Jelmezbál: Negyedik történet: Értékeld

Van, hogy az ember csak késve döbben rá arra, hogy elpazarolta az tini korát. Olyankor pedig már kár kapálódzni és követelni vissza azokat az éveket, amiket nem élt át igazán. A tiltakozásnak nem volt helye, bele kellett törődni, hogy a sors ezt a lapot dobta és nincs mód arra, hogy ezen változtass.
– Egy olyan cukros süteményt szeretnék – szaladt az asztalhoz egy Wednesday-nek öltözött kislány, ami mögött állva én kitartóan hessegettem egy legyet, ami valahogy beszabadult a tornaterembe.
– Melyik cukrosat? – kérdeztem vissza bosszúsan morogva és idegesen mutattam rá a rengeteg cukrost süteményre.
– Hát azt ott – mutogatott egy cukordarabkákkal nyakon öntött süteményre.
– Anyukád küldött pénzt veled? – kérdeztem, miközben szalvétára tettem a süteményt.
– Nem – kacagott fel, majd nyelvet öltött rám és elszaladt.
Dühösen vöröslő fejjel bámultam a kislány után és az elmúlt fél évben kb. ezredjére adtam hálát az égnek, amiért felsősöket tanítottam és nem ilyen kis gonosz törpéket. A felsősökkel legalább lehetett értelmesen beszélgetni.
Az asztalnak támaszkodva hordoztam körbe a tekintetem a feldíszített tornatermen. Jó pár évvel ezelőtt én magam nyolcadikosként voltam jelen, keringőztem, de úgy éltem meg, mint a végítélet napját. Mai fejjel viszont zokogtam, amiért nem értékeltem jobban a fiatalságomat, ugyanis nincs még egy sulis jelmezbál. Azok egyediek és utánozhatatlanok, de már csak a kispadról élhetem át, a tanári kar tagjaként. Nos, igen, az ember valamiért mindig utólag döbben rá arra, hogy némely dolgokat nem értékelt eléggé.
– Komolyan mondom, néha elgondolkodok azon, hogy miért lettél tanár – szólalt meg mögöttem Zsolti mire megfordultam és végig mértem Zsolti melegítőbe bújtatott tökéletes tesi tanár testét.
– Hol a jelmezed?
– Magamnak öltöztem.
– Nem vall valami élénk fantáziára – vontam fel a szemöldökömet.
– Ami rólad kevésbé mondható el, kedves írónő – támaszkodott az asztalnak mosolyogva. – Komolyan mi a gond? – bökte meg a lábamat, az Adidas cipőbe bújtatott lábával.
– Semmi csak – kezdtem és egy pillanatra behunytam a szemem. – Idegesít, hogy elpazaroltam a sulis éveimet és semmiből se vettem ki a részemet. Idegesít, hogy visszahúzódó voltam és ezek a falak csak arra emlékeztetnek, hogy mennyire nyomi voltam. Idegesít, hogy a régi kövér énemmel minden egyes nap szembesülnöm kell, amikor felmegyek a lépcsőn. Idegesít, hogy itt kell tanítanom, mert úgy érzem a múltam a pofámba röhög, hogy lássam, mit szalasztottam el. Csak nézz rájuk. Az összes nyolcadikos annyira felszabadult, buliznak, boldogok.
Zsolti a homlokát ráncolva átpillantott a válla felett, pár pillanatig mosolyogva figyelte a különféle jelmezbe öltözött gyerekeket, aztán rám emelte a tekintetét. Pillantása hosszasan siklott végig a piros bőrszettemen, amit 15 évvel korábban biztos, hogy nem mertem volna felvenni. Igazából most se akartam, de a húgom rám kényszerítette ezt a ruhát és tökéletes Britney Spearset varázsolt belőlem.
– Van egy ötletem – vigyorgott rám végül. – Gyere!
– Nem hagyhatom itt a süteményeket. Egy hülye légy támadást intézett ellenem – ráztam meg a fejem.
– Komolyan lerázol egy légy miatt? Ennél eredetibb kifogás kéne, ha nem akarsz velem jönni.
