Borzasztóan izgult. Az nem kifejezés. Inkább azt kellene mondani úgy liftezett föl-le a gyomra, mintha még nem döntötte volna el, hogy kiokádja-e a gyomor összesűrített, gusztustalan tartalmát, vagy – legalább is -, egyelőre meghagyja a megkívánt percekre.
Annyira hidegnek, és zimankósnak tetszett az idő karácsony utáni viszonylag enyhe, barátságos hőmérsékletekhez képest, hogy most az új év első hónapjának legeljén kínzó fejfájás volt a csontig hatoló jéghideg idő.
Egyre szorosabban tekerte be frissen borotvált arcát a nagyméretű sállal, mintha az Ezeregy éjszaka meséiből előlépő arábiai Lawrance lett volna, akit nem győzhet le holmi időjárási katasztrófa. Még a fekete kötött kesztyűit is szigorúan kezeire húzta, elvégre hogy néz az ki, hogy téli közepén valaki fedetlen kezekkel járkál. Még így is könnyű volt megfázni.
Az átkozott záróvizsgára ment az egyetemre, és bár kétszer is elektronikusan regisztrálnia kellett magát, mert a legelső alkalommal hibát jelzett a computere, ám a másik alkalommal zöld jelzést adott, így kisebb könnyebbséget érzett afelett, hogy ezt a jócskán nehezített vizsgáját még letudja, és utána néhány héten belül postázzák majd az egyszakos diplomáját.
Csak azt tudná, hogy vajon melyik nagyokosnak jutott eszébe, hogy egy végzős vizsgát is manipulálható elektronikához köt a jól bevált bélyeges űrlap kitöltése és feladása helyett. Ami az egyik félnek hihetetlen nagy könnyebbség, addig a másiknak valóságos átok.
Útközben törekedett arra, hogy mindenkit szándékosan elkerüljön. Nem pusztán azért, mintha senkivel sem akart volna összefutni, de hát szív tájékán mégiscsak egyre nagyobb nyomást, és túlterheltséget érzett, és inkább úgy volt az egésszel, hogy jobb azonnal túlesni rajta. Ha csak azokra a tipikus marcona, ördögi pofákra gondolt, akik tanároknak merik magukat nevezni, ám valójában mindegyik hivatásos bíró, és hóhér volt egyszemélyben, tisztelet a sajnos egyre kevesebb, és fogyatkozó kivételeknek, akkor már nem is csodálkozott annyira azon, hogy ő itt most egy méltánytalan védőügyvéd nélküli tárgyalás egyetlen lehetséges áldozata, akit könnyed valószínűséggel máris szándékosan kivégzőpadra küldenek, csak mert kiállt a véleménye, és védésre szánt szakdolgozata nézetei mellett.
Gyorsan átvágott az enyhe hótakaróval borított egyetem belső börtönudvarán, miközben a csontvázkarú fákon üldögélő éjfekete hollók, és vajak is úgy figyelték minden mozdulatát, mint akik tökéletesen kiértékelik az egyes emberek teljesítményét. Úgy vette észre, mintha egyenesen rajta pusmogtak volna a fák ágain. ,,Megbuktál, megbuktál! Jövőre tali ugyanekkor, ugyanitt!” – hát azt leshetitek! Arról végképp szó se lehet! Vért izzadt ő már ezen az elátkozásra szánt helyen, ahol ez idáig még véletlenül sem becsülték meg, pedig anno, mikor ezt az egész vándorcirkuszt elkezdte 2002-ben még azért egy bizakodó, tervekkel, célokkal teljes felnőtt fiatalember volt, most pedig leginkább egy hajótörött Robinsonra hasonlított, aki totálisan cinikussá lett a világban betöltött érvényesülési dolgait illetően. ,,Miért pont vele történt ilyesmi?!” – kérdezte, faggatta saját magát, ám válaszokat sosem találta meg.
Gyorsan besietett az épületbe, és valósággal lóhalálában kaptatott fel a legfelső, padlásemeletre, ahol a vizsgák – a jelek szerint -, már javában folytak. Csak ezt a visszatartott, tartósnak bélyegzett hányingerérzetet nem tudta sehova rakni, nemhogy megbékülne már vele. Pontosan hármat kopogtatott, mire egy barátságtalan, cinikus hang máris kiszolt, hogy bejöhet.
