Ugocsa kucsmája
Haj, a nap sem mindig tudja, kire köll sütni, az már egyszer biztos! Túlságosan is nagylelkűen szórja azt az áldott sugarát, a gazdag embert ugyan úgy melegíti, cirógatja, mint a szegényt, csak a gazdag árnyékba megy előle! A szegény embernek, az árnyék csak akkor adatik meg, ha a gazdag elébe áll, hogy számon kérje rajta nyomorúságát.
Ugocsa, Ajsával hazafelé ballagott a poros úton báránybőr kucsmájában, ami, mint minden juhász embernek ott magasodott csimbókos hajjal övezett feje tetején. Ez az egyetlen ruhadarabja, ami még abból az időből maradt, amikor még voltak juhaik. Levette a fejéről, nézegette. Amióta a Hódos csokoládékészítő manufaktúrában dolgoztak a város szélén, és az a kis pénz, amit kerestek, még tűzifára sem volt elég, és naponta gyalogoltak egy órát oda, egyet vissza kis kalyibájukig, gyakorta elmélkedett.
– Te, asszony – szólt oda Ajsának foghegyről – hozzunk abból a csokoládéból, van ott elég, eladnánk a faluban, ott tán még nem is láttak ilyen csokoládét, megfognánk az Isten lábát!
– Aztán hogy képzelted?
– Hát, ebben a kucsmában, ni! Belefér vagy egy véka is, ha jól megtömöm! – tette vissza a fejére akkurátusan Ugocsa.
Ajsa felkapta kontyba fogott fejét, és rajongva nézett az urára. – Neked aztán nem kell észér a másik faluba menni!
– Ugyan, hagyd el, asszony, fogd össze a szád! – szabadkozott a bajusza alatt somolyogva a férfi.
Másnap izgatottan mentek dolgozni. Cudar idő lett. A szél összekavarta a lábukat, de nem esett. A nap is jobbnak látta behúzódni a felhők mögé, így jelezve, hogy közeledik a tél, mostanában jobban teszi mindenki, ha előveszi a melegebb gúnyáját, már akinek van.
A gyár kapujában az öreg Csegő bátyja a portás, a szokásos módján üdvözölte a belépőket, csak intett az állával. Kifelé is ő ellenőrizte, minden rendben van-e? Nincs-e híja a gyárnak.
Úgy járta, egy vén lidérc él a fülében, Szörénd, ahhoz beszélt sokat, mással nemigen állt szóba.
Ugocsa és Ajsa úgy dolgozott aznap, mint még soha. Amikor műszak végén titokban a kucsmába gyömöszölték a csokoládét, és Ajsa akkurátusan eligazította az építményt Ugocsa fején, az a minden lében kanál lidérc, a Szörénd, hát az is ott volt. Belesúgta Csegő fülébe, hogy mit csináltak!
– Te csak intézz napsütést, másra ne legyen gondod! – így az öreg.
Kifelé Ajsa ment elöl, Ugocsa ballagott utána.
– Egy szóra, Ugocsa komám! – szólította meg a kapu előtt Csegő bátyja. – Hát, hogy szolgál a kedves egészséged? Miért nem veszed le azt a kucsmát, hetedmagával süt a nap! – Nincs melegem – vetette oda Ugocsa. – No, csak beszélgessünk egy kicsit földim! Lásd, én jó szívvel vagyok irántad! – szivélyeskedett az öreg. Ugocsa csak szabadkozott, hogy így, meg úgy, neki mennie köll, az asszony is várja (érezte, hogy baj van, a melegtől levesesedik a feje teteje).
– Lassan járj, tovább érsz! – Csegő bátyja csak beszélt, fogta Ugocsa karját, lapigatta a vállát, kedélyesen nevetgélt, a nap meg fentről cinkosan mosolygott.- Mert kedves Ugocsa, ritka az ilyen rendes ember, mint te, meg a feleséged, lásd, Hódos úr is megbecsüli az ilyet! Ajándékot ad mindenkinek karácsonyra, egy kis csokoládét, mindjárt hozom is! Óh, úgy látom te már meg is kaptad, akkor jó, akkor minden rendben, bár a kucsmádért kár, azt már kidobhatod, de hát te tudod, miért tetted oda! – azzal megfordult és becsapta maga mögött az ajtót.
Ugocsa csak állt, és szeretett kucsmája alól széles patakokban folyt le, és ragasztott rá sötét bélyeget, az olvadt csokoládé.