Álomvilág: Negyedik történet: A péntekek azóta

Alig vártam a pénteket, mert akkor mindig láthattalak. Csak akkor. Nekem a többi nap éppen ezért mit sem jelentett. De lelkemnek elég volt ennyi is, mert bearanyoztad jeleneddel az egész utána masírozó hetet.
Aztán újra itt voltál megint.
Volt mire várnom. S ez oly sokat segített nekem.
Hogy miért pont te? A kérdés olyan komolytalan, hogy csakis kérdéssel válaszolhatok rá; ki más? Egyszerűen kitűntél a tömegből a jóságoddal, az önzetlenségeddel, ahogy mindig kiálltál a gyengébbek igazáért. Sohasem felejtem el a tekinteted, amiből mindez kitűnt. No meg persze, azt is meg kell hagyni, hogy nagyon snájdig fiatalember voltál. Csak azt vette észre az ember lánya, hogy szaporábban ver a szíve, ha megjelentél. Az életed egy részén végigkövettelek, láttam a küzdelmeidet az ármánykodók ellen, láttam mérhetetlen munkádat, ahogy felelősséget viseltél az alattad levőkért, s láttam, amikor egy nehéz nap után végül visszavonultál. Istennek legyen hála, volt hova.
Láttam mindezt, s lassan egy család lettünk. Rész a részből. Én legalábbis úgy éreztem.
Visszatérve az elején feltett kérdése; hát ezért te, s annyi minden másért még, ami jó volt, szép volt nekem miattad. Amit azokká tettél. De nem akarok ömlengeni, mert vannak emberek, akik csak egyféle arcot tudnak mutatni, bármerre néznek. Én azt mondom, ahogy én ismertelek téged, úgy ismert mindenki.
Hanem aztán jöttek a sötét idők. Jaj de nagyon rosszak, csúfak voltak azok! Elgyengül a lábam, s fel-alá szaladgál a világ a szemem előtt, még ha annyi idő múlva is rágondolok! Mégis rá kell, mert része a dolognak. Azóta is kísért folytonosan.
Egy pillanat az egész, ennyi csak. Ennyi az élet, és odalettél. Úgy sodort odébb az az autó, mintha papírból lettél volna. Téged, az erős, délceg testedet. Félelmet nem ismerve álltál oda a vasszörnyeteg elé, hogy megmentsd azt, akit nagyon szerettél. A saját életed dobtad el, hogy más élhessen. Hát ilyen ember voltál.
Aztán az az iszonyatos csattanás! Mekkora ütést kaptál! Száz másik talán ki se bírta volna, de te küzdtél még akkor is, nem akartad elhagyni a szeretteidet. Mégsem kerülhetted el a végzeted. Mielőtt azonban visszaadtad volna a lelked a Teremtőnek, még akkor is arra buzdítottad a családod, hogy legyen béke köztük, és szeressék egymást.
Végül egy éles, folytonos sípolás elválasztott téged az élettől, s odadobott a halálnak.
Még most is potyog a könnyem.
Holt lettem akkor én is, mert valami odalett belőlem, annyi bizonyos. Meginogott alattam a föld, s oly elveszett voltam, mint még soha. Kilátástalan lett előttem minden, értelmét vesztett dolgokon bukdácsoltam. Fogalmam sem volt róla, hogyan lesz ezután.
Az utána következő napok nagyon rosszak voltak. Mintha súlyt cipeltem volna a hátamon. Olyan súlyt, ami alatt megmaradni nem lehet. Nem is akartam! Szerettem volna összeroskadni alatta, s aztán felköltözni melléd, hogy újra lássam a mosolyod. Nem értettem, miért nem mehettem! Nekem sokkal inkább ott lett volna a helyem, mint neked. Vajon miért kellek én jobban az Istennek, mint Te? Savanyú nyál gyúlt össze a számban, nem átallottam kivetni magamból.
Minden nap megkínzott. Minden nap egyre jobban. Ahogy közeledtünk a péntek felé, annál inkább fájtak a múló percek. Már nagyon gyűlöltem a pénteket. Az elsőt különösen, amit nélküled éltem meg. Nem volt belőlem semmi azon a napon. Sápadtan, erőtlenül, remegő testtel, zokogó szívvel éltem végig. Este lerogytam a fotelba, bekapcsoltam a tévét, de minden csak felerősödött.
Így múlt el a második péntek is, a harmadik, és nagyon sok még.
Aztán egyszer valami történt! Valami szép, gyönyörű, olyan, amit emberi szavakkal kifejezni nem lehet.
Csoda.
Mert egyszer csak újra itt voltál! Újra itt, köztünk! Pontosabban mondva, épp zuhanyoztál, amikor a feleséged kinyitotta a kabinajtót. Igen, így volt, mert kiderült, hogy az egészet csak álmodta a te kis buta feleséged! Minden rosszat ő zúdított a nyakunkba, nem is sejtve, hány álmatlan éjszakát okozott ezzel nekem, nekünk. Ne haragudj, hogy így beszélek róla, de sosem tartottam valami okosnak! Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem, hogy újra itt vagy köztünk!
S most úgy, de úgy megölelnélek, Bobbykám! Nagyon hiányoztál nekem, a világon mindenkinek, de Dallasban mindenképp!