Karácsonyi Illúzió

Összes megtekintés: 553 

A karácsonyfa halkan villogott a szoba sarkában. Nagyon fontos, hogy halkan, mert a dallam, amit képes az egyik égősor játszani tíz perc után sejtszinten öl, ezért úgy döntöttem ezt a funkciót nem veszem igénybe. De nem is volt rá szükség. Kislányom dudorászta valamelyik karácsonyi dalt, mondanom sem kell sokkal kellemesebb volt, mint az az átok.
Az ágyon ültünk ketten, fehér papírok társaságában és ollóval angyalkákat vágtunk ki, hogy valami sajátgyártású is kerüljön a fára. Pontosabban ő kivágta őket, én meg csak próbáltam, de hát a kislányommal minden érdekesebb.
– Apa, nem úgy kell – förmedt rám, mikor legújabb, Frankensteint megszégyenítő teremtményem szemügyre vettem.
– Mutasd meg akkor drágám, hogy hogyan kell.
– Így – felmutatta a saját kis angyalkáját, aminek fodros szoknyája is volt. Én ismét lenéztem a sajátoméra, szinte bocsánatkérően, hogy ez most nem jött össze.
Szeréna láthatta, hogy kicsit elszomorodva nézem azt a szegény, mennyből letaszított angyalkát. Odamászott mellém és ránézett az alkotásomra.
– Azért a tied is szép – mondta vigasztalóul és megveregette a vállam.
Én megsemmisülten lehajtottam a fejem, majd felnevettem.
– Na, gyere te kis művész – felkaptam és nagy puszit adtam az arcára. – Tegyük fel a fára.
Odavittem a fenyőhöz, ő pedig felültette a papír angyalkát az egyik felső ágra, ahol fehér ruhája máris piros, sárga és kék színekben kezdett villódzni. Szeréna boldogan mosolygott vissza az angyalra.
– Apa, tegyük fel a tiedét is – mondta.
– De az enyém olyan csúnya.
– Nem is –erősködött. – Meg az enyém magányos így egyedül.
Nem tudtam neki ellent mondani, így feltettük az én borzadályomat is az övé mellé. A két angyal egymás mellett már tényleg nem tűnt olyan magányosnak, mert a magánynál talán nincs is rosszabb.
A kedvesem szőkésbarna feje tűnt fel az ajtóban.
– Ha befejeztétek jössz anyának segíteni mézeskalácsot sütni? – kérdezte.
– Igeeeen! – kiabálta Szeréna azonnal és már mászott ki a kezeimből. Letettem és ő már szaladt is a konyhába.
Én összerakodtam, amit otthagytunk, majd még mielőtt kimentem volna a szobából egy utolsó pillantást vetettem a két angyalra. A rongyos, mennyből aláhullott angyalkám saját magamra emlékeztetett még régről, mikor még én is ilyen szerencsétlen voltam, de aztán nekem is sikerült megtalálnom a saját angyalomat.
A konyhában már nagyban folyt a sütögetés. Szeréna keze már könyékig maszatos volt, de nem igazán zavarta. Dóra, a párom, pedig magyarázta, hogy mit hogyan csináljon. Órákig el tudtam volna nézni őket, de Dóra észrevett, ahogy az ajtófélfának dőlve őket nézem. Én vigyáz állásba vágtam magam és szalutáltam, bár soha nem voltam katona.
– Engedélyt kérek a foglalkozáson való részvételre! – mondtam fennhangon.
Dóra kezét a szája elé emelve halkan kuncogott ezen. Én odaléptem és magamhoz öleltem. Szeréna amint észrevett már mutatta is, hogy eddig milyen formákat készített a tésztából. Volt ott csillag, szív, fenyő és persze angyal. Szinte biztos voltam, hogy az én kislányom tudja a legszebb angyalokat csinálni a világon. Nem tőlem örökölte az biztos.
Nem akartam én beszállni a nagy sütésbe, úgyis csak elrontanám, inkább a profikra bíztam ezt a feladatot. Persze azért mindent végigkóstoltam, amit találtam. Mikor már rám szóltak, hogy ne egyek fel mindent, mielőtt sütemény lenne belőle, inkább leültem az asztalhoz ahol Szeréna töretlen lelkesedéssel faragta a formákat. Itt sem bírtam ki, hogy ne csináljak valami bolondságot.
Az asztalról magam elé összehúztam egy kis kupac lisztet és belemártottam az ujjam.
– Szeréna nézz ide egy picit – mondtam és mikor a kislányom rám pillantott húztam egy fehér csíkot az orrára. Ő meglepetten próbált rábandzsítani, amitől nem bírtam visszatartani a nevetésem. Ő is elmosolyodott, belenyúlt a lisztbe és nevetve az én orrom festette be fehérre. A játék pedig folytatódott, minek folyamán kész indián harci díszeket festettünk egymás arcára liszttel párom, Dóra, legnagyobb bánatára.
– Szeréna volt – próbáltam hárítani a felelősséget.
– Nem is! Apa, te voltál.
Bárhogy próbáltam tagadni, a nők összefogtak ellenem, így büntetésből nekem kellett a fürdőt elkészítenem. Miközben a hölgyek a fürdőben csacsogtak, én elkészítettem az ágyakat is. Kislányom szobájában találkoztam egy régi ismerősömmel, Moflival, a koalával.
