A tárgyalás

Az óbudai gyilkosság rejtélye a bíróság előtt

A valaha szebb kort megélt bíróság ódon falai vészjóslóan verték vissza a legkisebb, apró zajt is. A terem hiányos bútorzata és a döbbent csend miatt Mótusz József úgy érzékelte, mintha valaki közelről a fülébe kiabált volna.
– Álljon fel! – utasította a bíró a vádlottat.
Mótusz József megbilincselt kezeit maga előtt szorosan összefogva felállt a székről, tekintetét a bíróra, majd a teremben helyet foglaló tömegre szegezte. A legelső sorban az áldozat Klein Rezsőné lánya, mögötte pedig az ő felesége és fia foglaltak helyet. A sor végén egy rendőr ült. Ő volt az, aki annak idején a kihallgatást vezette. A rendőr egyenesen Mótusz szemébe nézett, mintha így akarná tudtára adni, hogy jobb ha nem tér el a rendőrségen tett vallomásától.
– A neve Mótusz József, született Budapest, 1894 május 26-án? – kérdezte a bíró.
– Igen.- válaszolt Mótusz.
– Tisztában van a vádakkal?
– Igen, bíró úr.
– Kíván hozzáfűzni valamit?
– Ártatlan vagyok! – fakadt ki Mótusz.
A sor végén ülő rendőr arca hirtelen mogorvává változott és szúrós tekintetével, fenyegetően a vádlottra bámult. A teremben innen-onnan kisebb méltatlankodást lehetett hallani, volt aki hangosan kiabált, hogy: – „kötélre vele”.
A bíró csendre intette a teremben ülőket, majd elkezdődött egy furcsa és hátborzongató tárgyalás. Néha válaszolnia kellett egy-egy kérdésre, de a lényeg nem is gyilkosság volt, hanem hogy legyen valaki, akit meglehet vádolni, – aki történetesen ő – és az ügyész és ügyvéd véget nem érő csatája. Mótusz József úgy tett, mintha figyelne, de gondolatai folyamatosan azon az estén jártak. Minden percére pontosan emlékezett.
Azon a napon a szokásosnál is szomorúbb volt. Felesége lelkesen készült a közelgő karácsonyra, de ő azt sem tudta, hogy lesz-e étel az ünnepi asztalon. Alig csörgött néhány pengő a zsebében. Aztán eszébe jutott a megoldás. Kleinné. Amíg ott laktak a szomszéd lakásban, mindig ő javította a ruháit. Most is nála volt az asszony kabátja. December 15-re ígérte, hogy elkészül vele. Ha elmegy hozzá és kér előleget a kabátra, akkor szépen megünnepelhetik a karácsonyt. Igaz az asszony elég népszerű volt a zsugoriságáról és azt is tudni vélték róla, hogy nem veti meg az italt sem. Megtehette, hiszen szerény kis lakását jó pénz reményében több embernek is kiadta. Ha jól emlékszik, akkoriban haton laktak nála.
„15 pengő”- mondogatta magában. Ha azt most megkapná, minden gondja megoldódna. De nem volt bátorsága elmenni az asszonyhoz. Mogorva vénasszonynak ismerték. Még akkor sem fizetné ki, ha elkészülne a kabáttal. December 15-re beszélték meg és Kleinné ehhez is tartotta magát. Sem hamarább, sem később.
Mótusz Józsefet a sírás kerülgette. Szabómesterség ide, szabómesterség oda, bizony manapság ebből már nem lehet megélni. Munkája nincs, a családja éhezik. Két pengővel a zsebében, szívében keserűséggel úgy döntött, hogy inkább elmegy a kocsmába és néhány cimborájával elütik az időt, ha már más dolga úgy sem akad.
– Vádlott! – zökkentette ki gondolataiból Mótuszt a bíró.
– A vád szerint Ön a kocsmából egyenesen Kleinné lakásba ment és a pénzét követelve hangos kiabálásba kezdett, mire az asszony kiutasította a lakásából, a fizetést megtagadva. Így volt?
– Igen. – válaszolta Mótusz.
– Majd ezek után Ön megragadta a kalapácsot és többször fejbe vágta vele az áldozatot. Így történt? – folytatta a bíró.
– Nem, bíró úr! Én akkor eltávoztam a lakásból és a maradék néhány pengőmön pálinkát vettem a kocsmában. – nézett maga elé bűnbánóan a vádlott.
