Álomvilág: Nyolcadik történet

Álomvilág

Lassan sétáltunk az erdőben. Két óra is eltel, amikor Valér rám kérdezett.
– Hiszel az álmaidban?
– Igen, mert az álom világa nekem sokszor üzen.
– Jót vagy rosszat?
– Az csak később derül ki. Ha álmodom, akkor kipihentnek érzem magam, ha nem, akkor mintha le sem tettem volna a fejem.
– Biztosan figyelsz is az álmaidra.
– Igazad van.
– Álmos könyved is van?
– Igen, de ritkán nézem meg. Inkább, ha rossz volt az álmom vége, akkor arra figyelek, hogy valóságban meg ne ismétlődjön, ha pedig jó volt, akkor nyugodtan várom a végét.
– Ahány ember, annyiféleképpen viszonyul az álmokhoz.
– Kisgyerek voltam, amikor a nagyapámmal, azért mentünk az erdőbe, hogy nyírfák lelógó vékony ágaiból gyűjtsön egy jó adagot. Odahaza ágseprűt szeretett volna belőle kötni. Gyűjtögette az ágakat, én sétáltam a fák között. Egy kis zugban megálltam. – Nagyapa ide gyere! Ilyen fát még te sem láttál !- kiabáltam rá. – Minden nyírfa egyforma. Fehér a törzse és ágas bogas a friss tavaszi hajtása- felelte. – Ez egy egészen különleges fa!- erősködtem. Nagyapa megállt előtte és megjegyezte: – Szerinted minek nevezzük? Nyírfakirálynő vagy Nyírfaanyó? Ha láttál már csodát, amit a természet produkál, hát ez egy csoda! Olyan volt, mint egy hosszú fehér szoknyába öltözött nő. Széles dereka jelezte, hogy nagyon régóta áll az erdőben és valamikor megtépázta a vihar. A tetejét letörte. Később itt az új hajtások karnagyságú fonatokká álltak össze. Oldaláról úgy lógott jobbra és balra egy- egy ága, akár a karok , aminek a végén seprűágak érték el földet. Ha megmozdított a szél, legyezőnek vélhette az ember szeme. A törzsén a dereka kissé karcsúbb volt. Felette szívalakban, két türemkedés emelkedtek ki. Fehér kérge néhol megkopott. Néztem és sokáig nem tudtam elmenni tőle. Nagyapám szólt rám. – Gyere! Ő még így is a nyírfaerdőt vigyázza. Nem messze tőle zöldellt egy két cserje, de a nyírfát körös-körül vette a vörösen földre hullott levél. Valami megmozdult alatta. Egy kis sündisznó dugta ki a fejét. Téli menedékhelyet keresett benne. Nagyapa megszedte az ágakat, összekötötte – Mehetünk! – mondta. Még aznap este nagyapa, mielőtt elaludtunk, elővette a balalajkát. Máskor is hallottam már a hangját, de most különös érzésem támadt. Kint suttogott a szél. A kunyhónkban pattogott a tűz. Nagyapa énekelni kezdett. Én behunytam a szemem és visszagondoltam a nyírfára. Ott zakatolt az agyamban a délután látott kép. Nehezen aludtam el, aztán különös álomvilág kerített a hatalmába.