– Na, haver, mi a helyzet? – kérdeztem tőle, de ő csak nézett bután. – Régen dumáltunk, ugye?
Mofli régen még az én plüss koalám volt. Talán hat évesen kaptam és annyira jó barátságot kötöttem vele, hogy mindig vele aludtam, még felnőtt fejjel is. Gyerekes talán, de én örök gyerek vagyok, ezt soha nem tagadtam. Mikor rémálomból ébredve, rettegve körbenéztem a sötétben soha nem volt ott senki, akihez odabújhattam volna, aki megvéd, leszámítva egy valakit, Moflit. Hálás vagyok neki ezért, de most egy nagyon fontos feladatot bíztam rá, hogy Szerénára, a kislányomra vigyázzon. Én már talán boldogulok, talán.
– Apa – kiabálta Szeréna miközben beszökdelt a szobába fehér hálóingében. – Gurigurizunk?
Lenéztem a nagy barna szemeibe és nem akartam nemet mondani, de muszáj volt. Leguggoltam hozzá és megsimogattam a fejét.
– De lefekvés idő van. Nem fog a Mikulás ajándékot hozni, csak ha jó kislány leszel és időben lefekszel.
– Csak egy kicsit – mondta lebiggyesztett szájjal.
Olyan ártatlanság ült ki a szemébe, hogy nem lehetett az ágyba parancsolni. Eddig bírtam, megtörtem.
– Na jó, gyere – és hanyatt feküdtem.
Ő boldogságtól sugárzó arccal feküdt a mellkasomra, én magamhoz öleltem és gurultam vele jobbra–balra. Ő csak nevetett végig, én pedig örültem az ő örömének. Ennyi a gurigurizás lényege. Édesanyám játszotta velem még gyerekként és akkor én is nagyon élveztem. Szeréna imádta, de én sajnos már annyira nem tudtam évezni az ilyen egyszerű dolgokat, csak az ő öröméért játszottam, de azért igazán megéri.
Sajnos rövidre kellett fognunk a játékot. Későre járt már. Betakartam, mellétettem Moflit, akit azonnal magához is ölelt. Jó éjt puszit nyomtam az arcára és már indultam volna ki, de nem engedett.
– Apa –suttogta, mert tudta, hogy aludni kéne, és ha anya meghallja, hogy még nem alszik, akkor mindketten kapunk. – Mesélsz?
– De én nem tudok jó meséket – feleltem halkan.
– De tudsz. Légyszi.
Hát hogy tudnék erre nemet mondani? Leültem törökülésbe az ágya mellé és elkezdtem összerakni egy mesét.
– Hallottál már Álomföldekről? – Szeréna csak a fejét csóválta. – Nem? Hát akkor biztosan Dórát sem ismered.
A történetet, amit mesélni kezdtem valamikor régen még én találtam ki. Soha nem írtam meg. Ugyan elkezdtem, de soha nem fejeztem be. A történet egy lányról szól, Dóráról, aki álmokat lát egy fekete várról és annak lakójáról. Ennek a várnak a lakója az Álomföldek Ura, aki nagyon magányos volt, ezért először teremtett magának társat, Flórát. Flóra nagyon szép volt, fehér haja és bőre, akár a frissen esett hó, szemei, mint két hópehely, de nem tudta enyhíteni az Álomföldek Urának magányát, mert túl tökéletesre sikerült. Így az Álomföldek Ura lenézett az Éberlét világába, ahol meglátta Dórát és azonnal beleszeretett. Ő sajnos csak Álomföldeken mozoghatott, ezért álmokat küldött Dórának, hogy magához hívja. Dóra pedig egy veszélyes és kalandos úton végül eljutott hozzá.
Az eredeti történet ijesztő és szomorú dráma. Szerénának inkább egy rövidebb változatát meséltem, aminek végén az Álomföldek Ura és Dóra természetesen egymásra talált és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Vége.
Nyomtam egy álom puszit Szeréna homlokára és már mentem volna ki, de ismét utánam szólt.
– Apa, ne menj el!
– Miért, mi a baj?
– Félek egyedül.
Leültem mellé az ágyra és megfogtam a kis kezét.
– Itt van Mofli, ő majd vigyáz rád.
– Biztos? – kérdezte és a koalára nézett.
– Persze – feleltem. – Mikor annyi idős voltam, mint most te, rám is ő vigyázott. Nincs az a rém, amit Mofli ne tudna elkergetni.
– Álomföldön sincs?
– Ott sincs és amint alszol Flóra ott fog várni az Elvarázsolt Erdőben, hogy megmutassa Álomföldek legszebb virágos kertjeit és sok más csodáját.
Láttam, hogy megnyugodott. Megsimogattam a fejét és odahajoltam hozzá, hogy a sokadik álom puszit adjam az arcára, mikor átkarolta a nyakamat és ő puszilta meg az arcomat.
– Szép álmokat apa – suttogta, visszafeküdt, magához húzta Moflit és behunyta a szemeit.
A meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe, de sikerült visszatartanom őket. Egy pillanatra úgy éreztem én vagyok a legboldogabb ember a világon. Egy utolsó puszit adtam Szeréna arcára és lekapcsoltam a villanyt.
– Szép álmokat kicsim –suttogtam és kimentem a szobából.