– Ez az maga vallomása Mótusz, azt olvastam fel. Bevallotta, hogy megölte az asszonyt! – csattant fel a bíró.
Mótusz József felnézett, szeme a rendőrt kereste, aki dühös pillantásokat vetett rá, miközben idegesen pödörgette kackiás bajuszát. Félelmet keltő kinézete megijesztette Mótuszt, de úgy döntött, hogy nem hátrál meg.
– Az a rendőr, aki ott ül – mutatott a rendőrre Mótusz, – ő verte ki belőlem a vallomást. Elvitték a fiamat és azzal zsaroltak, hogy őt fogják lecsukni gyilkosságért, ha csak én nem vallom be, hogy megöltem Kleinnét. Így került az a vallomás jegyzőkönyvbe, tisztelt bíró úr!- fejezte be Mótusz.
– Ezek súlyos vádak Mótusz! – hördült fel a bíró, majd ránézett a rendőrre, aki feje vörösen izzott a dühtől. Majd halkan megjegyezte: „Erre még visszatérünk!”

A terem elcsendesedett, az ügyész és az ügyvéd szokásos vitájukba keveredtek, aztán jött egy tanú is, aki látta Mótuszt elszaladni a helyszínről, de arra kérdésre, hogy véres volt-e a ruhája a tanú nem tudott válaszolni. Mindössze egy kalapra emlékezett, a furcsa karimája miatt. Szélesebb volt a megszokottnál és körbe egy világosabb színű szalag díszítette. Ilyen nem sok embernek van. Csak az olyan mesterféléknek, mint a szabómester. Kalaposmester. Takácsmester. Posztósmester. Vagy ha kidobja valaki és egy hajléktalan megtalálja.
Mótusz József újra úgy tett, mintha figyelne, de gondolatai még mindig azon december 9-ei estén jártak .
– Na, cimborám! – veregette meg Mótusz vállát a barátja. – Most már eleget ittál, van bátorságod. Eredj kérj az öregasszonytól előleget. Hátha megesik rajtad a szíve.- biztatta.
Mótusz bólintott, felállt az asztaltól és elindult Özvegy Klein Rezsőné, Vörösvári út 5. szám alatti házába.
Jól sejtette, az asszony részeg volt, morcos és esze ágában sem volt pénzt adni előre. Hiába kérlelte, hiába mondta, hogy nincs ennivalójuk, Kleinné hajthatatlan volt. Aztán a kérlelés vitáig fajult, de a férfi nem tudta meggyőzni az öregasszonyt.
– Viszontlátásra! – tessékelte ki Kleinné a lakásból és teljes erővel bevágta az ajtót Mótusz orra előtt.
A férfi fejébe tette a kalapját és szomorúan, komótosan elsétált a házból. Az utcára érve elhatározta, hogy iszik még egyet és a kocsma felé vette az irányt, amikor valaki hirtelen előbukkant a semmiből és elfutott mellette. – Mi lehet ennyire sürgős, hogy majdnem elsodort? – méltatlankodott magában Mótusz, de tovább nem is morfondírozott rajta, mert végig azon járt az esze, hogy Kleinné miért nem segített neki.
Elkeseredésében elitta azt a pár fillért, ami maradt és sorsába beletörődve elindult haza.
Másnap reggel, 1937. december 10-én az újságok különkiadásban, címlapon hozták a borzasztó hírt: Özvegy Klein Rezsőnét előző este brutálisan meggyilkolták, majd kirabolták. Mótusz elképedve állt az újságosbódé előtt. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy milyen szerencsés amiért Kleinné nem adott neki előleget, mert akkor azt hinnék ő rabolta ki és ölte meg. Nem sajnálta az öregasszonyt, még mindig dühös volt rá.
A következő napok egyhangúan teltek a Mótusz családnál. Szerencsére két ruhát hoztak javítani, így a karácsonyra vásárolhattak és ha nem is bőséges, de szép karácsonyt tölthettek együtt.
1937. december 28-án a család dörömbölésre ébredt. Mótusz József sietve felugrott és kinyitotta az ajtót. A küszöbön három rendőrt állt. A fiát keresték, akit azonnal el is vittek kihallgatni. Mótusz sietve felöltözött és a fia után indult a rendőrségre. Nem tudta miről van szó.
Rendőrségen tudta meg, hogy a fiát vádolják Kleinné meggyilkolásával.
– Az nem lehet! – fakadt ki. A fiam egész este otthon volt az anyjával.
