Az idegen
Valami nagyon tönkrement benne. Élete feszültséggel teli nyugtalan lobogás volt. Ahogyan a vonat áramszedője elsuhant a felsővezetéken, úgy cikáztak a nő fejében a gondolatok. Úgy érezte, mintha utazása örökké tartana, a vonat pedig rohanna vele a végtelen semmibe, az elmúlt napokkal, meg nem élt érzésekkel, érzelmekkel, elszalasztott pillanatokkal, lehetőségekkel, melyeket egyfolytában kergetett. A fiatal lány ösztöneitől vezérelve robogott egyik élményminőségből a másikba, ahogyan eliramlott a vonat a múlt és jelen emlékei között kanyarogva. Maga sem tudta, hogy érzelmei üldözik-e őt jobban, vagy ő üldözi jobban érzelmeit. Mint ahogyan azzal sem volt tisztában, hogy hol van az ösztönök, illetve a valódi emberi érzelmek közötti kényes határ.
Ahogy a közbenső állomások mellett elszáguldott a vonat, úgy utazott a nő is élete idősíkjaiban. Kutató elméje mindig fürkészett. Egyáltalán hol ér véget a mélység, és hol kezdődik a magasság?
-Addig nem állhatok meg, amíg nem tudom, hogy a madarak szárnyai hol súrolják az ég határait, vagy, hogy az erdő közepén élő matuzsálem milyen mélyről szívja magába az éltető tápanyagokat. Napjai vak versenyfutások voltak a rohanó idővel.
Meleg júniusi nap volt, egybe részes alkalmi ruháját egyre melegebbnek érezte. Táskájából időnként elővette technikusi bizonyítványát. A függetlenség napja. –könyvelte el elégedetten. Hisz az iskola kapuin kilépve várta őt az ismeretlen, bizonytalan számára még csak sejtelmesen remegő valóság az élet iskolája, melyet annyira várt. A szabadság érzésébe némi aggodalom vegyült. A táj egyre inkább elmosódott előtte, szemei lecsukódtak.
Egy kép tárult lelki szemei elé. Épphogy betöltötte negyedik életévét. A családi ház udvarán egy fából készült, édesanyja korabeli hintaló árválkodott, egy háromkerekű bicikli társaságában. A gyermeknek egyikhez sem volt kedve. A családi ház szobájából kiabálás hallatszott. Az ajtó résnyire volt nyitva, a gyermek látta, ahogy egy bácsi birkózik az édesanyjával. A gyermek szemében ez csupán egy ártatlan játéknak tűnt pedig nem volt az. A négyéves szívében ellentmondásos érzések támadtak. Hiszen ez a bácsi sokszor elvitte a játszótérre, fagyit is vett neki. A fiatal édesanya tekintete riadt volt, amely a férfi számára olaj volt a tűzre, szívét-lelkét kitörni készülő vulkán feszítette, a nő minél inkább tiltakozott, annál védtelenebb volt a férfi szemében, amely elméjében csak fokozta nélkülözhetetlenségét.
Az Édesanya erre az időre már elvált gyermeke apjától, aki apai szerepének megéléséhez az „Otthon” nevezetű kocsmában gyűjtött lelkierőt, mely ékes bizonyítéka volt annak, hogy a régi magyar közmondás, miszerint „mindenhol jó, de legjobb Otthon”, a valóságban nem minden esetben állja meg a helyét, akárcsak a moziban a szocialista filmhíradó.
A gyermek szintén női lélek volt, aki korán definiálta magában a szeretet fogalmát. Édes alárendeltség és kiszolgáltatottság egy nála sokkalta erősebb lénynek, amely méltó büntetése lehet egy eltévedt magzatnak, akit nem terveztek, ugyanakkor mégis szívesen vártak, akinek ennél fogva inkább a nem tervezettek kiváltságai jutottak, semmint a szívesen vártak jutalmai. A nem tervezettet nem ismerik, így nem is értik, akit pedig nem értenek végső soron idegen. Idegen a szeretetre, együttérzésre, fájdalomra. A nem tervezetteket felkészíthetik az ilyesmikre, a szívesen vártak viszont részesülnek bennük.
A vonat fékezett, a lány felriadt. Akkor tudatosult benne, hogy, ő csupán egy Idegen.
Idegen az idegenben. A saját maga énjével szemben érzett gyász és önsajnálat a legnagyobb fájdalom számára a világon. Olyan ez, mint egy autoimmun betegség.
Az idegen mindent kilök, az idegenből minden kilökődik. Mint amikor egy donorszervet egy vele ellentétes szövetszerkezetbe akarnak beépíteni. Ha emberünknek szerencséje van a második transzplantáció sikeres lehet. Az érzelmeket azonban nem lehet transzplantálni.
Az idegen képtelen a befogadásra. A saját magából saját véréből fogantban csupán saját magát, az eltévedt magzatot látja. Az idegennek a sajátja is idegen.
Az idegen parazita. Önmagában létezni képtelen. Olyan, mint egy rákos sejt.
Az idegen a legnagyobb űr az űrben. A kínzó másodpercek fényéveinek örök vándora a világűr +6000 és -190 Celsius fokos hőmérséklete között. Az érzések ennyire magas fokú stimulálása már felér egy túladagolással.
Az idegen a legnagyobb halálfélelem, azonban közel sem a földi halandóságtól, sokkal inkább az eszmélet reményének a megsemmisülésétől, önnön terméketlenségének beigazolódásától.
Az idegen a legnagyobb tolvaj, a legnagyobb csaló, aki lopott emberi értékekkel ellopott életekkel ékeskedik, melyeket saját tulajdonaként mégis annyira irigyen félt másoktól, mint egy prűd szajha a szüzességét.
Az idegen a jövő félelme, a múlt megkövesedett fétisében.
Az idegen a legnagyobb gyilkos, szívében, ereiben már a lélekben meggyilkoltak tömkelegének vére áramlik. Az idegen vére romlott vér. Hiszen az idegennél jobban senki sem gyűlöli az idegeneket.
És mégis az idegent saját magától csak a tudás mentheti meg.
Eszébe jutott nagymamája hatalmas réz kulcsa, mely mindig az előszoba falán lógott, őrizve a lakás többi kulcsát. Gyermekként mindig azt képzelte, hogy az a kulcs nyitja a mennyország, vagy éppen a pokol kapuját. Elég elfordítani a kulcsot és a pokol mennyországgá, a mennyország pedig pokollá változik.
De jó lenne most is elfordítani. Egész addigi életében maga döntött pokolról, mennyországról, úgy, akárcsak egy presszókávéról vagy egy hosszúkávéról. A kulcs viszont már nem illett a zárba.
Élete feszültséggel teli nyugtalan lobogás volt… Léptei a bebetonozott emlékezet kőkemény szívdobbanásai voltak. Felszállt a következő vonatra…..