– Jó reggelt kívánok! Vizsgázni jöttem! – köszönt, még mindig télikabáttal a hátán. Úgy festett, mint aki meg van fázva, és abban a percben tovább fagyoskodik kockáztatva egészségét, ha leveti a kabátját.
– Bocsásson meg hogy is hívják magát fiam…? – kérdezett rá ugyanaz az ellenszenves, cinikus hang, mely az imént beszólította.
– Ö… Hajdu Noel… – felelte bátortalanul, és máris érezte az öklömnyi nagyságú borsószemeket a hátán végig folyni, míg zöldes macskaszeme pánikra hajlamosan pásztázta végig a teremben ülő többi bizottsági tagot.
– Nézzük csak… Hajdu… Noel… – lapozgatott a hivatalos jelenléti hívek, személyzetis anyagok között, míg végül meg is találta, amit keresett. – Á! Meg is van! Nos… ha minden igaz tisztelt Uram magának hiányzik az elektronikus regisztrációja, és ez alapfeltétele, hogy ezt a záróvizsgát egyáltalán megkezdhesse! – közölte visszavonhatatlan pikírt flegmasággal. Egyáltalán már a ,,maga” kifejezés is sértő volt, és sértette azt a fajta humánus értelmiségi szellemiséget, melyre mindig is tűntetően büszke volt az egyetem.
Noel érezte, hogy elfogja a bepánikolós rettegés, a tartós félelemérzet amiatt, hogy ő egyáltalán betette ide a lábát. Mégiscsak jobb lett volna egy vidéken székelő egyetem, ott – meglehet -, sokkalta barátságosabbak az emberrel.
– Bocsánat… elnézését kérek… ez akkor mit is jelent…? – megpróbált összekaparni hevenyészett, megtépázott bátorságának utolsó morzsáit is mire kinyögte az iménti elveszett, reményvesztett szavakat.
– Nos hát igen! Ez annyit jelent kedves uram, hogy maga most nem teheti le a vizsgát, de talán majd a következő évben meglátjuk, hogy mi lesz! Köszönjük a türelmét, és hogy befáradt! Most távozhat! – jelentette ki egyértelműen.
Most érezte csak, hogy torkán szabályosan feljött a gusztustalan, méregízű epe. Valósággal forrt benne az indulat, a dühös sértett meg nem értettség. Tétován leszegte busa fejét, még pár percet toporgott, hátha valakit, valahogyan mégiscsak sikerülne meggyőzni, ám erre egyre kevesebb, és kevesebb esély mutatkozott.
– Maga mit akar még mindig itt?! – dörrent rá a cinikus, gonosz hang, mely az imént ismertette az álláspontot. – Azt mondtam, hogy elhagyhatja a helységet! Mit nem lehet érteni egy egészen egyértelmű kijelentésen?! Mi a maga szakja? Hadd halljam csak?!
– Jaj, Miklóskám! Ne butáskodj! Ez az a híres fiatalember, akit mindenki idiótának tart, miközben állítólag remek szabadverseket írogat! – szólt közbe egy vénséges, pápaszemes csoroszlya még a távoli ötvenes-hatvanas évekből visszamaradt múmiaképpel.
– Ó, vagy úgy! – torz, semmitmondó, csúnya grimasz jelent meg a szája szegletében, mely jelezte, hogy nem tartja valami sokra sem a kultúrát, sem pedig a versek, a líra szeretetét. – Akkor most már távozhat úgy hiszem!
Noel meghajtotta magát alázatosan, mintha valami nagy bűnt, vagy jóvátehetetlen vétket követett volna el, aztán óvatosan, akár egy besurranó tolvaj egyszerűen kisomfordált az ajtón.
Odakint az egyetemi csoporttársai már visszafojtott türelemmel várakoztak, egymás között próbáltak főként súgdolózva tanácskozni, hogy kire vajon még milyen sor várhat, amikor meglátták az elcsigázott, sírásra hajlamos társukat, aki most ténylegesen úgy festett, mint aki karót nyelt, és nem sok híja, hogy sírógörcsben törjön ki.