– És maga hol volt? – kérdezte vádlón a rendőr.
– Én a kocsmában. – halkult el a hangja – és Kleinné lakásában.
– Úgy! Tehát maga ölte meg az asszonyt! – hördült fel a rendőr.
– Nem, én nem bántottam! – mondta Mótusz, de a rendőrt ez nem érdekelte.
– Vagy maga ölte meg, vagy a fia! Megtaláltuk Kleinné kabátját a lakásában, azt is ellopta? – vádolta meg a rendőr Mótuszt.
– Nem uram, az javításra van nálam és azért mentem oda aznap este, hogy előleget kérjek érte. – szabadkozott Mótusz.
– És mivel nem adott, ezért megölte. Kalapáccsal többször fejbe vágta, amikor nem mozdult feltörte a szekrényt és kirabolta, majd és elszaladt a helyszínről.
– Nem! – kiáltott Mótusz. – Nem öltem meg!

Borzasztó órák következtek. Mótusz fiát hazaengedték, de vádlott még nem volt. Az ügy megoldását sürgették a rokonok, az emberek féltek, hogy a gyilkos szabadon garázdálkodik. Akkor még senki nem tudta, hogy Mótusz József nemsokára a vádlottak padján fog ülni Özvegy Klein Rezsőné meggyilkolásáért.
A szilveszteri énekszó, az utcai vigadalom minden zaja beszűrődött a Markó utcai fogház ablakán. Mótusz József hallotta a hangokat, de megmozdulni nem tudott. A fejét sebek borították, a lába minden mozdulatnál sajgott, hátán éktelenkedő ütésből származó sérülések miatt feküdni sem tudott. Orvosért könyörgött, de senki nem látta el. Néha megitatták, de a sebeit nem nézték még. Pár nap múlva, érkezett egy orvos, aki megállapította, hogy sérülései nem súlyosok és egy füzetlapra amolyan „látleletként” egy pár sort firkantott: „sérüléseit saját magának okozhatta, a bűntudat olykor képes arra, hogy a tettes saját magának ártson”.
1938. január 6-án Mótusz Józsefet a vizsgálóbíró elé állították, ahol mindent „bevallott”. Amit „elfelejtett”, arra készségesen emlékeztették.
A tárgyalóterem elcsendesült. Minden szem a vádlottra szegeződött, de Mótusz mindezt nem érzékelte, elmélyedt gondolataiban. Azt sem tudta, hogy mi történik körülötte.
A bíró ránézett és felszólította: – Vádlott álljon fel!
Mótusz József felállt és szemei előtt lejátszódott az élete. Mi lesz a feleségével, fiával? Mi lesz a kis műhellyel, mi lesz vele? Nem csinált semmit, nem bántott senkit és most bitófára kerül ártatlanul. Eszébe jutott a vallatás, a kínok amiket a fogdában átélt. Ránézett a rendőrre, aki furcsa módon zavartnak tűnt. – Neki örülnie kellene. – gondolta magában Mótusz. – Most mégis olyan képet vág, mintha ideges lenne.
A bíró felvette szemüvegét és olvasni kezdett.
A Bíróság a következő ítéletet hozta:
– Mótusz Józsefet szándékos emberölés és rablás vádja alól bizonyítékok hiányban felmentem. Ellene a sikkasztás vádját helybenhagyom, mivel a sértett kabátját nem szolgáltatta vissza. Ezért a Mótusz Józsefet 15 nap fogházra ítélem, amit az előzetes fogságban töltött hónapok miatt nem kell letöltenie, ítélethirdetés után szabadon távozhat. – fejezte be a bíró az ítélet felolvasását.
A teremben hirtelen mozgolódni kezdtek az emberek. Volt olyan, aki örült. Volt olyan, aki arcára csalódottság ült ki. A rendőr vörös fejjel mérgesen fortyogott az első sorban. Az ügyész és az ügyvéd kezet fogtak. Mótusz felesége és fia boldogan omlott a férfi nyakába.
A hátsó sorban felállt egy ember. Furcsa széles karimájú kalapot fogott a kezében, amit egy árnyalattal világosabb szalag díszített. Fejét lehorgasztva, gyors léptekkel távozott a teremből. Az ajtónál megállt és visszanézett, Mótusz még mindig a feleségét és fiát ölelte. Megemelte kalapját, majd a fejére tette és sietve elhagyta az épületet.
A tárgyalás befejeződött.