A gazdag koldus és a szegény milliárdos

A zajos, napsütötte belvárosban ült a széles járdaszigeten, az egyik gyors¬étterem kirakata előtt. Hűvös kora tavaszi idő lévén, melegítésképpen, egy összehajtogatott papundekli dobozzal a feneke alatt. Ruházata nem volt rongyos – pedig nem a turkálóban vette, hanem vöröskeresztes adományból válogatta ki, amiből a legjobb darabokat tudvalevően először kimazsolázzák a tisztelt szociális munkások – akiknek ki kellene osztaniok -, aztán jöhetnek a spanjaik, akik közé Béla is tartozott, majd legutoljára az adomány címzettjei, az illetékes pórnép.
Rendesen tisztálkodott, eltekintve szokásos borostájától, amelyet szándékosan hagyott meg, fiatal kora ellenére hófehér, kackiás bajusza körül.
A nemrég kapott, jó meleg ruhában üldögélve alig fázott. Pedig két napja nem evett, és nem volt hol aludnia; és már megtapasztalta eddigi, hányatott életében, hogy ezek a dolgok össze-függenek egymással. Ha nem alhat, nemcsak fáradtabb, de éhesebb is; ha éhes, és kialvatlan, jobban fázik, mint máskor.
Gondolta, hogy most megpróbálja itt, az Oktogonnál.
A várban, vagy a Vörösmarty téren semmire se’ lehetett menni. Az arra járók – köztük sok külföldi – nagyon gazdagok ugyan, de észre sem veszik a koldusokat. Pedig Bélának volt egy szuper-intelligens, gyakorlott mutatványos fehér pulija, aki, ha elhajította, visszahozta a kalapját. Szelíd volt, barátságos; és láthatóan egyetlen kézmozdulatból megértette a gazdi utasításait. Minden közös megnyilvánulásuk produkciószámba ment; és a fehér puli egyedül is buzgón végezte a rábízott feladatot: színpadiasan tette-vette magát, amivel igyekezett felkelteni a járókelők érdeklődését.
Ma azért kísérletezett ismét új helyen, mert a Keleti pálya-udvarnál, meg más forgalmasabb helyeken, ahol több a kevésbé gazdag ember, tehát nagyobb empátiára és adakozó¬kedvre lehet számítani; egész nap csak filléreket keresett. Akik igazán átérezték, hogy mit jelent koldusnak lenni, és tényleg szerettek volna adni egy kis pénzt, azoknak maguknak sem volt.
Jó megjelenésű, intelligens tekintetű és választékos beszédű ember létére némiképp riasztó látványt nyújtott. Arca tele volt friss és régebbi sebekkel, sebhelyekkel, orrcsontja és fogai töröttek voltak; mert bizony nem nagyon kerülte a hajléktalan-szállókon a verekedéseket. Gyakran kiállt a saját – vélt vagy valós – igazáért és másokéért is. Természetesen soha nem ő ütött elsőnek, mindig csak visszaütött. A tegnapelőtti verekedés után is alig akarta megérteni, hogy mégis miért őt tiltom ki a fa-padról egy hónapra, hiszen a verekedést nem ő kezdte. Mód¬szere ugyanis az volt – különböző viták, nézeteltérések esetén -, hogy addig provokálta, ingerelte társait, amíg azok rá nem támadtak. Akkor aztán – gyakorlott verekedő lévén – alaposan elpáholta őket. Aztán ártatlan – bár sokszor vérző – arccal, jött jelenteni az esetet az ügyeletesnek.
Az Oktogon egyik oldalán, egy gyorsétterem előtt parkolt tehát reggel óta, és odatartotta arcát a melengető áprilisi nap¬sütésnek. S közben imádkozott.
