A szökőkútnál

Kivételesen nem a villamoshoz, hanem a metróhoz igyekeztem. Elgondolkodva kerülgettem a pocsolyákat. Az egyikben megláttam a túloldalon lévő ház tetejéről kiáltó nagy táblát tükröződni: “5-KOR A SZÖKŐKÚTNÁL!”. Útközben általában nem a házak tetejét nézem (bár olyan szép épületek vannak a városban, hogy azért fel-felpillantgatok), de valahogy ez a tábla vonzotta a szemet. Már hetek óta olvasgattam munkába menet és munkából jövet. Ahogyan sokszor az elmúlt napokban, most a tükörkép láttán is feléledt a kíváncsiságom, és megindultak bennem a kérdések.
Ki üzente?
Kinek?
Melyik szökőkútnál?
Melyik nap?
Miért ebben a formában üzen, aki üzen?

Ha nem egy tényleges üzenet, akkor milyen hirdetés, mi lesz belőle?
Javíthatatlan álmodozóként, mindenáron egy romantikus történetet szeretett volna a tábla mögé képzelni. Figyelmen kívül hagytam az interneten olvasott találgatásokat, amelyek arra vonatkoztak, hogy egy évekkel azelőtti videóra utal, amelyben egy “érdekes” figura hívja randira a falubeli lányt a szökőkúthoz. Az inkább nevetséges, mint romantikus volt. Úgy éreztem, hogy egy szép szerelmi történetnek kell a háttérben meghúzódnia. A következő pocsolyába is kíváncsian pillantottam bele, hogy onnan vajon mennyi tükröződik a feliratból. Ahogy lehajtott fejjel lépkedtem, hirtelen egy váratlan ütközéstől elvesztettem az egyensúlyomat, és ha egy erős kéz nem nyúl utánam, akkor valószínűleg a tábla tükörképét egy nagy eséssel szétloccsantottam volna. Felnéztem a kéz tulajdonosára, aki egy sötét szemüveges férfi volt, éppen sajnálkozva kért elnézést. Hálálkodni kezdtem, amiért nem landoltam a földön, amikor észrevettem a botot a kezében. Elszégyelltem magam, hogy még ő kért bocsánatot, amikor nem is látott. Duplán is megköszöntem neki, és csodáltam az ügyességét. Ő csak szerényen mosolygott, majd indult tovább, én pedig a másik irányba siettem el, szigorúan előre nézve.
Néhány perc múlva, már a karácsonyi vásár forgatagában voltam. Szeretem az advent és a karácsony belsőséges szépségét, de a külsőségek is magukkal tudnak ragadni. Élvezem az ajándékot vásárló emberek nyüzsgését, az ünnepi kivilágításokat, és engedem, hogy átjárjon az a különös hangulat. Akkor is hamar elmerültem a különféle színes fényponttal ragyogó díszek csillogásában. Nem sokára már ott álltam a hatalmas feldíszített karácsonyfa előtt, és izgatottan néztem föl rá. Csodálva álldogáltam, és belülről átjárt az öröm. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy kizártam a külvilágot. Nem is vettem észre, hogy társaságom akadt a fánál. Akkor riadtam csak fel, amikor beszélgetni kezdtek mellettem.
– Úgy érzem, ez egy nagyon szép fa.
– Hogyan lehet azt érezni?
– Mégsem mondhatom, hogy látom. Egyébként pedig a mellettem álló hölgy ámulatát érzem.
Erre már felkaptam a fejem, mert a meghatározás szerint, az én voltam. A sötét szemüveges férfi állt ott, akivel összeütköztem korábban. Beszélgetőpartnere hitetlenkedve válaszolt.
– Haver, ne szórakozz már.
– A vakoknak a többi érzékük felerősödik.
– De Te nem vagy vak, csak átmenetileg rosszul látsz. Néhány hónap, és megint a régi leszel.
– Az még nem biztos. De figyelj!

Azzal hozzám fordult, és megszólított.
– Elnézést. Ugye, jól érzem, hogy neked nagyon tetszik a karácsonyfa?
Kicsit megszeppenve válaszoltam.
– Ez tényleg így van. Teljesen belemerültem a látványba. Csodaszép. Érdekes, hogy ismét találkoztunk. Nem régen a Blahán megmentettél egy fenékre huppanástól.
– Ó, az Te voltál? Akkor azért volt ismerős ez a finom illat.
Erre már a másik srác is közbeszólt.
– Na, hagyd már a süketelést! Hihetetlen, hogy még akkor is csajozol, amikor alig látsz az orrodig.
Hozzám fordulva folytatta.
– Szia, ennek a szélhámosnak vagyok a barátja, bocsi ha megzavart téged. Javíthatatlan. Találkozunk „5-kor a szökőkútnál”?
Ez most tényleg elhangzott?
– Mit kérdeztél?

