Testvérek

Két idős hölgy ült a padon.

Szemmel látható volt a rokoni kapcsolat kettejük között. Nemcsak azért, mert egyforma ruhában voltak, hanem azért is, mert megszólalásig hasonlók voltak arcvonásaik is.
Az egyik szinte anyáskodva beszélt a másikhoz, aki néha bólintott, néha hozzászólt, néha mosolygott a másikra. Olyan is volt, hogy makacsul nemet mondott, mert még nem akart hazamenni. Akkor az egészségesebb kinézetű testvér megértően bólogatott és hagyta még kicsit üldögélni a másikat. A városiak emlékezete szerint mindig ketten voltak, mindig együtt mentek minden felé. Az erősebb, a láthatóan értelmesebb Juli volt, a másik Emi.

Julinak különös volt a kapcsolata a testvérével. Sokan nem is értették ezt a ragaszkodást, még a család többi tagja sem. Már csak azért sem, mert a hiedelemmel ellentétben nem voltak ikrek, annak ellenére, hogy az arcuk megszólalásig hasonlított és egyazon évben is születtek. Juli január elején, a húga meg november végén született.
Senki sem tudta, miért alakult ki a két nővér között ez a szoros kapcsolat, hisz heten voltak testvérek, négy lány és három fiú, és igencsak hasonlítottak egymásra. Ákos, Szilárd és Juli között pont három-három év volt a korkülönbség. Ezt követően alig hat év alatt, még négy testvérük született: Emma, őt követte két évre István, majd Évi és Marika. Még a hasonlóságban is kegyes volt hozzájuk a sors: a fiúk az apára, a lányok az anyára hasonlítottak.

Emi még két éves se volt, amikor rátört az országra a gyermekparalízis járvány. Tömegesen hunytak ki az apró életek fényei. Aki életben maradt a fertőzöttekből, az se járt jobban, mint az örökre eltávozottak. Ki vastüdőbe, ki tolószékbe kényszerült, ki beszédhibás lett, ki egyéb testi hibával maradt életben a gyermekek közül.
Itt léptek közbe a nemzetközi szervezetek, hisz ekkorra a nyomorban élő munkáscsaládok egy-két helyiségből álló lakásából szinte hetente vitték a kis koporsókat a temetőbe, vagy kerültek kórházban az apróságok. A hatalmasságok a jól felszerelt, egészséges, tágas házaikból vicsorogtak a segíteni jött svédekre, de ennél többet tenni nem mertek, mert akkorra már a környező országban élő saját elvtársaik is haragudtak ekkora nemtörődömség láttán.
A mi városunkba is megérkeztek a svéd aktivisták, akik az élet-elixírt, a Szabin-cseppet hozták magukkal. Hosszú, kígyózó sorokban tömegek vitték a gyermekeiket az aktivisták elé, hogy megkapják a remény cseppjeit. Juli szülei is ott voltak. Vitték az öt gyereket. A négy nagyobbat és Istvánt, a még pocaklakót. A gyerekek örömmel tapasztalták, hogy nincs itt semmi gonosz injekció, csak egy-egy finom kockacukor, ami hamar elolvadt a szájukban.
Pár napra rá a kicsi Emi mégis beteg lett, és többen is a városban. Magas láz, hidegrázás, merevgörcs. Mint kiderült, ezeknek a gyerekeknek a szervezetében ott lappangott már a gyilkos kór, amely nem hagyta magát a szabin cseppnek, hogy eltörölje, s egy végső rohamra indult. Megfelelő kezeléssel, és gyógyszerektől a gyerekek, ha nem is maradéktalanul, de meggyógyultak. A kicsi Emi is jobban lett. Kicsit beszédhibás, kicsit kacskajárású, kicsit olyan „furcsa” lett, de élt.