„Mennyei édesatyám! Köszönöm neked ezt az új napot, ezt a drága napsütést. Én bűnös ember vagyok, Uram, de te mindig megbocsátottál nekem, és meghallgattál engem. Kérlek, most is bocsáss meg. Tudom, hogy nem a te akaratod szerint való volt tegnapelőtt az a verekedés. Abba akarom hagyni, és rád bízni az igazságosztást! És kérlek, add, hogy keressek ma annyit, hogy kifizethessem a köztereseket, és nekem is maradjon egy pár ezresem, kajára”
Most is – mint legtöbbször – bizakodó, derűs és életvidám volt; telve kíváncsisággal, hogy vajon itt bejön-e majd a számítása, tehát legalább 4-5 ezer forint, amelyből – ha még máskor is vissza akar majd jönni ide – „adóznia” is kell. Ugyanis reggel már megalkudott a közteresekkel, akik el akarták zavarni, de Béla fejenként egy ezrest ígért nekik szolgálatuk végére, ha addig békén hagyják. Mert ígérni aztán tudott. És kedves, meggyőző érvekkel hatást elérni. Nem ígért kevesebbet, mint amit már megfontolandó – minden kockázat nélkül – elfogadni; és nem ígért többet, mint amit még el lehetett hinni, hogy valóban meg is fogja keresni a pulijával bemutatott produkcióikkal.

„Csak öt percre szeretnék nyugodtan leülni, és elszívni egy kávét” – gondolta magában Ricsi, és valóban le is ült öt percre. Főzött egy jó erős kávét, keresett a yotube-on egy számára még ismeretlen barokk zenét, belevetette magát a nappaliban a már több hónapja, 640 ezer forintért vásárolt bőrgarnitúra egyik foteljébe (, amelyet eddig még szinte nem is volt alkalma kipróbálni), és rágyújtott egy 8 ezer forintos szivarra. De mivel tudta, hogy a szivar elszívása legalább tíz percig, vagy annál is tovább tart, még öt percet adott magának arra, hogy – már Brescianello szonátáit hallgatva – még egyszer átgondolja aznapi üzleti terveit. Aztán egy időre átadta magát a dallamok, a kávé, és a szivar élvezetének, leállítva zakatoló agykészülékét.
Évekig dolgozott programozó matematikusként meg rendszergazdaként, komoly és viszonylag jól fizetett köztisztviselői állásban, de rájött, hogy ha tovább akar lépni, önállósodnia kell. A pénzpiacot választotta. Eljárt a tőzsdére, majd később hatalmas összegekért pénzügyi előadásokat tartott – hol személyesen, hol Interneten keresztül; és jól jövedelmező portfoliókat vásárolt, egyre kockázatosabbakat, egyre hosszabb lejáratúakat, amelyek óriási vagyonszerzési lehetőséggel kecsegtettek.
Öt év alatt megvette a – már „szalonképes” – Saab gépkocsiját, később ezt a budai villát is, amelyben most éppen rövid pihenőt rendelt el és engedélyezett magának. A ruhatára is teljesen lecserélődött, ami szintén nem volt olcsó mulatság. De a tweed-, meg platina-öltönyök, hozzájuk a legújabb divat szerinti Versace ingek nemcsak mutatósak, hanem kényelmesek is. Vannak modernebb felfogású üzleti partnerek, akiknél ezek már nyakkendő nélkül is elfogadottak „korrekt” viseletnek. És ha nem ilyen cuccokban ment ki a kocsijához, már szinte meztelennek érezte magát.
Ricsi – mint hörcsög a magtárban – remekül érezte magát a saját maga által teremtett körülmények között. Persze – már a milliós üzletektől kezdve – némileg át kellett fogalmaznia nagyapjától, szüleitől örökölt, és eddig saját maga számára is mértékadó, becsületkódexét. Főleg ami a „Ne lopj!” meg a „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!”, vagy a humanista erkölcsrend szerinti „Légy mindenáron, minden körülmények között becsületes!” cikkelyek szigorúan vett betartását illeti.
De ezeket lehet egy kicsit rugalmasabban értelmezni. Például: „Ne lopj mértéktelenül!” vagy „Ne lopj, amikor azt észrevehetik!” vagy „Ne lopj a nálad szegényebbektől!”. És talán még izgalmasabbak, színesebbek is így. Ez a legutóbbi már teljesen saját gyártmány volt. Akár a „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!” új értelmezései „Ne tégy hamis tanúbizonyságot barátaiddal szemben!” illetve a „Ne tégy hamis tanúbizonyságot a lebukás veszélyével!”. A „Légy mindenáron, minden körülmények között becsületes!” friss változata a „Légy mindenáron, minden körülmények között becsületes, amikor ez hasznodra válik; vagy ha nincs más megoldás!” lett.
