A fekete özvegy

Kinyitottam a szemem, de nem mertem megmozdulni. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. A falak bézs színűek voltak, de még a plafon is.
Mi lesz, ha megmozdulok?
Hol is vagyok?
Otthon nem, az biztos. A falam színe hófehér, a bútorom sötét barna, az ágyam francia, zöld ágytakaróval letakarva. Az ágyam mellett mindkét oldalon éjjeliszekrény, felette pedig lámpa. Egyedül élek.
Most hirtelen vettem egy nagy levegőt. Éreztem a fertőtlenítő illatát. Igen, illata, mert szeretem. Bután hangzik, nem is mondom mindenkinek. Ha beszívom a fertőtlenítő illatát, tulajdonképpen a tisztaság ízét érzem.
Na, jó, megfordulok, megnézem hol is vagyok. Nem megy.
– Mi történt? – teszem fel a kérdést, de… nem hallom a hangom.

Velem szemben, a plafonon egy fekete özvegy pók mászik.
Mi lenne, ha rám esne?
Semmi, leütném.

Próbálom felemelni mindkét kezem, de csak próbálom. A lábamat is emelni akartam, de az sem ment.
– Segítség! Segítség! Valaki mondja már meg mi történt? – akartam hangosan
kiáltani, de nem ment.
Se erőm, se hangom.
Hol vagyok?
A pók szövi hálóját. Felém tart. Ugyan mi lesz, ha ideér?

– Jó reggelt! Ugye milyen szép őszi napunk van? – hallottam egy kedves női hangot.
– Nemsokára vizit lesz, utána finomakat fogunk enni.
Aztán megállt felettem. Rám nézett, mosollyal az arcán, majd a jobb kezével megsimogatta az arcomat.
– De jó! Kinyitottuk a szemünket Parker Wilson úr? Akkor már haladunk. Ma
délután az első dolgunk lesz, hogy felolvasom a leveleit, amelyiket szeretné. Igen, tudom, a felesége írásait szereti.
A feleségem? Nekem nincs feleségem. Parker Wilson? Engem nem is így hívnak! Tulajdonképpen kivel is beszél? Akkor vettem észre, hogy a pók már olyan sok hálót szőtt lefelé, hogy pár centi hiányzik ahhoz, hogy a nővér vállához érjen. Abban a pillanatban, mikor megérkezett volna a válára a pók, a nővér megfordult, és otthagyott engem. Kiment az ajtón, és én még mindig a nevemen gondolkoztam. A pók visszament a helyére.
Már megint ez a csend. Egész életemben a csend volt a kedvencem. És most? Egyszerűen idegesít. Senki nem mond semmit.
Próbálom a számat kinyitni, pár szót kiengedni a torkomon. Nem megy. Az erőlködéstől elfáradtam.
Mikor lesz már a vizit?
Jöjjön már valaki!

A csend, a csend, ordítani akarok! Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.
– Jó reggelt Parker Wilson úr! – mondta komoly arccal egy idős férfi.
– Látja Professzor úr! Már jobban van, pedig ennyi idő után, már nem
reménykedtünk a javulásban.
– Igen, igen. Talán a kényszerzubbonyt is levehetjük róla.
– Máris szólok a fiúknak, hogy jöjjenek levenni – válaszolta a nővér.

Kényszerzubbony? Na, most már magyarázza meg nekem valaki, hogy hol vagyok?
– Még egy dolog jó lenne, ha megszólalna, akkor elmondaná, hogy mi is történt
vele. De lehet, ha lekerül róla a kényszerzubbony, talán le fogja írni, persze ha emlékszik rá.

Ezzel a mondattal zárta szavait, és kiment az ajtón. A nővér segített a fiúknak levenni rólam a zubbonyt, majd elindul az ajtó felé. Előtte megállt, hátrafordult, rám nézett, és megszólalt:
– Maradjon még az ágyban, ne akarjon felállni, úgysem fog menni.

A kilincs felé nyúlt, kinyitotta az ajtót, és ott hagyott egyedül. A képzelőerőm elindult. Tettem fel újra, és újra a kérdéseket.
Mit keresek itt?
Hogy hívnak?
Van feleségem?
Mióta vagyok itt?
A kérdések csak jöttek, jöttek, de választ nem tudtam adni. A kezem-lábam zsibbadt, nem tudtam megmozdulni. Csak a plafont néztem, és a fekete özvegy pókot. Ő csak fonta-fonat a hálóját.
A szemem becsuktam, aludni akartam.
Egy.
Kettő.
Háro…

Telefoncsörgésre ébredtem. A csend ott hagyott egyedül. Most örültem a csengőhangnak, megismertem Marc Anthony hangját, amint énekli a kedvenc számom:
– I Need to Know…
A szemem még mindig csukva, nem merem kinyitni.
– I Need to Know…
És akkor veszem észre, hogy a kezemmel a szemem felé nyúlok. Dörzsölöm. A kezem? Fel tudom emelni?
– I Need to Know…
Kinyitom a szemem. A hófehér fal visszanéz rám. Felugrom, az éjjeli szekrényem felé nyúlok.
– I Need to Know…
Ismerten szám. Felveszem.
– Igen, itt Larry Bell!
– Jó reggelt! Parker Wilson vagyok, az elveszett ikertestvéred. Most jöttem ki a
Kórházból…

Itt állok a hálószobámban, telefon a kezemben, amikor látom, hogy a plafon közepén a fekete özvegy pók éppen a hálóját szövögeti…