– Na, úgy tűnik, most már figyel. Hahó, jól van?
A hang irányába fordultam, és két aggodalmaskodó arcot láttam fölém hajolni.
– Igen. Mi történt?
– Összeütközött egy férfival, és elesett. Ő tovább robogott azt hajtogatva, hogy nem az ő hibája volt. Maga meg lehet, hogy beverte a fejét, mert egy percig hiába kérdezgettük, nem válaszolt.
– Húha. Nem fáj semmi. Felállok.
– Azért csak lassan, majd mi segítünk. Jó nagydarab pasi volt. Ment, mint a tank.
Mivel miután felálltam, akkor is jól éreztem magam, nem szédültem, hálás köszönetnyilvánítás után, elváltunk. Össze voltam zavarodva, inkább hazafelé vettem az irányt, és nem mentem el a vásárba. A villamoson próbáltam kibogozni a szálakat. Tehát, elgondolkodva lépkedtem a metróhoz, amikor valakivel összeütköztem, és a földön landoltam. Aztán a képzeletem érdekes kis történetet kanyarított. Értem a karácsonyi vásárt, hiszen oda indultam, értem a karácsonyfát, hiszen mindig megcsodálom. De hogy került a gondolataim közé, az átmenetileg látássérült srác a cinikus barátjával? Még a tábla felirat is bekúszott a hihetetlen storyba. Óvatosan megtapogattam a fejemet, de nem éreztem rajta puklit. Az esésen kívül, mindenre jól emlékeztem, ami aznap történt velem, magamban még a lakcímem is elhadartam. De a valóságosnak tűnő mese is elevenen élt bennem, és ez kicsit nyugtalanított. Szerencsére semmi utóhatása nem lett az esetnek. A következő napokban óvatosan pillantgattam csak fel a táblára. Hétvégén tényleg csodálattal néztem fel a vásári fára, de rajtam kívül senki nem állt ott, mindenki más a forgatagban nézelődött. Még napokig a furcsa képzeletbeli találkozáson járt az agyam, de aztán jött a karácsony és a szilveszter, és más dolgok foglaltak le. Az új év első munkanapjának reggelén felnéztem a táblára, és a szökőkúthoz invitáló felirat helyett, egy társkereső neve hivalkodott a ház tetején. Ennyit a romantikus történetről. Megtiltottam magamnak a további ábrándozást, és hagytam elfelejtődni minden hozzákapcsolódó dolgot.