Az öt perc szünet után, amelyet önmagának elrendelt és engedélyezett, Ricsi a tükör elé lépett, hogy megigazítsa nyakkendőjét – mert azért biztos, ami nem bizonytalan alapon, legtöbbször inkább mégiscsak kötött nyakkendőt – új trendek ide vagy oda. Leballagott a lépcsőn, és a garázsból távirányítóval előhívta vadonatúj Audiját (- a Saabot már eladta -), amely szép lassan odagurult hozzá, és szívhez szóló dallamocskával köszöntötte gazdáját.
Nemrégiben vállalt el egy állást, egy bizonyos bank értékesítési igazgatójaként. Ezt a gyönyörű új autót is ott kapta, rögtön belépésekor. Nem céges autóként, hanem ajándékként. Nem értette a megkeresést a bank részéről, hiszen még szakirányú felsőfokú végzettsége sem volt; de az ajánlat nagyon vonzotta, ezért bement szétnézni. Legvagányabb ruhájában végigsétált néhány termen, szánakozó pillantásokat vetve az olcsó öltönyeikben, több hetes frizurával számítógépük képernyőjére meredő alkalmazottakra, akik szemük sarkából irigykedve figyelték a termeiken áthaladó laza, és megnyerő egyéniséget.
A nagyfőnök azonnal fogadta.
Ő életében először látta P. E. vezérigazgató urat. De mint hamarosan kiderült, fordítva nem így állt a helyzet. Az igazgató pontosan tudta, kivel ül szemben a hatalmas, csupa üvegfal fogadószobájában – gyakorlatilag mindent tudott Ricsiről. A formális bemutatkozás után a lezser Ricsinek is elállt a lélegzete, amikor a vezér első lépésként nem az állásról kezdett beszélni, hanem különböző kártyákat rakott ki elé a dohányzóasztalra.
– Ezzel bármelyik benzinkútnál bármikor, bármennyit tankolhat. Ja, és itt van az új gépkocsijának a kulcsa meg a forgalmija is. Ez pedig egy bevásárló-kártya, szintén korlátlan összeggel. Ez hitelkártya, felső korlát nélküli pénzfelvételre. Külföldön is használhatja.
Ricsinek kicsit össze kellet szednie magát, hogy meg tudjon szólalni. Úgy érezte, hogy ez tipikusan az az eset, amikor nincs már megoldás, mint becsületesnek lenni, hiszen itt valami félreértésről lehet szó. És ha elvállalja az állást, ezzel a rengeteg juttatással együtt, nagy bajba kerülhet.
– Nézze, Vezérigazgató úr! Nagyon megtisztelő az ajánlata. De nekem nincs pénzügyi-számviteli végzettségem. Nem vagyok biztos benne, hogy vezetni tudnám az értékesítési részlegüket, hiszen…
– Tudom, tudom, kedves Richárd! Ne fáradjon! Ön programozó matematikusként végzett, 20.. –ban, a G-i Főiskolán. Kérem, ne aggódjon. Semmi olyat nem várok el öntől, amihez nem ért. Figyeltem az Interneten előadásait. Persze álnéven jelentkeztem be. És bevallom, személyesen is volt már alkalmam meghallgatni önt. Tehát kérem: vágjon bele! Maga nem gyáva ember. Mit veszíthet?
És végre rátért arra, hogy mit vár Ricsitől.
Az állás meglehetősen nagy felelősséggel és hatalommal jár, mert betöltésével Ricsi értékesítési igazgatóként a bank harmadik embere, harmadik „aláírója” lett. Előadásokat kell tartania kollégáinak, és üzleteket kötni, banki szolgáltatásokat, befektetési lehetőségeket eladni.
Ricsi, akinek a zsebét szinte kidagasztotta a sok új kártya, kissé bódultan tett egy újabb kört a bank épületéből, legújabb birodalmából kifelé menet. Most már jobban körülnézett, belelesett itt-ott új alárendeltjei aktuális munkájába, és megállapította, hogy jóformán semmit sem ért belőle – a matematikai részeken és az elszámolásokon kívül.

A csepeli Magyar Vöröskereszt Férfi Hajléktalanszállóján dolgozom, 24/72 órás munkaidő-beosztásban. Innen tiltottam ki Bélát, az előző szolgálatom alkalmával. Délelőtt kilenckor adtam át a szolgálatot, és elindultam hazafelé.
