Szökés a felhők fölé

Édesanyám abban az időben még vidáman élt az újpesti családi házban. Apám már régen nem volt közöttünk, így anyu magára maradt a kerttel, a gyümölcsfákkal, a jó szomszédokkal.
Szerencsére ott lakott vele a kerti lakban két húgom is, akik megkönnyítették a napjait.
Anyu sokat olvasott, rendezgette a virágait és gyakran kártyázott velünk, amikor a párommal és a fiammal együtt meglátogattuk.
Süteményt hoztunk, jókedvet, beszélgetéseket. Sok régi történet ébredt újra és öröm volt látni, hogy anya a konyhában is sürgölődik, majd előáll egy tálca pogácsával.
-Nektek sütöttem! Egyetek, friss, meleg.

Ahogy teltek az évek, már elmúlt nyolcvanöt. Egyre kevesebbet főzött, nem jutottak eszébe a szavak és néha a forró teavizet is fenn felejtette a tűzhelyen. Nehezen ment a kártyázás, belefáradt a gondolkodásba. Alzheimer kór! – mondta a csodálatos doktornő, aki jó szívvel, tanácsokkal, gyógyszerrel segítette fáradtabb napjait.
Hétvégén utaztunk el anyámhoz, amikor a munka és az építkezés mellett elcsentünk a zajló élettől néhány szabad órát, hogy múltat idézzünk, örömöket adjunk, emlékekre leljünk.
-Nagyon szép életem volt! – mondogatta gyakran anyám és fényképeket vett elő, azokat mutogatta nekünk. Bár mindenkinek ilyen férje lett volna, mint nekem! – tette hozzá és csendben elgondolkodott. Kedves mosollyal nézte a fiamat, a páromat és mindig akadt jó szava hozzájuk. Nagyon szerette azt a régi kertesházat, a szabadságát és reménykedve említette meg, hogy ugye még sok ideje van hátra, hiszen az anyja is száz évig élt.
-Milyen fiatalos vagy! – dicsérték régi ismerősei, akikkel néha, mint családsegítő, találkozott.

Nehezebb napok jöttek. Már nem járt adakozni. A kertbe is ritkábban ment ki, ahogy hirtelen megtámadta az öregség. Dolgos, szép kezei ráncosak lettek. Alig evett, kevés teát ivott.
Azután elfelejtette felvenni a cipőjét. Akadt olyan nap, amikor három meleg nadrágot is felhúzott a lábára és nem jutottak eszébe saját mondatai. Olyan lett szegény, mint egy régi, gyönyörű virág, amit az élet néha lepréselt, az idő kiszárított és talán a sorsunk rendezője tompultságot bocsájtott rá, hogy könnyebben viselje az elmúlás fájdalmát.
Panasz nem hagyta el a száját, csak azt kérte, hagy maradjon ott, ahol élt, ahol a férjével boldog volt, ahol a gyerekei megszülettek.

-Emlékszel? – kérdezte tőlem és egy kőszívet nyújtott felém, amit még én találtam neki gyerekkoromban a Duna parton. Ezt is őrizgette, nézegette. A könyvespolcról fekete keretben régi fényképek figyeltek ránk és látták, hogy felismerem a követ, a régi ajándékomat.
-Ugye maradhatok még? – aggódott egyre többször.

Sajnos a gyógyszerek csak lassítani tudták szellemi hanyatlását. A legnehezebb az volt, hogy el kellett rejteni előle az éles eszközöket, a konnektorokat védő dugóval tömtük be, majd a gázt is zárni kellett, hogy ne legyen nagyobb baj.
Ápolóra volt szükség, aki nappal vigyázni tudott volna rá. Egy régi barátnőre, valaki egyedülállóra, akivel talán könnyebb volna ez a feledékeny élet.