– Na, mesélj már Noel?! Mi volt? Mi történt?! – faggatták, kérdezgették.
– Hát… nagyon úgy néz ki, hogy halasztanom kell a záróvizsgát egy évre, mert nem stimmelt az elektronikus regisztrációm! – jelentette ki, és már készült, hogy csendben, megalázottan, leforrázva a szégyentől mindennek, és mindenkinek hátat fordít. Ám a többiek azonnal megállították.
– Állj már meg az ég szerelmére! Mondd el részletesen mit csináltak?! – kérdezgették egyre többen.
– A lényeg annyi volt, hogy szúrós szemekkel vizslatni kezdtek, és mikor megmondtam a nevemet az a cinikus rohadék állat, aki a vizsgaelnök lehetett közölte, hogy nem kezdhetem meg a vizsgát, mert a számítógépes rendszer nem fogadta el a jelentkezésemet. Hát ennyi történt.
– Ezt a rohadék genyóságot! De megígéred, hogy nem fogod ezt hagyni! Valami még csak ki lehet találni! – mondogatták.
– Hát szerintem következő év januárjáig minden jegelve van, és labdába sem engednek rúgni!
– És ha beszélnél a dékánnal, vagy valamelyik fejes seggfejjel? Hátha szólna pár jó szót az érdekedben!
– Én nem hiszem! De kösz, hogy próbáltok vigasztalni, ez igazán figyelmes és kedves gesztus! – úgy érezte fel kell innen állnia, úgy érezte menekülnie kell ebből az elátkozott, nyilvánosan megszégyenített helyzetből minél előbb, annál jobb. Tizenöt perc után kimentette magát egy ócska mentőöves sztorival, miszerint most már tényleg illik elindulnia, mert ma ő soros a ebédfőzéssel, és az apja szereti a főtt ételt, ha a munkából hazajön. A legtöbb csoporttársa hitte is, meg nem is a történetét. Alighanem megértették, hogy Noel most rendkívüli mértékben maga alatt van, és nem szabadna továbbra is megérteni az ő személyes, benső lelki egyensúlyát. Ezért átölelték mindannyian vigasztalón, és megígérték, hogy a vizsgák után meghívják egy afféle közös baráti összeröffenésre, és jól kidumálják majd magukat, és persze szentül megígérték azt is, hogy örökre barátok lesznek.
A hazafelé vezető úton szándékosan hátrafelé ült le a busz hátsó részében, hogy – remélhetően -, senki emberfia ne vegye észre, hogy megkeseredett, és cinikus könnyeket potyogtat némán, és hangtalan. Mivel már elhagyták a Farkasréti teret a legtöbb utas úgy hihette, hogy a felnőtt fiatalember vélhetőleg azért sírdogál, mert elhunyt szeretteire gondolhat, akik lehet, hogy éppen ebben a temetőben nyugosznak.
Alig fél órán belül haza is ért. Álltalában mindig jobban kedvelte azt a megoldást, ha egy délelőtt alatt lezavarhat mindent, hogy aztán délután már más teendőkkel, és feladatokkal tudjon foglalkozni.
Gyorsan megebédelt, majd munkából hazaérkező apjának is kikészítette a tányérba pakolt főtt ételt, hátha megéhezett. Mikor apja nem sokkal háromnegyed egy körül, fáradtan hazaért már várta őt a gőzölgő rakott krumpli sok tejfellel, ahogy mindig is szerette. Váltottak gyorsan pár keresetlen szót.
– Milyen napod volt édes fiam? – kérdezte az apa.
– Semmi különös! Kicsit kimerítő egy vizsga volt, annyi szent! – felelte, hogy elaltassa a férfi gyanúját.
– De legalább már túl vagy rajta, és ez is valami! Nem igaz?! – érdeklődött.
– Való igaz! Bemegyek a szobámba! Lepihenek egy kicsit! A rakottkrumplit megtalálod a sütőben, még forró. – közölte, majd beviharzott volt gyerekszobájába, magára zárta az ajtót, ledőlt az ágyára, és heves, rázkódó sírásba kezdett, mint amikor álmok, és vágyak semmisülnek meg egyetlen szempillantás alatt.