A Hévvel zötykölődtem a Boráros térig, és menet közben eszembe jutott a régi gimnazista osztály, amelybe Bélával együtt jártunk. Volt osztálytársaimmal azt terveztük, hogy idén összehozzunk egy 15 éves osztálytalálkozót.
Azóta nem sokan tartottuk egymással a kapcsolatot – Béla is csak néhány hónapja vetődött be újra az életembe, a legkevésbé kívánt körülmények között, vagyis kliensként. Egy lány az osztályból azóta meghalt, fiatalon; hogy miért, azt már nem tudtuk kideríteni, mi, akik szervezkedni kezdtünk. Kábé tíz embert találtunk meg eddig a fészbukon; a többiekre tovább vadásztunk, hogy őszre minél nagyobb számban összejöhessünk. Egyikünk, Szuma, katona lett, és jelenleg éppen Ukrajnában állomásozik. Repülős tiszt.
Az osztályból akkoriban Nagy Gyurka volt a legjobb barátom, vele a szervezkedés ideje alatt valahogy újra kezdtek felmelegedni a baráti érzelmek. Egyszer már együtt is ebédeltünk, és ez alkalommal órákig beszélgettünk. Bár a találkozásunk előtt féltem, hogy unalmas lesz, de kellemes meglepetés ért, mert mindketten nagyon élveztük egymás társaságát.
Gyurka a Nemzeti Múzeum rendszergazdája lett. Régi történeteket elevenítettünk fel. És érdekes adomákat mesélt munkájával meg munkatársaival – köztük egy aktív, 101 éves kollégájával – kapcsolatban. És egy Amerikában élő extravagáns régi barátunkról; aki harmadik diplomáját a Közgázon tette le, úgy, hogy egy fillér tandíjat sem fizetett. Később az egyetem megpróbált hozzájutni az elsumákolt tandíjhoz, de Hajós Jóska akkor már azt válaszolta, hogy – sajnos – nem tehet eleget a követelésüknek, hiszen neki már semmilyen kapcsolata sincs az intézménnyel. Nem is tudták behajtani rajta. Jót nevettünk, és kértem Gyurit, hogy hozzon össze régi barátunkkal, mert a róla szóló történetek alapján valószínűleg érdekesek lehetnénk egymás számára.
Két másik osztálytárs is jelentkezett: Karcsi és Gábor, de velük kapcsolatban csak annyi történt, hogy jelezték: szívesen részt vennének a találkozón. Ugyanez volt a helyzet a lányok közül Vikivel meg Katival – aki egyébként Hollandiából jön majd haza, hogy újra lásson minket. Balogh Ági nénit is megtaláltuk, a volt osztályfőnöknőnket, akit mindannyian nagyon szerettünk. És Krisztát, akibe az egész osztály szerelmes volt. Őt is Szuma találta meg, aki a legaktívabban keresett. Aztán elküldte nekem a számát, hogy hívjam fel. De Kriszti nagyon keserűen és bántóan azt mondta a telefonba, hogy „Nem látom semmi értelmét, hogy csupa idegennel találkozzak”.
Azért én hívtam fel, mert engem fűztek hozzá annak idején a legszorosabb szálak. Először csak a rendelőjében tudtam elérni. Gyermekorvosként dolgozik. Viccből a számára ismeretlen új nevemen mutatkoztam be neki – hátha megismer a hangomról. Nagyon dühös volt, nem vette tréfára a dolgot, és rendesen lecseszett, hogy hogy merészelem rendelési időben zavarni?! Neki a betegekkel kell foglalkoznia. Én csak hebegtem-habogtam, hogy ne haragudjon, de csak ezt a telefonszámát ismerem. Aztán – kérésemre – megadta a mobilszámát, egy hosszabb kioktatást követően. Amikor kihevertem – részben jogos – indulatkitörését, és néhány nap múlva újra hívtam egy kora délutáni órában, akkor tette fentebb idézett keserű és elutasító kijelentését. Hogy erre pontosan mi oka volt, azt már nem tudtam meg, mert miután két percen keresztül őrjöngve szidalmazott engem, hogy hogy képzelem, hogy egy ismeretlen néven bemutatkozva, rendelés közben zavarom egy ilyen hülyeség miatt, stb., stb. – ráraktam a telefont. Nem bírtam tovább elviselni a fájdalmat, amely szavai nyomán hasított belém.
