Szántó László: A kis herceg
A liget egyik korhadt padján magányosan, csukott szemmel fekszem. Emlékek gyötörnek, régi emlékek. Aztán a hirtelen hóesésben fel-feltűnnek a pad szellemei, akik korábban, életükben megpihentek rajta. Egyikük kiválik az átlátszó tömegből, nagyon is élethű ábrázatot mutat.
– Megváltoztál, fehér a hajad – állapítja meg a semmiből felbukkanó ifjú aranyhajú barátom.
– Örülök, hogy újra látlak. Mit keresel itt Pesten? – tudakolom őszinte kíváncsisággal.
– Keresem a múltam.
–De én úgy gondoltam, hogy… – kezdeném, de ő közbevág:
–A te elképzeléseid nem hasonlítanak arra a vén ingára, amit a király bolygóján láttam egy ódon kastély előtt, amikor éppen kilakoltatták a grófot és tárgyait. Előre és hátra lendült, a múlt és a jövő között. Ott tanultam meg, hogy a gondolatainkat mindig a múlt befolyásolja, csak az emlékezés sugárzik át a jelenbe, egy új napba.
Nem sokáig hagyja, hogy emésszem a mondandóját, komoly képpel folytatja:
–Azt tapasztaltam utazásaim alatt, hogy az elgondolások és az érzések nem azonnal, hanem pillanatnyi késéssel érkeznek vissza a fejembe. Így a dolgok még azelőtt megtörténnek, mielőtt megérthetném azokat, és bármit is tehetnék ellenük vagy értük.
–Honnan tudsz te ilyeneket? – hüledezem.
–Egyszer egy filozófus kertjében sétáltam, ő kiáltotta világgá és írta le elméleteit, míg bele nem őrült szegény. Tőle okosodtam, miként láthatok be mások fejébe, miként lehetek szabad.
–Szerintem, én sem vagyok rab!
– A múlt foglya vagy, holott azt nem lehet módosítani.
Felcsillannak pisztácia-zöld szemeim:
– Hogy is van ez? Mármint a gyakorlatban – pendítem meg legfőbb vágyaim egyikét, azaz a múltban való kutatást.
–Ha visszatérnél a múltadba, mint én a parányi égitestemre, csupán néhány másodpercet nyernél, így csak ennyit tudhatnál majd előre a történésekből, hogy pontosan ugyanaz fog megesni, mint annak idején, változtatni rajta úgysem tudhatsz.
– Sebaj, legalább újból átélhetném a boldog perceket, amit a párommal töltöttem.
–Szóval, te is elszigetelt vagy, mint én.
–Tévedés! Az egyedüllét még nem biztos, hogy a magánnyal párosul, legfeljebb lázadok valami ellen, vagy csak nem jött össze az igaz szerelem. Az a magányosság, amikor már nem esik jól, hogy keresztbe fekhetek az ágyamon, hogy unom a káoszt a szobámban, és nincs lyukas zokni és szennyes a földön. Ezért is jó, hogy velünk él a múlt, csak vissza kell érte nyúlnunk az emlékezetünkben, és máris lesz társaságunk – nézem mereven a csinos, napbarnított bőrű lány fotójára a polcon. – Szeretett nagyapám mondta egyszer, hogy eljön az az idő, amikor majd másban fogok feltétel nélkül megbízni. Lehet, hogy eddig ezt hajszoltam, és most jött el az idő?
– Az idő csak rohan, mint otthon a napok.
– Tulajdonképpen miért látogattál meg?
– Segítenél nekem bevásárolni?
– Persze – esik le az állam.
– Segíts kiválasztani azt, mit ehetek, ihatok, amitől egészséges felnőtt lehetek, amit felvehetek magamra!
– Ennyi mindent?
– Ma még semmit sem vettem.
– Ó! – hökkenek meg újfent.
– Tegnap a boltban láttam egy maszatos illetőt, nagy kocsit tolt, telepakolta mindenfélével. Aztán mégsem vett semmit.
– Mert nem vehetett. Tudod, mi pestiek büszkék vagyunk, akár a rózsád, akkor is, ha másunk sincsen.
– Hmmm!
– Nem mutatjuk ki az érzelmeinket, főként idegenek előtt.
– Furcsák vagytok, ti földiek. Amíg nem leselkedik rátok közvetlen veszély, addig egymáson köszörülitek csípős nyelveteket, még neki is mentek a másiknak. De ha valaki hirtelen visszakérdez, és szembesít gonosz tetteitekkel, menten elbújtok a felelősség elől.
– Ezt is tanultad valakitől?
– Az egyik kis bolygón a feltaláló azt hitte, képes eltűnni mindenki szeme elől, mert feltalálta a láthatatlanság szerét. Aztán mégis belebetegedett hatalmába, mert nem maradt elég szerény, a Mindenséget akarta magának, éppen, mint te is, amikor érkezésemkor ott feküdtem árván a földön. Milyen nagynak és sérthetetlennek képzelted magad, miközben olykor megijedsz egy ártatlan egértől is.
Fojtogató lelkem megnyugvásaként leemelek az asztalról egy üres papírt:
– Itt egy lap. Bármit rajzolhatsz rá, megkapod.
– Bármit? – kérdezi, majd hirtelen firkál és színez valamit, aztán felém nyújtja.
– Ez egy óriási Nap az égen… ez meg te vagy?
– Ühüm! Meg te…
Fürkészőn figyelem a szemét:
– Te éppúgy ragyogsz, mint ez a mézsárga csillag itt a képed tetején.
A kis herceg a hajába túrva töpreng:
– Cserébe elhozom neked a Hold túloldalán termő gyümölcsöt. Széppé varázsolja kerted, békét hoz a bolygódra, mert holnap is lesz nap, érintetlen bűbájjal… – közli, majd éppoly váratlanul, ahogy jött, eltűnik a sűrű rengetegben.
Kipattan a szemem, felülök, a nyikorgó pad álomvilága zavarba ejt, nézem a közeli kandeláber körül rajzó apró bogarakat. A ködből ismerős lép ki, mintha egy kis hóember kelt volna életre, kezében tűzpiros bogyók, arcán elégedett mosoly…