Jelmezbál: Tizedik történet: Lehull az álarc

Vannak emberek, akik az életet végtelen jelmezbálnak tekintik. Hogy ezzel becsapnak másokat, azzal egy csöppet sem törődnek.
Vince lelki-segítőként dolgozott az öregek otthonában. Mindenki kedvelte, a bentlakók, a személyzet egyaránt. Udvarias, halk szavú fiatalember volt, készségesen segített az ápolóknak is a betegek emelgetésében, sétáltatásában a bokrokkal, fákkal beültetett parkban.
Juditnak, a fiatal doktornőnek is szimpatikus volt a jóképű, kifogástalan modorú férfi, aki ha vele beszélt, mindig felvette szeretetreméltó, kisfiús mosolyát. Juditnak szokatlan volt ez a kedvesség.
Otthon az apja meg a bátyja durvaságukkal igyekeztek bizonyítani a hímek dominanciáját a családban. Szegény anyja szenvedett ettől legtöbbet, főleg fiatalasszony korában. Később megszokta a bántó megjegyzéseket, úgy tett, mintha meg sem hallaná.
– Hol a fészkes fenében voltál eddig? Remélem, kész lesz délig az ebéd, úgyhogy igyekezz! Megértetted? – támadt rá egy alkalommal a férje.
-Jaj, anya, unom már nagyon a rendmániádat! Hol az edzőcipőm? – tódította az apja szavait Judit
bátyja.
Szegény asszony szótlanul pakolta ki a piacról hazacipelt krumplit, hagymát, zöldségeket.
A lánya segített neki, közben mérgesen nézett az apára, aki egyből meg is jegyezte:
– Mi van? A doktornőnek tán nem tetszik itthon valami?
Judit nagyon megörült, mikor ezt a bentlakásos állást megkapta. Ugyan nem volt sok a fizetés, de legalább elkerült otthonról.
– Hogy aludt, Juditka? – szólította meg Vince, amikor a félhomályos folyosón összetalálkoztak.
– Nem valami jól. Szilágyi bácsihoz többször is felébresztettek. Hol rosszul volt, hol csak beszélgetni akart valakivel. Ránézhetne, Vince, nekem van egy sürgős betegem, aki reggel óta hány.
– Már megyek is, Juditka, kedves – lágyította bársonyossá Vince a hangját. Elmosolyodott, amitől Judit úgy érezte, hogy barátságosabbá vált a komor, hosszú folyosó.
Szilágyi bácsi öreg volt, asztmás, nehezen lélegzett, alig lehetett érteni, ha mondani akart valamit.
Amikor meglátta Vincét, megörült, és már ült is volna fel, de rájött egy köhögési roham, ami az egész testét görcsbe rántotta.
– No, no, Szilágyi bácsi, tessék csak szépen visszafeküdni. Megigazítom a párnáját, hogy kényelmes legyen. Így ni! Most meg szépen betakaródzunk.
– Vin…Vince… – akart még valamit mondani az öreg, ahogy visszahanyatlott az ágyba, de már nem tudta befejezni. Abbamaradt a köhögése, és nem mozdult többé.
Vince fölé hajolt, rutinosan megnézte a pulzusát, a nyaki verőerét, majd félhangosan megjegyezte:
– Na, végre, hogy ez a vén marha beadta a kulcsot.
Nem vette észre, hogy Judit a szobaajtóban állt.
– Menjen innen ki, de nagyon gyorsan, maga képmutató alak! Látni se akarom többet a gondozottaim közelében. Megértette? – ezt már olyan hangsúllyal mondta a nő a meglepődött fiatalembernek, ahogy otthon az apja szokta kiosztani az anyját.