Apja később lepihent, hogy a hajnali órákat bepótolhassa az éjjeli műszak miatt, majd amikor felébredt főként a tévét bámulta, vagy napilapokat, bulvármagazinokat lapozgatott. Noel végül azért csak kijött szobájából, de rögtön vissza is ment, mert semmi kedve sem volt hozzá, hogy megint végighallgassa az öregje teátrális prédikációt az élet nem várt nehzéségeiről. így inkább verset firkálgatott, és sok mindent elhatározott, amit szeretett volna még tűzön-vízen keresztül is megvalósítani, csupán azt nem tudta, miként és hogyan?
Később kora este felé megérkezett anyja is, aki úgy festett, mint akit valósággal bedarált az élet, ám így is, úgy is pénzt kellett keresni, így a sopánkodás senkinek sem használt.
– Szervusz kincsem! Na mesélj csak? Mi volt?! – sürgette mohó kíváncsisággal, elvégre azért az mégiscsak óriási dolog, hogy a családban egyedül az ő felnőtt fiának lesz egyedül diplomája, tehát művelt emberfővé avanzsált. – Miért nézel úgy édes fiam, mint aki máris karót nyelt?! Mi a baj?!
– Anyu… nem sikerült… – kezdett hüppögni, mintha egy árva kisgyerek lenne, aki nem bírja megemészteni a gonosz, és galád élet megpróbáltatásait, és most megriadt állatként viszonyul az emberekhez. – Nem fogadták el az elektronikus regisztrációt, és így nem vizsgázhatok… – hüppögte, majd amikor anyja igyekezett óvatosan átölelni rázkódó, termetes vállait a madárcsontú asszonyt valósággal letaglózta a keserű, szomorú hír.
– Hogy érted azt, hogy nem tehetsz vizsgát?! Én is láttam, hogy a számítógép elfogadta, akkor meg?! Az ő rendszerükkel van a hiba!
– Ez a lényegen már semmi sem változtat! – vallotta meg nagyon szomorúan, még mindig a könnyeivel küszköve.
– Be fogok menni a dékánhoz! valakinek csak felelnie kell ekkora szemtelenségre! – kelt ki magából a most tökéletesen felidegesedett asszonyság. – Muszáj valami megoldást találni! Apádnak szóltál már?! – nézett rá.
– Eddig nem igazán mertem…
– Nem baj! Nyugodj meg! Valamit majdcsak kitaláljunk, meglásd! Csak nem szabad pánikolni! – igyekezett megnyugtatni totálisan elkeseredett nagyfiát az anya hiába.
Később Noel halálosan kimerülten elment lezuhanyozni a fürdőszobába, majd meglepően korán este hét órakor lefeküdt a szobájában. Az apa valósággal megdöbbent, mikor meghallotta mi történt felnőtt fiával, és nem hitt a saját fülének, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet a huszonegyedik század elején.
– Hát az meg hogy a büdös fenébe fordulhatott elő?! – kérdezte teljesen kikelve magából, felháborodottan, egyik cigit a másik után füstölve el.
– Apikuám! Te is nagyon jól tudod, hogy Noel sosem volt felelőtlen, linkóci fiú, és mennyire keményen készült erre az utolsó vizsgára.
– Persze! De ez azért akkor is oltári szemétség volt! – nyugtázta szavait a felbőszült családfő.
– Így igaz! Megpróbálok beszélni a dékánnal, hátha tudunk segíteni!
– Én nem avatkozok bele! Csináljátok, ahogy kell! – az apa azzal visszatért a nappaliba, hogy megpróbáljon úrrá lenni fölzaklatott érzelmein, melyekről – az esetek többségében -, szinte senkivel sem beszélt.
Másnap az anyuka és Noel mindketten a Bölcsész Kar főépületébe mentek, egyenesen a dékáni főtitkárságra, ahol két csinos szőkehajú titkárnő kezelte a telefonokat, és látszólag lógatta a lábát.
– Jó reggelt kívánok a kedves hölgyeknek! – köszönt az anyuka. – A dékán úrral szeretnék egy pár keresetlen szót váltani! – közölte kimérten.