Másnap korán felkeltem, hogy az ajándékokat elhelyezzem, mielőtt Szeréna felébred, és felfedező útra indul. A párom csendben szuszogott az ágyon, ezért a lehető leghalkabban igyekeztem a véghezvinni a hadműveletet a sötétben. Nem volt egyszerű feladat.
Éppen a dobozokat igazgattam a fa alatt, mikor Szeréna a szemét dörzsölve, Moflival a kezében megjelent az ajtóban.
– Mikulás? – kérdezte álmos hangon.
Nekem egy gondolat futott át az agyamon: lebuktam. Rövid gondolkodás után jött a megoldás. Felkapcsoltam a fenyő világítását.
– Gyere, itt járt a Mikulás – suttogtam, nehogy Dórát felébresszem.
Szeréna arcáról egyszerre eltűnt az álmosság és izgatottan szaladt oda. Neki álltunk a nagy ajándékbontogatásnak, de örülni nem lehet halkan, így Dóra hamarosan felébredt a zajokra. Kicsit morcosan nézett le ránk fátyolos szemeivel, de nem tudott haragudni, elvégre Karácsony van. Immár hárman ültünk a fa alatt és örültünk annak, hogy itt vagyunk egymásnak.
Mikor Dóra és Szeréna belemerültek a játékba én felálltam és a karosszékembe ültem a dolgozóasztalomnál. Onnan figyeltem őket. Úgy hiszem mindent elértem, amit el lehetett és el szerettem volna. Más nekem már nem is kell, csak az, hogy ez így maradjon. Dóra, Szeréna és én együtt még nagyon sokáig.
Hirtelen az egész szoba rázkódni kezdett. Sötét és egyre hidegebb lett. Dóra és Szeréna lassan fakult, majd teljesen köddé vált. A szoba beszürkült és hideggé vált. Durrogás, sikoltozás, kiabálás és fegyverropogás hallatszott kintről. A tapéta lemállott a falakról, a plafon megrepedt. Egyedül maradtam a sötétben.
A mécsesek halkan csörömpöltek az asztalon. A gyertyák fényében felálltam és kinéztem az ablakon. Az üres, sötét utcán egy harckocsi csörtet végig, ma már harmadszor, reflektora az egyetlen fény az éjszakában. Sóhajtva visszaültem, kezembe vettem a papírt és újraolvastam a novellát hibák után kutatva. Hiába, ócska volt, álmodozó, egy családról, emberekről, akik sosem léteztek, csak a fejemben. Összegyűrtem és dühösen elhajítottam a sötétbe. Arcomat a tenyerembe temettem és csak ültem. Ültem a sötétben, a hidegben, Karácsonykor, egyedül és azon merengtem, vajon mi romolhatott el.

2011. 12. 26.

“Karácsonyi Illúzió” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!