A családi sasfészek

Az egész olyan, akár egy gótikus regény.
Ódon, régi ház a temető mellett, parányi fatoronnyal, mely a tetőszerkezet mohlepte cserepei közül nyúlik elő. Az ereszcsatorna peremén naphosszat gubbaszt pár álmatag kuvik. Repkény elvadult szövedéke futja be a terméskőből rakott falakat. Az ablakok kicsik, lőrésszerűek. A bejárat kőrisfa ajtajához, melyen soha be nem gyógyuló sebként sötétlik a rozsdafoltos kopogtató, csorba lépcsőfokok vezetnek. Előttük kísértet módra suhog a megmaradt fenyőliget. A kőkerítés ormán, amely a gondozatlan kertet a temető északi oldalától elválasztja, parázsló szemű, fekete macska mosakszik. Roppant tiszta állat, de egerészni lomha. A ház belseje így (kivált a kamra meg a pince) baljósan neszező rágcsálók tanyája. Szú perceg a fában. A foghíjas, öreg parkett rései közt hangyák és svábbogarak nyüzsögnek. Porköd szitál. Itt is, ott is kopott festmények: az elmúlhatatlanság pózában tetszelgő ősök légypiszkos keretben. Az egyik polcon Poe The Murders in the Rue Morgue-jának kitűnő német fordítása. Arrább ébenszín folt: egy Luther-biblia.
Az enyészet árnya lebeg mindenütt, akár a holt lelkek, bármerre nézek, bárhová nyitok. Recseg léptem alatt a padló. A pókhálók sátrát félrehajtom, s igyekszem lassan szedni a levegőt, hogy a doh ne facsarja kényes orromat.
Harminc év távollét, a háború meg a trópusokon tett veszedelmes bolyongásaim után térek vissza a családi sasfészekbe.
Minden idegen és mégis ismerős. Lám, ebben az ósdi szekrényben leltek rá ősz, szenátorkülsejű bácsikám holttestére. Amott, a csupa repedés utazóládában egy izgága unokafivérem tetemét kezdték ki a férgek. Agyonszurkált nagynéném az annak idején spanyolfallal fedett vakablak mélyére volt gyömöszölve. A pincében, melynek épp itt, ahol most állok, kezdődik a lejárata, két unokanővérem megcsonkított hullája oszladozott: kezüket-lábukat összekötözték, szemüket kivájták. Hű szelindekünket a padlás mestergerendájába vert, saskaromforma kampóra akasztották föl.

*

Akkoriban nagy port kavart ez a családirtási história, amelyet egyedül én, a bácsikámnál vakációzó unokaöcs éltem túl… Elmondtam szépen az öltönyös uraknak, hogy a kert végén megbúvó nyári lakban nyomott el épp a buzgóság, mikor odaát a házban a vérfagyasztó többszörös gyilkosság megesett.
Mindenki szerint hallatlan szerencsém volt, s a Teremtő vigyázott rám, hogy nem végzett velem is a kegyetlen ámokfutó. Csak egy vén, barázdált ábrázatú detektív állította makacsul, hogy több nyom is felém mutat, s valójában én is kiirthattam a bácsikám családját. Senki sem hitt neki, hisz alig töltöttem be a tizenkettedik évemet.
Nyugdíjazás előtt álló, sokat tapasztalt, kifinomult kopó volt az öreg, jómagam ugyan tiszteltem, ám a többi öltönyös, tulajdon főnöke is, különc, bogaras aggastyánnak vélte, s már réges-rég nem vette komolyan merész érveit. Aztán váratlanul a vén detektív is meghalt, felesége, gyerekei nem voltak, a kutya sem gyászolta; egyedül én vittem koszorút hevenyészett sírjára, mely itt fekszik valahol a temető északi oldalán – közvetlenül a kertfal mögötti gizgazban. Meglehet, a fekete macska az ő szelleme…

*

Most, ahogy hátrafont karokkal járkálok e kriptahangulatú házban, s fölidézem a múltat, kínzó érzés lep meg. Kedvem támad újrajátszani a régi, sosem feledett játékot, miként újrajátszottam a lágerekben is. Dicsekvés nélkül mondhatom: legendás hírű végrehajtó voltam. A foglyok olyannyira tiszteltek és rettegtek, hogy az hovatovább az ótestamentumi zsidók istenfélelméhez hasonlított. Kitüntetett figyelmével a Vezér is, akinek ronggyá olvasott Mein Kampfja ott világít a Poe-kötet és a Biblia közt.
Hm. Lépteket hallok… Bárki az, érzem, nem tudom majd fékezni magam; a vér a halántékomban vágtat; béklyóit szaggatja az évek óta szíjra fűzött, rab ösztön.
Alighanem már kölyökként is ugyanaz a sóvárgás gyötört meg, mint ebben a pillanatban: hogy a láthatatlan iszonyatot kézzelfoghatóvá tegyem. Hogy véres ujjaim hegyével megérintsem, végigcirógassam a varázslatszerűen testet öltő borzalmat, ami mindaddig csak sejthető volt, akár egy ködben elkótyavetyélt tárgy. Hogy – mint ópiumszívó az elébe szórt mákonyt – beszippantsam a halált…
Lélegzet-visszafojtva állok. Könnyű léptek. Talán egy nő az.
Tekintetem a kandallóra téved, a görbe ívű piszkavas, gerincén a rozsda szeplőivel, alattomos gnómként támaszkodik a romos kőpárkányzathoz.
Hisz a kéménylyukat is föl kellene avatni már. Szűknek ugyan szűk a rés, koromfalú alagút, de egy karcsú test épp elfér odafenn.
Épp elfér…

“A családi sasfészek” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Attila!

    Alkotásod nagyszerű! Merész, tárgyilagos, célratörő.
    Olvasása közben az járt a fejemben, hogy nem olyan
    rég szabadulhattál… Aztán beötlött, hogy az lehetetlen,
    hiszen valószínűleg életfogytiglannal jutalmaznak ennyi gaztettért. Persze az is lehet, hogy a rács mögött ücsörögve írsz, és onnan juttatod el írásodat.
    Tehát, ha történeted igaz, akkor őrült vagy, ha pedig nem, akkor "szépet" álmodtál.
    Mindenesetre gratulálok, nekem nagyon tetszik a fogalmazásod!

    Üdv, Zsolt

Szólj hozzá!