebb, kevesebb munkával járna, de nem engedte, mert majd veszünk egy nagyobb házat, amiben az lesz. Csakhogy sohasem volt rá pénzünk, mert mindig másra kellett költenünk, hogy mire, azt nagyrészt ő döntötte el. Pedig én kerestem többet, s spórolgattam össze apránként a szerény megtakarításunkat.
Miért is hagytam magam rábeszélni az első házasságom alatt épített kétszintes házam eladásába? Gábor, a három fiam édesapja, előteremtette az anyagiakat ahhoz, hogy nekem ne kelljen dolgoznom, elvégre szerinte nekem éppen elég a gyerekek felnevelése, egyébként is, miatta hagytam magam mögött a fővárost, a zenei karrieremmel együtt. Tény, hogy rengeteget dolgozott. Évekig nem tűnt fel, hogy egyre kevesebb időt tölt itthon, azt is többnyire a gyerekekkel való foglalkozásra fordította, mindaddig, míg egy csicsergő női hang fel nem hívott, hogy felvilágosítson, miszerint egy hónapon belül megszületik a férjemmel közös gyermeke és éppen ideje elengednem Gábort, aki csupán szánalomból maradt velem, mert miből élnék meg nélküle, hiszen magamat sem tudnám eltartani, hát még a gyerekeket! Na, akkor elővettem a mesterhegedűmet, és két órán keresztül eljátszottam mindent, amire ráállt a kezem. Kiürült a lelkem. Elfáradtam. Visszatettem helyére a hegedűt, megkerestem a pincében az utazásokhoz használt bőröndjeinket és megtöltöttem őket a férjem holmijával. Szinte válogatás nélkül belesöpörtem a szekrényből a ruhaneműit, cipőit, a laptopját, a gitárját, a golfütőit. A nappali közepén hat degeszre tömött bőrönd várt Gáborra, hogy magával vigye. Válásunk gyors volt. Beleegyeztem, hogy gyerektartás fizetését kiválthassa a házrésze tulajdonjogának átengedésével. Csak azt tartottam szem előtt, hogy a fiúk a megszokott környezetükben maradhassanak. Két állásban dolgoztam, és mellette elkezdtem a zenetanítást. Nehéz volt, de megoldottam. Nagyfiam érettségire készült, amikor megismerkedtem Dezsőkével. Egy év múlva összeházasodtunk. Azt hittem, férjemben támaszra találok. Tévedtem. A három fiam mellé kaptam egy negyediket. Látták ezt a fiúk is, ám nem tették szóvá, ellenben a maguk módján megpróbálták könnyebbé tenni a hétköznapokat. A főzésen kívül minden házimunkát elvégeztek mindaddig, míg a legkisebb is kirepült, a megyeszékhelyen járt középiskolába és kollégista lett.
Megpróbálok felállni. Óvatosan. Sikerült! Kimegyek az udvarra. Sétálok a bal oldali kerítéstől a jobboldaliig. Oda, vissza. Lassan kiegyenesedek. Végre mélyeket lélegzem! Fellélegeztem! Mint amikor kettesben maradtunk Dezsőkével és a válást fontolgattam. Szabad leszek! Reménykedtem.
A válás gondolata tovaröppent, amint Tildácskával várandós lettem. Megszületendő gyermekemet nem tehettem ki annak, hogy esélye se legyen apja mellett felnőni. Veszélyeztetett várandósságom alatt négy hónapot szigorúan feküdnöm kellett. Hol a kórházban, hol odahaza. Dezsőke fogadkozott, majd vállal másodállást, hogy megmaradjanak a megszokott körülményeink. Hahaha! Még az állását is elvesztette! Akkor rávett, hogy adjuk el a házamat, vegyünk egy kisebbet. Belementem, mert kellett a pénz.
Rendben. Már be tudom vinni a fát. Kicsit nehezebb a kosár, mint reggel volt.
– Leégett a tűz, gyújtsál be! – utasít fennhangon Dezsőke. – Hol voltál ilyen sokáig? – szegezi nekem a kérdést.
Nem válaszolok. Bármit mondhatnék, úgysem hinné el.
– Idus! Milyen süteményt sütsz karácsonyra? Legyen gesztenyés bejgli! Én azt szeretem!
– Dezsőke, te nem ehetsz édességet!
– Ehetek! Ünnepkor ehetek!
Nincs erőm vitatkozni. Még piroslik a parázs a kályhában, nem tudok kihamuzni.
– Tudom, Dezsőke! Rendeltem a boltban gesztenyét. El is megyek érte.
