Annyira elegem van

Salánki Anikó:

Annyira elegem van

Az ablakban ült, mint minden hétfőn-szerdán-szombaton délután 2-től 4 óráig. Ilyenkor volt náluk nagytakarítás, ágyneműhúzás, selejtezés, mert egy árva szál újság sem maradhatott a múlt hetiből.
Őt meg berakták a tolókocsiba, és odagurították az ablakhoz. A két takarítónő gátlástanul beszélgetett, lehet, azt hitték, aki béna, az süket is vagy hülye. Igaz, ő sose szólt hozzájuk, pedig Pirike öt, a másik meg három hónapja dolgozik náluk. Anyuka szerint fél év a maximum, utána menniük kell, úgyhogy semmi barátkozás, pláne elmesélni nekik valamit a családról.
Így könnyebb volt, hogy nem szólt. Nem mosolygott, nem sírt.
– Ez olyan, mint egy növény – suttogta Pirike, és a másik lány felvihogott. Dolgoztak, csendben.
Ő meg ült az ablakban és nézett kifelé, a főtér azért érdekes volt. A függönyt nem húzták el, minden olyan volt, mintha álomban látná. Nem akart gondolni a múlt évre. Minek? A balesetre? Jenőre, aki kizuhant, mert nem volt annyi esze, hogy bekapcsolja a biztonsági övet, ő meg hiába könyörgött neki, eltolta a kezét, röhögött, és azt mondta, hogy gyáva nyúlnak nincs keresnivalója az ő verdájában.
Nem szállt ki, pedig minden idegszála azt harsogta, hogy húzzon ki a francba. Sokan álltak az út szélén, mobillal villogtak, világítottak, fotóztak és integettek, nem hallotta, mit kiabálnak. Mellettük egy sokkal nagyobb és hosszabb autó állt, de Jenő csak legyintett, hogy no problem, az gatyamadzag, aki vezeti, a tyúk meg már tavaly megvolt neki. Ő meg csak bambult. Milyen madzag, milyen tyúk?
Őt óvták mindentől, a szülei egyetemi oktatók voltak, rengeteg külföldi úttal, előadással, kitüntetéssel, szakcikkel, könyvvel. Egy szavukat se értette, amikor a szakmai dolgokra került a szó.
A bátyja egy intézetben nevelkedett, skizofrén volt, vagy valami ilyesmi, nem beszéltek róla. Apáék kéthavonta egyszer meglátogatták, aztán napokig sóhajtoztak. Sose látta, és sose kérdezte, mi lehetett vele. Némely embernek annyira könnyű – gondolta, és nézett ki tovább a térre. Pocsék volt, olyan semmilyen, átlagos, középen szökőkút, télen becsomagolva fekete fóliával. Megette a fene már azt az akármit, amit fóliázni kell – gondolta, de nem szólt. Senkihez se, azóta se. Jenő? Az anyja bejött egyszer a kórházba, és sírni kezdett meg kiabálni, hogy neki kellett volna megakadályozni, hogy elinduljanak azon a gyorsulási versenyen. Neki? Pár hete ismerte a fiút, puszta véletlen volt, hogy lekéste a buszt, és lefékezett az ezüstmetál kocsi, látásból tudták egymásról, ki kicsoda, egy vászonból voltak szőve. Így mondta a nagyanyja, aki az alagsorban élt, és csak akkor jött fel, ha nem volt senki a házban. Vele néhányszor beszélgetett, de ő akkor még sívó hülye volt, nem értette, hogy nála, az öregasszonynál van az igazság. Akkor még azt hitte, ilyen az élet, kocsi meg emeletes villa, magántanárok, nyelvek, mert az a fontos. Hétfőn tenisz, kedden zongoraóra, júniusban sofőr vitte be az iskolába, és levizsgázott az éves anyagból. – Az idegei – súgta anyja a komoly kontyos igazgatónő fülébe, az meg bólogatott. A csekken hatjegyű szám volt, amivel támogatták a sulit. Ő meg nézte a füstösre színezett üvegen át, ahogy jönnek ki a kertbe az osztályok, a lányok viháncolnak, a fiúk meg na, a fiúk meg jól néztek ki. Aztán egyszer anyának meg apának egyszerre kellett elutazni, komoly-halaszthatatlan előadássorozat volt a világ két különböző táján. Rábízták Etus meg Joli nénire, meg a sofőrre, meg a szakácsnőre, meg a fene tudja, kire.
Az első este kiszökött. Akkor jött Jenő, meg a mosolya, hogy újévi gyorsulási verseny lesz, és nevetett, de úgy, hogy minden foga kilátszott. Az autók csodaszépek voltak, a tengerkéken lángnyelvek, a csaj, aki vezette, strasszos melltartót viselt. Megáll az ész! – ez jutott eszébe. Aztán felbőgtek a motorok, ők a harmadik sorból indultak.
– Ennyire emlékszem – mondta akkor a rendőrnek, aki ott ült az ágya szélén.
Aztán hazahozták, a szülei nem szóltak semmit. Ő meg fekszik, nézi a plafont, nem érdekes, a telefonját kidobta az ablakon, nehéz volt, mint az ólom. Zenét nem hallgat, tévét nem néz.
– Annyira elegem van mindenből – dünnyögi néha félhangosan, de nem hallja senki, arra azért nagyon ügyel.