Hajnal: Tizenötödik történet

Amikor fiatalabb voltam szerettem sokáig aludni. Reggel nyolc óra túl korai volt nekem ébredni. Nyári szünetekben megtehettem ezt a lustálkodást. Nagymamám szavai ébresztettek:
– Te hétalvó! Meddig tudnál aludni?
– Délig is. Nem hajnalban ébredni.
– Pedig a korán kelésnél nincs jobb, szebb.
– Ezt én sosem értem meg. – válaszoltam.
Aztán egyszer megértettem. Nyaralni mentünk. Autóval utaztunk. Este későn indultunk el. Még a hajnal is az úton ért bennünket. Azt vettem észre, hogy a sötétséget felváltja a világosság. A nap korongja, ahol kelt vörösre festette az égalját. Apu megállt. Kiszálltunk egy pihenőhelynél.
– Jaj, de fázom! – vacogtam.
– Nézd ezt a szépséges hajnali tájat! – mondta anyukám.
Körülnéztem. A táj csodálatos volt. A madarak éneklése megtörte a csendet. Pontosabban szebbé tette a dübörgő zajt, melyet az úton az autók keltettek. Azt vettem észre, hogy sok idő telt el.
– Igaza van mamának. A hajnal szép.
– Ugye? – bizonyította anyukám.
– Korán sok mindent el tudsz végezni. – folytatta apa.
– Akkor értem már nagymamát miért mondta a hajnalnál nincs szebb, jobb.
– Nincs. A hajnali erdőnél sem. Ahogy besüt a nap a fák ágai között. Ahogy ébredeznek az állatok. – mesélte anyukám.
A nyaralásunk jól sikerült. Sokszor hajnalban felkeltem. Igaz mikor letelt a szünet tanulás, elfoglaltság, későbbi kelések. Amikor tehetem már felnőttként hétvégenként korábban kelek. Nyáron főleg hajnalban jó várni az ébredést. Nézni a napfelkeltét.

“Hajnal: Tizenötödik történet” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!