– Bocsásson meg kedves asszonyom, de a dékán úr ma nagyon elfoglalt. – közölte az egyik titkárnő meglehetősen lekezelően, dilpomatikus hangnemben.
– Hát ez valóban sajnálatos! Én azonban mégiscsak szeretnék vele beszélni! Legyen olyan kedves és szóljon neki, hogy Hajduné megérkezett.
Az adott titkárnő jócskán húzta a száját, hogy miért pont neki kell dolgoznia, és szednie a lábait, amikor a másik hölgyemény is éppen úgy megfelel erre a nemes célra, akárcsak ő, de lassan, lustán felállt és odament a nagyajtós irodához, majd kopogtatott párat, mire bemehetett. Alig húsz percen belül a nagyhatalmú dékán már fogadta is a borzalmasan idegeskedő, és feszült asszonyt és a még mindig kétségbeesett, és elveszett felnőtt férfit.
– Kedves asszonyom! Tisztelt Uram! – nyújtott kezet megszólalás nélkül. – Minden állhatok a rendelkezésükre? Nyugodtan foglaljanak helyet! – invitálta beljebb őket.
– Köszönjük! Azért jöttünk a dékán úrhoz, mert a fiam Noellel a napokban történt egy nagyon szomorú eset. Záró vizsgázni szeretett volna, és közölték vele, hogy meghibásodott elektronikus regisztráció miatt nem vehet részt a vizsgán csupán egy bő egy év múlva. Kérdésem a következő tisztelt dékán úr! Lehetséges-e külön vizsgát tenni, hogy az az egy év el ne vesszen a süllyesztőben, mert biztos vagyok benne, hogy a fiatalemberre még azért várnak dolgok, és ha itt megakad, akkor ez hátrány lesz neki! Egyébként is sokkal több nehézséggel kellett szembenéznie élete során, mint eddig bárki másnak! – közölte az anyuka, majd látványosan kiemelt egy tiszta papírzsebkendőt, hogy megtörölje szemeit a nagyobb nyomaték kedvéért.
– Nos, hát… igen! Ez meglehetősen szomorú, és nagyon sajnálatos tény, tekintettel gondolom a fiatalember szeretne diplomát kapni becsületes munkája véget? – kérdezte előbb az anyát, és később a fiatal férfit.
– Igen, természetesen! Lehetséges volna-e tenni valamit az ügy érdekében?! – kérdezte szigorú, már-már támadó jellegű komolyság mellett az anyuka.
– Hát… éppenséggel lehetséges… – vakarta meg őszbe forduló üstökét a dékán -, előbb még konzultálnom szükséges néhány kollegával, akik aznap vizsgáztattak. Annyit ígérhetek kedves asszonyom, hogy pár napon belül megvitatjuk a szükséges vitatott kérdéseket, és megoldást fogunk találni erre a kisiklott problémára.
Az asszony hitte is, meg nem is, amit ez az ember mondott, és ígért nekik, így mindketten felálltak a székükről, megköszönték, hogy a dékán időt szakított rájuk, majd csöndben távoztak.
Semelyik hivatalos, hatalommal bíró ember nem szereti, amennyiben bárki is ellentmond, vagy más véleményt fogalmaz meg, mint az ötletgazda, így nem is lehetett kérdéses, hogy a dékán már másnap behívatta magához az illetékes vizsgáztató tanárokat, és előbb kérdőre vonta őket. Talán az emberiséggel egyidős lehet az a tulajdonság, hogyha az ember nem ismeri el a saját felelősségét, hanem megpróbálja kikerülni, áthárítani a tényeket, és saját tudatos gonoszságát, akkor lépnek előtérbe az ún. bűnbakok, azok mintegy kvázi átvállalják a felelősséget, és a tartósnak bélyegzett hibákat mások vállairól.
– Hadd halljam csak kedves Miklós! – szólította fel a vizsgáztató elnököt a dékán. – Ki volt a felelős azért, hogy Hajdu Noel nem tehetett vizsgát, mert Ön szert nem stimmelt az online regisztráció intézményük honlapján?! – villámló tekintettel mérte végig megszeppent, és ebben a percben kissé megijedt kollegáját.