Az erdőszéli nyírfákon még gubbasztott egy két levél. Egy szajkó le és felrepdesett a fák felett. – Mennetek kell!- szólt rájuk. A levelek meg sem hallották a madár figyelmeztetését. A nyírfaerdőn keresztül szalad a szél. – Nem hallottátok!- rázta meg a leveleket. Megrázkódtak, de nem hagyták el az ágakat. – Figyelmeztetni kell őket!- szólalt meg egy fiatal nyírfa. – Minden hiába suttogta a társa. – Milyen soká maradhatnak fent?- kérdezett rá a harmadik fa. A Nyírfaanyótól kell megkérdezni. – Sietek, hozza – szólalt meg a szajkó. Álmomban a Nyírfaanyó megmozdította az egyik karját. A szajkó rászállt. – Mi a baj? – A fiatal nyírfa ága nem adja oda a szélnek az összes levelét. – Félti őket? – Nem tudni, hiába tépázza a szél, ragaszkodik hozzá. – Hagyjátok! A hóvihar majd lesepri. – Segíteni kellene őket. Gyere, beszélj velük! Nyírfaanyó meglebbentette a koronáját megtekerte a törzsét.- Mutasd az utat! Elindult a kismadár után. Mikor kiértek az erdő szélére Nyírfaanyó felemelte az arcát. – Érzed? Még van ereje a Napnak, még életet lehel. Ezért nem hullnak le az utolsó levelek. Most mit fogsz tenni?- Meglátogatom őket és beszélek velük. Ha akkor sem zizzenek le a föld felé, arról én már nem tehetek. Álmomban ott állt előttem Nyírfaanyó. Egymásra néztünk. Elmosolyodott.- Mi járatban vagy? Nyírfát keresel balalajkának?- kérdezte. – Igen – feleltem. – Énekelni is tudsz? – Kicsit. – Nem baj, mi az ágainkkal kísérünk. A fiatal nyírfák megmozdították az ágaikat, összecsengtek és friss fuvallat messzire vitte a hangjukat. Én próbáltam velük együtt énekelni. Közben hallottam, hogy zizzenve hullnak le a fáról a fent maradt levelek. – Köszönöm- mondta Nyírfaanyóka. A fiatal nyírfák mosolyogtak, s én néztem, ahogy a lábam előtt egy kicsinyke kupacba hordja össze a szellő. Próbáltam megmozdítani a lában, hogy elinduljak hazafelé. – Ne menjél sehova!- kiáltották rám a fák. – Farkas jár a közelben – Itt ebben az erdőben?- Igen nem messze tőlünk. Most várnod kell, hogy másfelé vigye a szél az ember szagodat! – figyelmeztetett Nyírfaanyó is. Megijedtem. A Nyírfaanyó a két karjával átölet és elém eresztette a hajfonatát képező ágait. – Maradj csendben! Farkasüvöltést hallottam – Nincs semmi baj- simogatta meg az arcomat. S én álmomban átöleltem a nyírfát, reszkettem, mint a levelek. Aztán csend lett.- Most már minden rendben. Elindulhatsz!- szólt Nyírfaanyó. Kibontakoztam karjából és siettem haza a nagyapámhoz. Az álmomból hajnalban izzadtan ébredtem fel. Az asztalon lévő balalajka a földön feküdt. Nagyapám rám nézett.
– Rosszat álmodtál?
Elmeséltem milyen álomvilágban voltam.
– Ma ne menj ki az erdőbe!- figyelmeztetett.
– Mért?
– Baj történhet veled.
– Miért?- kérdeztem újra.
Ezen a napon ki sem tettem a lában a kunyhóból. Két nap múlva nagyapával rőzsét mentünk gyűjteni. A Nyírfaanyó büszkén állt a helyén. Tudtam, hogy elmozdíthatatlan. Alig tettünk meg húsz métert, amikor megreccsentek a száraz ágak. Nagyapa megállt.
– Figyelj!
Nekem, akár az álmomban legyökerezett a lábam. Vissza szerettem volna szaladni a Nyírfaanyóig, de nem tudtam megmozdulni.
– Vadmacska- hallottam a nagyapámat – Maradj nyugodtan, nem mozdulj!
Váratlanul felkavarodott az avar, vitte szél a száraz leveleket, repítette fel és alá. Játszott velük. Messziről hallatszott egy kutya ugatása.
– Várj!- kiáltott újra a nagyapám.
Váratlanul esni kezdett az eső.
– Elmossa a nyomunkat- mondta.
Nagyapa a hátamra kötötte a rőzsét. A másik kupacot ő vette fel. Dúdolni kezdett egy dalt. Éreztem, hogy a nyakamba folyik az esővíz. Lassan mentünk hazafelé. Nyírfaanyó előtt egy pillanatra megálltam.
–Tudom, hogy az álmomban velem voltál. Köszönöm, hogy most sem hagytál magamra! Most már elhiszed, hogy hiszek az álmokban?
–Tudod álomvilágban élünk akkor is, ha hatalmas elérhetetlennek tűnő terveket szövünk. Erre soha sem gondoltál?
– Van benne igazság. De a célt, amit kitűzünk magunk elé azt, ha nagyon akarjuk meg is valósíthatjuk. Az álmainkat nem magunk irányítjuk.
– Még szerencse.
A fák közzé sejtelmesen szórta be a sugarait a lenyugvó Nap.
– Varázslatos- szólalt meg Valér.
– Olyan, mint az álmaink, amik, magukkal ragadnak.
– Kár,hogy ha felébredünk, szertefoszlik, mint a szivárvány.
–Tévedsz! Ott maradnak velünk a gondolatainkban.