István is megszületett.
Innentől a szülők figyelme a kisbabára irányult. Így alakulhatott ki, hogy a tányért az étellel Juli kezébe nyomták, hogy etesse meg a húgát. Talán csak arra az egy alkalomra gondolták, talán véletlenszerűen, de tény, hogy onnantól Juli dolga lett Emi ellátása, és ő megtette. Ott ült mellette. Ő etette és itatta, ő fürdette, ő vitte sétálni a szénporos udvarra és aludni is vele aludt egy, deszkából összetákolt, szalmazsákkal kitömött ágyon. A két lányt a szülők szinte el felejtették. Észrevétlenül nőttek fel, legalábbis a szülők szemében.
Mire Emi felső tagozatos lett, már Istvánnal, az öccsével járt egy osztályba. Juli meg lassan választás elé került, hogy merre tovább. Dönteni kellett, mert hamarosan itt volt a nyolcadik osztály féléve. Akkor hívták be az apjukat a tanácshoz. Ott közölték vele, hogy Julit gimnáziumba szánja a város, a tanári kar javaslatára.
– Én máshova szánom. Iskola után segít az anyjának, aztán ha eljön az ideje, férjhez megy, mint egy rendes proli-lány – szólt halkan, de szikrákat ontó szemekkel az apa.
– Én meg így gondoltam – emelte fel a hangját a VB titkár.
– Én nem akarok úri dámát nevelni a lányomból, neki itthon a helye – vette halkabbra a szót az apa.
– Ernő! Vagy gimnáziumba megy Juli, vagy elvitettem az összes gyereket intézetbe!
Akkor már az ajtóban ott állt a tanácselnök titkárnője, Marika is.

Végül is gimnáziumba került Juli. De nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Jól tanult ugyan, de az érettségi előtt otthagyta az iskolát és férjhez ment.
Emi is lassan elvégezve a nyolcadik osztályt, elhelyezkedett kisegítőnek a MÁV-hoz. A két lány sokáig nem találkozott. Juli se nagyon vágyott haza az erős akaratú apához és a megtört lelkű, fáradt anyához.

Jó tíz évre mégis hazament. Vitte a két lányát. A férje akkor már nem élt velük. Előbb vájárnak jelentkezett a tatabányai bányákba, aztán ott is marad, itt hagyva Julit és a két kislányát. Akkor ült vonatra Juli és vitte a két lányt bemutatni a nagyszülőknek. Az anyja, mikor meglátta, könnybe lábadt szemmel ölelte magához. Az apa csak nézte.
– Haza találtál? – kérdezte az apja.
– Apa itt a két lányom. Eszter és Ibolya.
– Fiad nincs? – nézett rá az apja.
– Apa, ez a két gyerekem van. Eszter most megy iskolába, Ibolya óvodás.
– Lakás, munkahely? – kérdezte az apja.
– Mindkettő van. Az üveggyárba dolgozom, csak éjszakai műszakban, így a lányok nappal nincsenek egyedül, meg a pénz is kicsit több.
– Emi hogy van? – kérdezett rá.
– Ott ül a sarokban – intett az apa a fejével a sarok felé.
Juli akkor vette észre a húgát, aki a sarokban egy hintaszéken ülve nézett maga elé. Elhanyagoltnak látszott a fésületlen hajával, a szedett-vedett ruhájában.
Ebéd közben tudta meg, hogy Emi már nem teljesen ép, de mivel tudott dolgozni pár évet, így kap ellátást az államtól. Igaz csak keveset, de legalább nem ingyen kell elviselni a létét. Azt is megtudta, hogy pár éve elhallgatott Emi. Senkivel nem beszél. Reggel felkel a sarokba vetett ágyán, beleül a hintaszékbe és egész nap ott van. Ha kap ételt, megeszi, ha nem, akkor sem szól. De rendszerint adtak a szülei ételt, és ha nem is sűrűn, de még a ruháit is kimosták és időnként meg is fürdették. Az anyja még meg is fésülte időnként. Néha meg énekelt neki. De Emi erre se reagált.
Juli odalépett hozzá. Akkor megdöbbentő dolog történt. Emi megfogva a kezét.
– Juli – ennyit mondott tisztán, érthetően.
– Anya! Elviszem Emit! – szólt elszántan Juli.
– Vidd – nézte anyja a lányát…

Juli kiment a vasútra és megvette a menetjegyeket. Aztán bement a forgalmistához és megkérte, hogy intézze már el, hogy otthon a vonat beérkezésekor taxi várja őket.
Minden úgy lett, ahogy elrendezte.
Otthon a taxi haza röpítette négyüket. Emi végig az úton csendben ült és várakozva nézte Julit. Bármerre ment Juli, Emi szeme követte. Felmentek a második emeletre, egész a sarki ajtóhoz, s beléptek a lakás ajtaján.
Emi, mint aki ismerné az utat, bement Juli szobájába és leült a sezlonra. Juli odatolta a falhoz az egyik fotelt, a sezlon mellé. Ott ülve az ablakon is ki lehetett látni az udvar fás részére és az ajtóra is. Emi elmosolyodott és átült a fotelba.

Kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy Emi hazaérkezett…

***