– Oké, menjünk – sóhajtottam fel a kiskutya szemei láttán és megkértem az egyik szülőt, hogy vegye át a helyemet.
Zsolti a kezemet fogva húzott maga után bele a diákok sűrűjébe, majd megpörgetett és magához rántott. Döbbenten meredtem rá és a testem teljesen lefagyott miközben ő megpróbált táncra bírni engem.
– Ugye nem gondolod, hogy a diákjaink közt fogok veled táncolni? – kérdeztem vissza tartott nevetéssel.
– Más tanárok is táncolnak. Gyerünk már Dóri! Az előbb azt mondta idegesít, hogy nem éltél és kimaradtál mindenből. Én úgy látom, hogy most is ezt teszed. Engedd már el a kibaszott múltat – húzott szorosan magához és lebámult rám. – Szexi vagy és ha ismertelek volna régen, akkor is ezt mondtam volna. Csak valamiért vakságban élsz, és nem akarod felfedezni a nőiességedet.
– Nem a diákok közt fogom… – nyögtem ki.
– Fogd már be! – vágott a szavamba. – Komolyan nálad makacsabb emberrel még nem találkoztam. Mindig a tiéd kell, legyen az utolsó szó nem igaz? Nehogy már egyszer valaki másnak igaza legyen. És az az igazság, hogy rohadtul kezd belőled elegem lenni, mert még azt sem látod, ami az orrod előtt van. Még arra se figyelnél fel, ha az orrod előtt kalimpálnék, hogy hé, hülye amúgy kurvára beléd szerettem már abban a pillanatban, amikor friss jogsisan az első dolgot volt belehajtani a kocsimban a tanítás első napján.
Tágra nyílt szemekkel néztem Zsoltira, aki sebesen emelkedő és süllyedő mellkassal nézett vissza rám.
– Tanárnő csókolja már meg – kiáltotta az egyik diákom Sára.
– Na, mi lesz Dóra? – vonta fel a szemöldökét Zsolti kihívóan. – Megtartod a hagyományt, hogy a sebedet nyalogatod, siratva a fiatalságodat, vagy átírod a történetet? Te vagy az író, a sorsunk a te kezedben van, csak a törlés gomb nem működik.
Már majdnem kijavítottam, hogy nem voltam író, csak egy átlagos irodalom tanár, akinek írói álmok lebegtek a szeme előtt, de erősen az ajkamba haraptam és nem tettem. Kutatva Zsolti szemébe néztem, majd hozzá hajoltam és nyomtam egy puszit az ajkára. Mikor elhúzódtam döbbenten felmordult, megragadta a csuklómat és visszarántva magához igazán megcsókolt.
– Meg is van a suliújság címlapsztorija – kiáltotta Zita izgatottan és vakuk villantak, ahogy egyszerre több telefon a levegőbe emelkedett.
Zsolti nevetve húzódott el tőlem és pillantott a diákokra, akik minket vettek, majd rám nézett és némán megállapítottuk, hogy nem voltunk tanárnak valók. A diákok inkább tekintettek ránk, nagytesóként, mint szigorú tanárként, ami sokszor megnehezítette ugyanakkor meg is könnyítette a dolgunkat. Mosolyogva döntöttem a fejem Zsolti vállának és felsóhajtottam, amikor megpuszilta a homlokomat. Ekkor felcsendült a Kelemen Kabátban Maradjatok gyerekek című dala. A fejemet hátra hajtva felkacagtam és teli torokból énekelni kezdtem a dalt, miközben együtt ugráltam a diákokkal és Zsoltival.
A fiatalságomat ugyan nem tudtam visszahozni, sem pedig átírni, de a jövőmmel én rendelkeztem. Annyira azzal foglalkoztam, hogy egyre idősebb vagyok, és nem csinálhatom vissza a múltat, hogy elfeledkeztem valami fontosról. Hogy értékeljem a jelent. A jelent és ezt a férfit, akinek a tanítás első napján összetörtem a kocsiját. Életem legjobb baklövése volt.