Néhány ember hogy megváltozik! Hogyan lett ilyen érzéketlen taplóvá az az intelligens, okos, nyitott kamaszlány?! Volt barátom, sőt első nagy szerelmem. Mert – igen – érthetetlen módon a sok szerelmes fiú közül Kriszti éppen engem, a legidétlenebb, legéretlenebb állandó balhé-hőst választott. De ez egy másik történet. A telefonszámát átadtam Gyurinak, azzal, hogy azért mégiscsak meg kellene próbálni még egyszer meghívni – de én képtelen lennék rá.
Szuma rátalált Perényi Ricsire is, akiről egyelőre csak annyit osztott meg velünk, hogy rettenetesen gazdag lett, meg hogy benne van az őszre tervezett találkozóban.

2015. április 18-át írunk. 33 éves vagyok. Ma az Andreák ünneplik névnapjukat. Igen, és ma szakadnak meg véglegesen kapcsolatunk szálai Andreával, a kedvesemmel.
Végre letettem a szolgálatot, utazom hazafelé.
A Boráros téren átszállok a 4-6-os villamosra. Az Oktogonhoz megyek, a Földalattihoz. És – kit látnak szemeim? – Béla üldögél a járdán, egy összehajtogatott papundekli-dobozon, és arcát sütteti a Nappal. Aztán észrevesz engem – talán, mert ahogy megállok előtte, eltakarom előle a napfényt. És rám vigyorog.
A görög Diogenészt juttatja eszembe, az ókori görög filozófust, aki egy hordóban lakott. Mintha ő lett volna minden csövesek őse. Egyszer megállt előtte Nagy Sándor, az ókor egyik leghatalmasabb világbirodalmának hadvezére és császára. És felajánlotta – ha már így összefutottak -, hogy kérjen tőle bármit, teljesíteni fogja. És Diogenész azt kérte tőle, hogy álljon egy picit arrébb, mert eltakarja előle a Napot. Nagy Sándor teljesítette a kérést. Félreállt. És tudjátok, hogy Nagy Sándor mit válaszolt a bölcsnek? Hát ezt: „Ha nem lennék Nagy Sándor, Diogenész szeretnék lenni!” Csak úgy beugrott. Én nem szívesen cserélnék Bélával.
– Szép jó reggelt a kedves szoc. munkás úrnak! – köszöntött Béla mosolyogva.
– Szia. Hogy megy az üzlet?
– Eddig még semmi. De még előttünk az egész nap! Egyébként nem mehetnék vissza a szállóra?
– Tudod, hogy nem kivételezhetek veled. De menj be Tomihoz! Ő most haragszik rám, úgyhogy vissza fog engedni, már csak azért is, hogy borsot törjön az orrom alá.
– Oké. Köszi.
– Kié ez a puli?
– Nem köpsz be?
– Ne fárasszál már! Szóval kié?
– Az enyém.
– És négy nappal ezelőttig hol volt?
– De tényleg nem köpsz be, ugye?
– Nem. De mindjárt leköplek.
– A szállón volt.
– Az igen! Nem semmi. Na mindegy. Jó munkát neked, én meg megyek haza. Nagyon fáradt vagyok – mondtam.
De ahogy elindultam volna, egy ismerős arc közeledett, és késztetett megdermedésre.
– Na szeva, skacok! Mi ez itt? Mini osztálytalálkozó? – kiáltott ránk már messziről.
Mindketten elképedve néztünk a közeledőre: egy tizenöt éve nem látott volt osztálytársunkra, Perényi Ricsire; aki valami hihetetlen eleganciával, mégis lezseren lépkedett felénk. Béla kapott először levegőt.
– Igen, haver! Téged vártunk – mondta.
Nevettünk. És örültünk egymásnak.
Azt hiszem, mindketten kissé irigykedve néztünk Ricsire. Nem nagyon szükségeltettek a külsején, ruházatán túl újabb információk ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, amit már Szumától is hallottunk: hogy „rettenetesen gazdag lett”. És közben csodálkoztam magamon: mit keres bennem az irigység, amikor úgy tudom magamról, hogy nem vágyom földi gazdagságra…
– Te mit csinálsz itt, Béla? – kérdezte Ricsi.