Teltek a hetek. Megérkezett a tavasz. Olvastam az interneten, hogy megújult a Margitszigeti Szökőkút zenei műsora. Kíváncsian nézegettem az óránkénti bontást. Sok jó dalt találtam, de mindegyik blokkban volt olyan, amelyet nem kedveltem. Egészen addig, amíg el nem jutottam az öt órához. Csupa jó zene. Jót mosolyogtam magamban, és elhatároztam, hogy csakazértis, következő nap “5-kor a szökőkútnál” leszek. Be is tartottam. Késve indultam a munkából, ezért szaporáztam a lépteimet, hogy biztosan odaérjek. Közben kinevettem magam, hiszen ha egy kicsit késnék, akkor sem történne semmi. Kezdésre futottam be, akkor már olyan sokan gyülekeztek ott, hogy csak egyetlen szabad szék volt a szökőkút körül, amit gyorsan megcéloztam. Amikor leültem, akkor vettem észre, hogy egy idősebb sötét szemüveges férfi ül mellettem, fehér botja a karfának támasztva. Átfutott még rajtam, hogy ez milyen hihetetlen, de aztán felcsendült a zene, és elterelődött a figyelmem. Elvarázsolódtam, az egyik nagy kedvencem, Josh Groban simogató hangja ölelt át, és hozzá a ritmusra szökellő víz, libabőrös lettem. Az zökkentett ki, hogy a mellettem lévő férfi megszólított.
– Elnézést, hogy megzavarom. Olyan jó energiák érkeznek az Ön irányából felém, hogy arra gondoltam, talán nem bánja, ha megkérem, hogy beszéljen a látványról. A zene és a csobogás összhangját kiegészítené, ha elképzelném a szökőkutat az Ön leírásából.
Teljesen zavarba jöttem a kéréstől, és a képzeletbeli történetemmel való párhuzamtól, de azért megpróbáltam szavakkal kifejezni az élményt. Azon kaptam magam, hogy a következő zeneszámnál is folytattam a beszámolót. A férfi mosolyogva hallgatta, és az utolsó dal után lelkesen fordult felém.
– Ez ügyes volt. Tudja, korábban sokat láttam a szökőkutat, és olyan nagyszerű leírást kaptam most magától, hogy könnyen magam elé tudtam képzelni a vízi-showt. Nagyon köszönöm a kedvességét.
– Ez nekem is különleges volt így, én is köszönöm. Örülök, ha tetszett.
– Nagyon. Így otthon majd teljes élménybeszámolót adhatok a feleségemnek. Szerintem jó kis meglepetés lesz neki, ha a látványról kezdek mesélni. Szeretett volna itt lenni velem.
– Nem tudott eljönni?
– Sajnos nehezen mozog, be van gipszelve a lába. Néhány hete volt egy autóbalesetünk. Akkor tört el a lába, és én azóta csak foltokat és fényeket látok. Az orvosok szerint van rá esély, hogy egy idő után visszatér a látásom.
– Az jó, ha van remény. Tessék hinni benne, és nagyon akarni. Tapasztalatból mondom, hogy az segít a bajoknál. Drukkolok Önnek. Most már sajnos mennem kell.
– Maradjon még egy kicsit, hogy ne kelljen egyedül várnom a fiamat, nem sokára ideér.
Sietnem kellett volna, de olyan kedvesen kérte, hogy végül beadtam a derekam, és beszélgettünk tovább. A jó társaságban hamar szaladtak a percek, éppen egy érdekes témánál tartottunk, amikor egy barátságos hang félbeszakított minket.
– Apa! Tudja a feleséged, hogy csinos fiatal lányokkal ismerkedsz?
– Anyád örül majd, amikor elmesélem neki. Egyébként eddig csak annyit tudtam, hogy egy nagyon kedves ifjú hölgy állt szóba roggyant apáddal, most már legalább megtudtam, hogy csinos is.
Öröm volt hallgatni ezt az évődő párbeszédet. Kicsit zavarba jöttem a dicsérő szavaktól. Közben megállapítottam magamban, hogy nagyon sármos a fiú. Éppen el akartam köszönni, amikor Nándi Bácsi – már tudtam a nevét – fia is sürgetni kezdte az apját.
– Menjünk, mert nekem még dolgom van. Kata hisztizik, ha nem érek oda időben.
– Fiam, azt a lányt már rég…
– …tudom, ott kellett volna hagynom. De egyrészt ez az én dolgom, másrészt meg talán ne most beszéljük meg.
Feszülten pillantott felém. Úgy éreztem, ideje felvennem a nyúlcipőt. Nem értettem miért érzek csalódottságot azért, mert a srácnak barátnője van. Elköszöntem, Nándi Bácsi még egyszer megköszönte a társaságomat, és megígérte, hogy majd felhív (korábban megkért, hogy a számom mentsem el a telefonjába).
Hazafelé a különös találkozáson járt az agyam. Olyan érzésem volt, mintha a képzeletbeli történet valamilyen módon előre vetítette volna a valóságot, még ha a sors egy kis csavart is vitt az eseményekbe. Hálás voltam ezért a találkozásért. Nándi Bácsit igazán jófej, intelligens embernek ismertem meg, aki szeret sokat beszélni. Hamar megkedveltem. Sajnáltam, hogy nem jöhet be az a mondás, amit kifordítottam a helyzetre: Nézd meg az apát, vetesd el magad a fiával!
Néhány hét múlva meglepődve vettem fel a telefont. Nándi Bácsi hívott, és “randit” egyeztetett velem a szökőkúthoz. Következő napon kíváncsian néztem körül a sok turista feje felett, és észrevettem, ahogy felém integettek. Nándi bácsin nem volt szemüveg, mellette nem volt bot, és a szomszédos széken egy kedves arcú néni ücsörgött. Visszaintettem, és már siettem is feléjük. Mosolyogva, puszival köszöntöttük egymást.
– Muszáj volt LÁTNOM Téged. Ugye tegeződhetünk? Már jó ismerősök vagyunk.
– És nekem is muszáj volt látnom Téged, Nándi olyan lelkesen mesélt rólad.
– Örülök a találkozásnak, és annak még jobban, hogy se bot, se gipsz nincsen, csak sok mosoly van.
Nem sokára úgy beszélgettünk, mintha abba sem hagytuk volna. Nándi Bácsi felesége is nagyon aranyos volt. Elmesélték, hogy azért szeretik ennyire a helyet, mert negyvenöt éve, pontosan ott csattant el az első csókjuk. Akkor még csak néha szólt zene, de az hangulatos élőzene volt. Elégedetten állapítottam meg magamban, hogy mégis csak történnek romantikus dolgok a szökőkútnál. Nándi Bácsi elejtett egy félmondatot arról, hogy a fia időközben szakított az undok barátnőjével. Mosolyogtam magamban a kerítési kísérletnek tűnő megjegyzésen. Hamar elszaladt a délután annyira jó volt hallgatni a régi történeteket. Éppen indultam volna, amikor megérkezett a fiúk.

Két év múlva, egy meleg nyári nap délelőttjén a kijelzőn megjelenő kedves arcot látva, mosolyogva vettem fel a telefont.
– “5-kor a szökőkútnál”?
– Rendben!
Ráérősen sétáltam a szökőkút felé, amikor mellettem megszólalt egy édes hang.
– Mami, Papi.
Az aranyos, párnás kezecske lelkesen lendült integetésre. Nándi Bácsi és Noémi Néni örömmel dobtak puszit az unokájuknak. Kislányom izgatottan mutogatott a magasba szökő vízsugár felé. Ekkor megszólalt a telefonom.
– Api?
– Igen, apa az.

– Néhány perc és ott leszek, ti merre jártok?
– Most értünk ide. Ahogy megbeszéltük, apukád ötlete alapján, családi tali “5-kor a szökőkútnál”.

Szólj hozzá!