– Én csupán csak annyit tudok, hogy a fiatalember belépett a terembe, és szeretett volna vizsgát tenni, amit megtagadtunk, mert elektronikus hiba lépett fel a rendszerben! Ennyit tudok Önnek mondani! – emelte fel mind a két kezét, mint aki megadja magát a sorsnak, mert másról nem tehet.
– Hát ez meglehetősen sajnálatos tényállás, nem gondolja?! Most azt mondja meg nekem, de őszintén kedves kollega úr, hogy mit csináljak én ezzel a hallgatóval, aki itt áll már egy fél karnyújtásnyira se a diploma megszerzése előtt, és akkor az Önhöz hasonló arrogáns, nagystílű kis idióták sikeresen elvágják az érvényesülési útjukat?! – tette maga előtt keresztbe a kezét.
– Dékán úr az úgy volt… – próbálta menteni magát, és süllyedő hajó helyzetét. Nagy levegőt vett. – Az egész oktatási rendszerben hibák, és komplikációk vannak, melyeket sürgősen orvosolni kellene.
– Ha jól értettem a szavait, akkor Ön azt szeretné, hogy dobjuk ki az alaptanterv összes tervét, és kezdjünk mindent a nulláról?!
– Hollandiában, és általában Nyugat Európában már egészen kisiskolás korban a legtöbb diákot a korporatív együttműködésre oktatják, míg nálunk mindezidáig poroszos oktatási modell van érvényben.
– Aha! Szóval ez azt jelenti, hogy Ön kedves kollega úr mossa a kezeit, semmiről nem tehet, és semmi felelősségérzete nincs az ügyre vonatkozóan?! Eltaláltam?! – vonta kérdőre.
A tanár csak hümmögött az orra alatt, mert attól tartott, ha tovább beszél hamar vége lehet a szakmai karrierjének, és az bizony senkinek se használna.
– Akkor várom a javaslatait kedves kollega úr?! Milyen ötletei vannak az ügyben?!
– Ö… hát szerintem várjunk egy évet, és utána nézzük meg, hogy javult-e az adott fiatalember oktatási színvonala…
– Látja ez egy pozitív hozzáállás, csak sajnos ezzel a koncepcióval pusztán csak az az egyetlen probléma, hogy a fiatalembernek még idén kellene diplomát kapnia, hogy aztán elkezdhesse végre a saját életét. Már ha érti egyáltalán miről is beszélek?!
A másikon látszott, hogy talán még soha ennyire nem gondolta át tettének hathatós következményeit, mint éppen most.
– Hát akkor talán… mégiscsak meg kellene engedni, hogy a hallató záróvizsgát tehessen… – bukott ki a száján.
– Na látja! Tud maga gondolkodni is, persze csak, ha akar nemdebár? Még a héten szeretném, hogy a szükséges hivatalos dokumentumokkal, űrlapokkal és egyebekkel az adott hallgató újból záróvizsgát tehessen! Nem szeretném a különben szót hozzátenni! Őszintén remélem, hogy felfogta?!
– Igen… dékán úr! Természetesen! – azzal a magas, sovány tanár meghajtotta magát, és olyan sietve távozott a dékáni irodából, mintha egyenesen menekült volna.
Hajdu Noelt még azon a héten egy péntek délelőtti időpontban hívták be ráadásul ugyanoda a legfelsőbb padlástéri emeletre. Viszont – úgy tűnik -, arra már kínosan ügyelt a felsőbb vezetőség, hogy egy másik, valamivel szimpatikusabb, ezúttal idősebb korú asszony hallgassa meg Noel záróvizsgáját, és szakdolgozatának védését.
Amikor Noel végzett, ahányan csak voltak a teremben, mind a hat ember felállva tapsolt neki, majd az elnökasszony már nyújtotta is volna a kezét, hogy méltó módon gratulálhasson az érett, művelt férfinak, ám Noel udvariasan meghajolt, és visszautasította a kézfogást. Nem is lehetett zen csodálkozni, elvégre őt érte el nem feledhető, igazágtalan sérelem.