– Én, kérlek szépen, koldulok. Ő pedig Pajkos, az üzlettársam – mutatott Béla a fehér pulira. – Pajkos hozzám! – kiáltott, és a kutya nagy farkcsóválással hozzá ügetett.
Béla bemutatta fő produkciójukat, azaz elhajította széles karimájú kalapját, Pajkos érte nyargalt, még röptében elkapta, és visszavitte a gazdinak. Ricsi előhalászott a zsebéből egy húszezrest, és átnyújtotta Bélának. „Tessék” – csak ennyit fűzött hozzá. Ezen a már mindent látott és átélt Béla is megdöbbent egy kissé. Aztán összeszedte magát, és így szólt:
– Sajnos nem tudok visszaadni. Ma még nem volt bevételem.
– Ja, nem, nem is kell visszaadni! – mondta Ricsi. Tedd csak el nyugodtan. Szívesen adom.
– Oké, köszi – mondta Béla, és már vissza is nyerte alap-flegmáját – majd ha nagy leszek, meghálálom. – És te mi járatban vagy errefelé?
– Üzleti tárgyalásra megyek. De beljebb már nem hiszem, hogy találnék parkolóhelyet. Úgyhogy itt álltam meg, az Operánál.
– Kivel fogsz tárgyalni? – kapcsolódtam be a beszélgetésbe.
– Nem fogod elhinni. Még én is alig hiszem el. Egy katolikus püspökkel.
Nagy szemeket meresztettünk Ricsire.
– Bocs, de többet nem mondhatok erről – jelentette ki Ricsi, látva elképedésünket és kíváncsiságunkat. – És te, Réti?
– Én most tettem le a szolgálatot. Megyek haza, pihenni.
– Mivel foglalkozol?
– Ő a szociális munkások gyöngye – előzött meg Béla a válasszal.
– Ja. Szoc. munkás vagyok – mondtam.
– Hát nekem még van húsz percem – mondta Ricsi. – Bejöttök velem ide, egy hamburgerre? – és az üzletre mutatott, amelynek kirakata előtt Béla üldögélt.
– Jó, menjünk – egyeztem bele.
Béla nem is válaszolt, csak – már előre örülve az evés lehetőségének – magához intette puliját, és kikötötte egy fémcsőhöz.
Ricsi is nagyon megváltozott tizenöt év alatt, ahogy Béla is, meg – azt hiszem – én is. De nehéz lenne azt mondani, hogy hátrányára. A hatalmas kontraszt, amely így hármasunk bármely két tagja között volt, szinte hihetetlenné, valószerűtlenné tette, hogy mégis úgy beszélgetünk egymással, mint három jóbarát. Közvetlenül, magyarázkodások nélkül, elfogadva és megértve egymást. Talán mégsem igaz, hogy annyira megváltoztunk volna? Belülről nem. Vagy mégis? Valami nyomasztani kezdett.
Harcok dúltak bennem attól a pillanattól kezdve, ahogy így együtt láttam kettőjüket. Illetve hármunkat. Valami nagyon kikívánkozott belőlem, csak még magam sem értettem, hogy mi az. Valahogy elszigetelődtem tőlük; és elködösült szemmel, egyre nagyobb távolságból csodáltam az Élet – mint rendező-mester – által létrehívott teljesen abszurd jelenetet, amelyben egy Burger King modern berendezési tárgyai között, egy asztalnál ülve, egymással jó haverságban beszélgetve falatozik egy milliárdos és egy koldus. Ilyesmit a legmerészebb művészi fantázia sem képes kitalálni; ismét mondom: csak maga az Élet, mint önmagának mindent megengedő alkotó. Elképedve hallgattam őket, és lassan megfogalmazódott bennem a mondanivalóm. Csak éppen nehéz volt vele előrukkolni, mert ahogy élesedett előttem a valóság képe, és megint egy kicsit közelebbről hallottam, láttam Ricsit meg Bélát; éreztem, hogy sehogyan sem kapcsolódik beszélgetésükhöz. Ezért amikor nagy nehezen mégis megszólaltam, ők döbbenten elhallgattak.
