Szeretem az esőt – Negyedik történet

A megállóban magam voltam. A könnyű esőpermet bekergetett a váróba. Méla közönnyel, sűrűn felpillantva olvasgattam a Hírlap nyomdaszagú számát:
Egy sokat megélt tisztes hölgy különös felfedezéssel fordult a szerkesztőséghez. Levelében felhívta az illetékesek figyelmét a múlt heti esőzések utáni áldatlan állapotra, amely Hitchcock-i rémtörténetre emlékeztette őt. Eddig sohasem látott óriási, már-már szörnyméretű kukacok kandikáltak kifelé a repedezett járdáról, ijesztgetve a gyanútlan járókelőket, akik a végig gürcölt munka után már minden bizonnyal egy hazai csirkepaprikásra vágyódtak. A cikkíró szokás szerint, némi optimista felhanggal, mégis kényszeredetten állapította meg, hogy ez a felettébb sajátságos esemény az utóbbi időkben kudarcokat valló magyar horgászoknak nyújthat örömöt, akik felhasználhatják ezt a nem mindennapi fejleményt a saját hasznukra.Végre valahára az évi horgász-világbajnokságon a hagyományainknak megfelelően képviselhetik a nemzeti színeket; nem fognak – szokás szerint – csütörtököt mondani, és hazakullogni néhány nyeszlett hallal szákjukban, amelyeket amúgy is a piacon vásároltak, és csempésztek be a versenyre. Ilyen nagyobbfajtacsalival bizonyára nemcsak szardíniát foghatnak az unalomtól és anyósuk látványától megőszült horgászok. A helyi Hivatal azon nyomban célirányos bizottságot alakított az éppen az irodák folyosóin tébláboló dolgozóiból, hogy vizsgálják felül a kukactársadalom önállósodási szándékát, és tartsák féken törekvéseiket, mert ebben a feszült keleti helyzetben más se hiányozna, mint egy ilyen szégyenteljes invázió…

Közben meglesett egy lány. Fejét hátravetve állt a buszváróban, majd’ kiesett az újság a kezemből, alig tudtam levenni róla a szemem. A cseppek fémtükrében élvezettel figyeltem tiszta, neon kék arcát, bomlott, szürke frizuráját. Hiába fordítottam tekintetemet rendre az ellenkező irányba a buszt lesve, a pillantásom vissza-visszatért hozzá, fohászkodtam, hogy ugyanarra a járatra szálljon. Az esti félhomályban az utcai lámpák megvilágították az eső mosta macskaköveket. Ekkor történt a csoda: leejtette kézitáskáját. Szándékosan? Habozva, csodálkozást mímelve guggoltam le, illatunk összeragadt a langy párában. A szétszóródott holmik között kutakodtam, a nedvességtől kicsúsztak az ujjaim közül az apró tárgyak. Ügyetlenségemet jótékonyan takarta el a Hold elé úszó néma felhő. A lány kellemes dallamot dúdolt.
– Nekem dalból van a lelkem – látta fürkésző tekintetem.
– Úgy nézem, más is van itt a lelkeden kívül – mustrálgattam.
– Majd kettesben megmutatom, milyen jól tudok játszani.
– Milyen hangszeren?
– Bármilyenen. Imádni fogod.
– Hogy vagy? – kérdeztem. – Ezt ne vedd többnek egyszerű udvariatlanságnál, amellyel a való életben szoktuk pótolni a mondatok hiányát.Amúgy mit szeretsz a leginkább? – kérdeztem enyhe zavaromban.
– Az esőt. Valamelyik eső utáni reggel, amikor az első komolyabb cinege szólam felcsendült, bebújtam a vízcseppekbe öltözött barackfa alá, s mintha valami himnuszt hallgatnék, álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, s boldogan tűrtem a hajamon a vízgyöngyök pergését.
Amikor leugrottunk a buszról egyenesen egy tócsába, újból megeredtek az ég csatornái. Az eső rácsokat húzott a távolságok közé. Az ömlő áradatot látva a lány merengve nézett az égre:
– Azt tudtam, hogy egyetlen esőcsepp sem vállal felelősséget az árvízért. És vajon a szerelemért?
– A szerelem csak úgy jön. Nem kérdezi, akarod-e vagy sem, csak érkezik, beállít és mindent megváltoztat, átír, felforgat, és semmit sem tudsz tenni ellene, csak annyi dolgod lenne, hogy élvezd. Képtelen vagy azt irányítani, nem tudsz gondolkodni, vajon mi lesz holnap. Valahogy nem megy. Ilyenkor csak bele kell bújni az adott pillanatba, és örülni annak, hogy átélhetjük.
A lány mohón kapott az összetorlódó, széthulló, aztán újból eggyé olvadó, kavargó lepkerajként tovahulló szavak után.Még a pillanatnyi elválás után is csodáltam frissességét, kellemét; felajzva, kíváncsian vártam a jövőt. De milyen kéz írja majd azt a forgatókönyvet? Esernyőt nem tart az biztos, mert az övét célzatosan magamnál felejtettem a mielőbbi viszontlátás reményében.