– Itt hagysz? És ha szomjas leszek?
– Készítek az éjjelszekrényre egy pohár vizet.
– Meg egy szelet csokoládét! A cigim is elfogyott!
Haragos, sötét felhők mögé bújt a Nap. Hideg szél fúj. Szedem a lábam. A barátnőmhöz igyekszem.
– Szervusz, Iduskám! Mindent elkészítettem! A férjem bepakolta a kocsiba az ételdobozokat. A bejgliket majd tálcástól vigyétek el, mert forrók, most vettem ki őket a sütőből. Gyere, igyunk egy jó kávét! Mikorra menjen érted Bélus?
Jogos a kérdés.
– Reggel hétre.
Dezsőke hajnalig nézi a televíziót, ezért tíz óránál hamarabb nem ébred fel.
– Szeretném rendezni az anyagiakat. Mivel tartozom?
– Semmivel, szívem! Ez a mi ajándékunk!
A spájzban előre előkészítettem az ételeknek a helyét. Két polcot kiüríttettem az üres befőttes üvegektől, így elférnek az ételes dobozok, amelyeken orjaleves, töltött káposzta, kolbásszal töltött karaj, egyben sült csirke, krumpli saláta szunnyad. Édességként zserbó, bejgli és hó kifli kerülhet az asztalra.
Mire minden a helyére kerül, egészen besötétedik. Begyújtok a kályhába. Dezsőke édesdeden alszik a félig kihűlt szobában. Igyekszem csendben járkálni, nehogy felébresszem. Két bőröndöt degeszre tömök. A hegedűmet is előveszem és kiteszem a konyhába, a dikóra. Azt a nyitott szobaajtón át sem látja Dezsőke.
Leülök a fotelembe és percekig nézem a kályhában vidáman táncoló lángokat.
Elkészítem a vacsorát, megetetem Dezsőkét, és adok neki egy tábla csokoládét is. Időre van szükségem. Levelet kell írnom. A lányomnak. Hol kezdjem? Mit mondjak? A konyhaasztalon előttem a hófehér levélpapír. Kezemben a toll megremeg, amikor fölé hajolok. Belehasít hátamba az éles fájdalom. Pillanatokig nem tudok levegőt venni.
Mit írjak? Hogy nem bírom tovább? Tönkrement a testem, összetört a lelkem, elfogyott az erőm. Megsemmisültem! Életemben először feladom a harcot! Nincsenek fogaim, amiket összeszoríthatnék! A műfogak meg nem bírják a strapát! Azok csupán műmosoly kellékek! Mert mosolyogtam ám, amikor sorra felhívtam a fiaimat a közös karácsonyi családi ünnep időpontjának megbeszélése okán, s ők rendre azt válaszolták, hogy az idén nem tudnak jönni. Nincs rá idejük. A legkisebb fiamnak felvetettem, hogy akkor mi megyünk hozzájuk, de nem gondoltam komolyan. Erre közbeszólt a menyem:
– Miért nem érti meg anyuka, hogy mindannyian az apósoméknál töltjük az ünnepeket! Már új bikinit is vettem a jakuzzihoz!
Mosolyogva mondtam, hogy érezzék jól magukat. Nem sírtam. Tudomásul vettem, családon belül hol a helyem. A sor végén. Hiszen már nincs szükségük rám, mert mindent odaadtam nekik, amim csak volt. Szeretetet, gondoskodást, diplomát, anyagi támogatást az első lakás megvásárlásához. Most azonban előre lépek a saját rangsoromban. Majd Tildácska tudatja döntésemet a bátyjaival.
„Drága Tildácskám!
A mai napon bevonulok az idősek otthonába. Nem akarok a terhetekre lenni. Rád írattam a házamat, kérlek, gondoskodj Dezsőkéről.
Boldog, békés ünnepeket!
Étel, ital, sütemény a spájzban! Fenyőfa a fatárolóban!
Majd jelentkezem!
Ölellek: Édesanyád”
Leragasztom a borítékot, ráírom a lányom nevét: Bodorné dr. Kántor Tímea, majd a konyhaasztal közepére teszem.
Elmosogatom a vacsora utáni edényeket. Felhívom a lányomat, de nem veszi fel a telefont. Küldök neki egy sms-t, mielőtt elmegyek fürödni:
„Várunk benneteket tíz órára, ahogyan megbeszéltük. Nagy meglepetés a konyhaasztalon! Puszi: Anya”

 

Szólj hozzá!