Szeretem az esőt – Nyolcadik történet

Szeretem az esőt. Már régóta esedékes volt az erre az évre tervezett háztető felújítás. Az öreg cserepek már igen kiszolgálták a maguk idejét, rogyadoztak, töredeztek, itt-ott beszivárgott már az eső. Sok-sok éve már, hogy valaki ezen a tetőn elhelyezte azokat a cserepeket, az az ember biztosan már rég halott, és a cserepek úgy érezhették, nekik is már ideje, hogy itt legyen a vég. Az öreg ház is kívánhatta már az új takarót, hiszen az emberek sejtjei is megújulnak időnként, nekem is adhatnának friss erőt, felújítást, gondolhatta, ha a házak szavakban gondolkodnak.
Tudod, öreg ház, az embereknél az ilyesmi pénzkérdés. Manapság oly sok minden pénzkérdés. Amit magunk nem tudunk elvégezni, ahhoz másokat kell hívnunk. De minek is magyarázzam neked az emberek világát! Örüljünk együtt, végre, itt az idén a tetőfelújítás!
No, igen. A tetőfelújítás több napig tart, több, mint egy hétig. Mi lesz, ha pont akkor napokon keresztül szakad az eső?
Kérlek, eső, ezekben a napokban ne itt ess! Annyi sok hely van, ahol örömmel várnak, nézd a mezőket, nézd a szántóföldeket, nézd a fejlődni vágyó növényeket! Mind, mind örülnek, ha náluk esel. Szükségük van a vizedre, az élet és a víz elválaszthatatlan, hiszen tudod.
De itt, a felbontott tetős kis háznál, most kérlek, ne ess még! Még néhány napig, jó? Megvannak már a szép új cserepek, s mikor a helyükre kerülnek, szívesen látlak megint. Lásd, a kertben a paradicsomoknak adok én vizet, néhány napig eső nélkül most ők is meglesznek.
Szeretem az esőt, és azt hiszem, ő is szeret engem. Nem esett, míg a tetőn dolgoztak, csak az utolsó napon egy kicsit. Azóta, hogy befejezték, viszont esik bőségesen. Teszteli az új tetőt. Ő is örül neki, a házzal és velem együtt. Szeretem az esőt.

Szeretem az esőt. Csak arra kérem, ne olyankor essen, mikor éppen sétálni megyek az unokámmal. Ritkán látom őt, legalábbis ritkábban, mint szeretném. De egy nagyszülő fogadja el, s örüljön annak, ami jut neki a kisgyerekből. Az esőnek mindegy kellene, hogy legyen, hogy a városban mikor esik. Itt nem várják olyan nagyon a növények, a föld, mint kint a földeken, mint kint a természetben. Ezért esik talán a városban oly sokszor éjszaka az eső? Maga is érzi, hogy a városi embereknek így jobb? Lehűti, kitisztítja a levegőt, mialatt az emberek alszanak. Olyan meg kevés akad köztük, aki arra vágyik, hogy énekeljen az esőben! Azért csak essél eső, amikor kedved tartja. Remélem az emberek soha nem tanulják meg „pórázra kötni az esőt“, hogy csak akkor és ott essen, ahol ők akarják! Legyen az eső mindig szabad, alárendelve csakis a saját, a természet törvényeinek! Szeretem az esőt.

Szeretem az esőt. Olyankor a legjobban, mikor a hiányát érzem. Hosszú ideje vándorlok a sivatagban. Meleg van és por, és állandó szomjúság. Kínzó napsütés, forróság, és semmi víz. Hiszen víz nélkül nincs élet! Mit keresek én itt a sivatagban? Egyáltalán, ki csinálta ezt a sivatagot? Miért kell a sivatagba mennünk? Túlélni? Megérteni, hogy víz az élet? Vágyom a víz után, vágyom az úszás után, vágyom a vízben való lebegés után! Inni akarok, vizet inni és nem pezsgőt, vagy bort, vagy sört, vagy akármit, nem, csakis vizet, vizet, vizet! Tiszta finom forrásvizet. De eső nélkül források sincsenek. Eső, eső, miért nem jössz soha erre? Mit vétett a sivatag neked, hogy elkerülöd örökre? Vagy nem is örökre? Csak néhány ezer évre? S mikor majd megbocsátottál neki, elárasztod tiszta, üdítő vizeddel. Addig pedig várnia kell. Várnia és álmodnia rólad. Az esőről, a megújulást hozó esőről. Higgyél és bízzál. Minden megújulásnak eljön majd az ideje. Minden esőnek eljön majd az ideje. Szeretem az esőt.

Nem szeretem a monszunt. Átéltél már monszunt? Mikor csak esik, esik és esik. Reménytelenül esik. Sötétség van, és szakadó víz, ami mindent dominál. A hosszú ideje szomjúhozó föld vágyott az esőre, s most megkapja. Túlságosan is. Túl sokat kap a vízből, mert az eső úgy esik, mintha soha többet nem is akarna abbamaradni. Állok a szobában az ablak mellett, és figyelem a reménytelenül ömlő esőt. Ne vádoljam, mondja nekem, hiszen az emberek is vannak olyanok, akik nem tudnak mértéket tartani! Igaza van. A Rashomon jut eszembe, az a japán film, amelyikre a legtöbbször gondolok, mikor szakad az eső. A Rashomon egy kapu, egy elveszett kapu. Egy lerombolódott világ része. Az a kapu már nem vezet sehová. Tud ezen még az eső segíteni? Vagy már csak fokozza a lepusztultságot, a pusztulást? Sok kis elszigetelt ember, sok reménytelenség. A víz is tud pusztítani is. Nem szeretem a monszunt. Kilátástalanság érzést kelt, elvonja az erőt, ahelyett, hogy adna. De lehet, hogy csak az embereknek. A földnek, a természet némely növényeinek és lényeinek talán pont ez a sok eső, ez az örökké tartónak tűnő monszuneső az éltető. Őket nem zavarja az időszakos mocsár, hiszen tudják, hogy csak néhány hónapig tart, s azután megint jön a szárazság. Kívánhatok-e mindenkinek monszun-nélküliséget, csak azért, mert én nem szeretem a monszunt?

Szeretem az esőt. Éppen úgy szeretem, mint a napfényt, a lágy szelet, a csendes árnyékot, a kis fehér felhőket az égbolton. Szeretem, ha halkan szólnak hozzám, szeretem érezni, hogy részük vagyok, együtt vagyunk részei egy nagyobb egésznek. Szeretem az életet. Szeretem az esőt.

“Szeretem az esőt – Nyolcadik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Endre és Magdi!

    A hónap elmúltával köszönöm meg olvasásotok és a hozzászólásotok.
    🙂

    Szeretettel:
    Márta

  2. Kedves Tollforgató!
    Nagyon szépen érzékelteted, hogy van amikor várjuk az esőt, és van amikor félünk tőle. Szárazság idején örülünk neki, amikor csak esik és esik, bizony szeretnénk, ha végre kisütne a Nap!:)
    Sok szeretettel: Magdi

Szólj hozzá!