A telefont már nem tudta kezelni. Többször elesett, megsérült a keze, de a szabadba szeretett volna menni, ahol önfeledten szárnyalnak a madarak. A kertkaput is be kellett zárni. Édesanyám magába fordult és szomorú lett. Néha-néha megcsillant benne a Fény és értette, mi történik vele, majd belesüppedt a gondolataiba.

Egy kertes, napfényes, kistavas idősek otthonát sikerült találni neki, ahol befogadták. Orvos és nővérek figyeltek rá. Ő pedig csak ült a kerti padon és a repkedő faleveleket nézte. Kezdetben teljesen szótlan volt és nagyon magányos. A covid vírus miatt tilos volt látogatni, de megbeszéltem a nővérekkel és az ablakon át, maszkokkal az arcunkon tudtunk beszélni.
Ahogy enyhült a járvány, már bemehettünk hozzá a párommal és egymás mellett ültünk a kertben. Édesanyám csak nézett maga elé és amikor Kazal Lászlóról meséltem egy régi történetet neki, elmosolyodott és megkérdezte: – Te ilyenekre emlékszel?
A párom megfogta a kezét és nyugtatóan megsimogatta a hátát. – Jól esik, köszönöm! – mondta anyám és kissé élénkebb lett. Kevés szóval válaszolt nekem.
-Hozzunk gyümölcsöt? Egy könyvet? Mit szeretnél? – kérdeztem tőle.
Ő csak nézett, mintha fájnának neki a ki nem mondott szavak. Csöndben maradt. Úgy éreztem, valamit eltemet.
Az egyik nővér odajött hozzánk.
-Hát itt van Ibolya néni! Eljött a család látogatóba, ugye? – mondta, majd hozzánk fordult.
Nagyon sokat eszik az anyuka és minden nap sétál. Kezdi megszokni a többieket.
-Mikor mehetek haza? – kérdezte édesanyám.

Újabb találkozónk egy hét múlva volt. Anyám arcán lila folt, a keze bekötve… mi történt? – érdeklődtem a nővérkétől.
-Szökős az anyukája! Mi így szoktuk mondani. Kimegy a kertbe hajnalban és este, azután megbotlik, beüti a fejét, kezét, a lábát. Mindig a kapu felé megy, ahol veszélyes betonlépcsők vannak. Azóta kulcsra zárjuk a kijárati ajtót és párnákat teszünk a lépcső szélére, ha nem esik az eső. Próbálunk figyelni rá.

Néhány alkalom után egyedül érkeztem. Kora délután volt és anya az ágyában aludt. Odaültem mellé és hallgattam a lélegzetvételét. Pár perc múlt el és magától felébredt. Lassan felült. Látszott rajta, hogy örül nekem. Kisegítettem a friss levegőre a kertbe.
A nővér szólt, hogy várjak még, és egy kardigánt adott rá. Én a székek mellett álltam, amikor a nővérke kedvesen anyámhoz fordult és megkérdezte:
-Ibolya néni, ki jött magához látogatóba?
Édesanyám rámnézett. Nem ismert meg. Nem tudta kimondani a nevemet!
-Ki jött, Ibolya? A lánya?
-Dehogyis! – mondta anyám és zavartan nevetett.
Akkor láttam utoljára nevetni.

A nővér magunkra hagyott minket, majd úgy fél óra múlva kerekesszéket tolt felénk és anyámat betakargatta, hogy ne fázzon. Még beszélgettünk, és egy keveset meséltem neki arról, hogy már építjük a kis házunkat, amikor azt mondta:
-Meg szeretném nézni, hogy hol laktok!

Mielőtt elmentem, szóltam a nővérnek és anyámat a kertkapu közelébe toltam a guruló kocsival együtt. Beszéltem hozzá. Megfogtam a kezét. Elköszöntem tőle, de ő nem hallott engem. Tárt szemekkel egyre csak a kaput figyelte, majd jóval a kapu fölé, valahová a messzi magasba nézett, a távoli felhők mögé, ahová az emberi szem már el sem láthatott.
Akkor láttam utoljára az édesanyám.