– Ne haragudj az őszinteségemért, Ricsi! De ez az út, amelyen jársz, egyenesen a pokolba vezet. Ebben a néhány évtizedben, amit itt töltesz a földön, lehet, hogy megvan mindened, de az örökkévalóságba, ami ezután következik semmit sem vihetsz magaddal. A lelkedről pedig, amely viszont örökké fog élni, lemondtál, legfeljebb némi bűntudat marad benne, vagy még az sem, és halálod után örökös szenvedés vár rá. Miközben Béla, aki lehet, hogy itt a földön nyomorog – épségben megőrzi a lelkét, és halála után végtelen boldogság lesz az osztályrésze.
Éreztem, hogy csak nagyon bénán, könyvízűen és didaktikusan tudtam megfogalmazni gondolataimat. De muszáj volt kimondanom. Néhány másodpercig folytatódott a döbbent csend. Aztán Ricsiből meg Bélából egyszerre robbant ki a röhögés. Könnyes szemmel, levegő után kapkodva nevettek rajtam.
– Nem akarod inkább versben megírni, Réti – gúnyolódott Béla, arra célozva, hogy az iskolában is gyakran elvonultam a többiektől, verset írni. Sőt sokszor a dolgozataimat is versben fogalmaztam meg, és a tanár felolvastatta velem az osztálynak.
– Mi is olvastuk a Bibliát – mondta Ricsi, szemeit törölgetve, amikor szóhoz jutott.
– Igen? És azt is olvastad, amit Pál ír, hogy „…minden rossznak gyökere a pénznek szerelme”? Hogy „… ne gyűjts magadnak javakat itt a földön, ahol a rozsda megrágja, a moly megemészti, hanem gyűjts maradandó kincseket…” Te mit tartasz meg ebből? Milyen jó cselekedeteid vannak, vagy milyen biztos hited, ami miatt reménykedhetsz abban, hogy ha befejezed rövid földi életedet, a lelked a mennyországba juthat?
– Bocs, Réti, de ez engem egyáltalán nem érdekel. Én itt a földön gyűjtök kincseket; és tudod, eléggé sikeresen. Hogy utána mi lesz – ki tudja? És kit érdekel? Mondom, engem nem. Isten…?! Én még nem találkoztam vele, de nem is vágyom rá. Nekem jó így, ahogy van. És hidd el, nagyon jó.
– Elhiszem. Te meg hidd el, hogy így nem is fogsz vele találkozni, csak az ítéletkor, ami nem lesz számodra kellemes.
– A másik, tisztelt szoc. munkás úr, hogy ne hidd, hogy én kevesebbet lopok vagy hazudok, mint Ricsi! – világosított fel Béla. Csak annyi a különbség, hogy én kisebb tételekben lopok, és jóval többször lebukok.
– Nem csak ennyi a különbség! – válaszoltam. – Te azért lopsz, és hazudsz, mert rákényszerülsz. Mert éhen halnál, ha nem tennéd. És ha vétkezel, megbánod, és bocsánatot kérsz Istentől. És nem a pénzbe veted a bizalmadat, hanem Isten segítségét kéred, és benne bízol. Ha jót teszel, nem érdekből vagy pénzért teszed, hanem azért, mert Istennek akarsz tetszeni. Te már sok kincset gyűjtöttél magadnak a mennyekben, bűnös ember létedre.
– Na jó. Nekem most már mennem kell – mondta Ricsi, és felállni készülődött. – Örülök, hogy újra láttalak benneteket. Aztán szervezkedjetek buzgón tovább! És majd októberben újra találkozunk, ha addig még nem kerülök át a mennyországba.
– A pokolba – javítottam ki.
– Jól van, Réti. Te semmit sem változtál – válaszolta Ricsi, minden harag nélkül. – De most már tényleg mennem kell. Szevasztok.
Ledobott az asztalra egy kétezrest, hogy kifizesse a számlánkat, és otthagyott minket.
– Én is megyek – mondtam Bélának. – Ne felejts el bemenni Tomihoz! Ő vissza fog engedni, csak mondd meg neki, hogy én tiltottalak ki. Legyen szép napod!
– Neked is! – mondta Béla.
És ezzel véget ért az előrehozott mini osztálytalálkozó.