Az ajándéknap

Kellemes reggelre ébredt.

Tudta, hogy ez egy különleges nap lesz. Nem mintha készült volna bármire, de az ilyesmit megérzi az ember. Ebben a hangulatban itta meg a reggeli kávéját a már kialakult rítus szerint.
A kis piros-pettyes bögrében vizet engedett és abba beletette a három cukorpótlót. Így rakta a mikróba’ és melegítette a vizet majd forráspontig. Míg dolgozott a mikró’, addig elő-vette a kávéport és egy kis műanyag kanalat. Arra is maradt ideje, hogy a gyógyszeres dobozt is az asztalra tegye.
Mikor leállt a mikró’, kivette a bögrét és a szokásos három csapott kiskanálnyi kávét be-leszórta. Megkavarta és a gőzölgő italt a gyógyszeres doboz mellé tette. Egyenként vette elő a gyógyszereket. Mind a hatot. A levelekből kiszedte a reggeli mennyiséget és az asztalra tette a bögre mellé. A gyógyszeres dobozt visszatette a helyére.
Odaült az asztalhoz, a fülhallgatót a fejére illesztette. Minden reggel, már majd’ egy éve ugyanazt a zenét hallgatta, Grieg Peer Gynt-jéből az örökbecsű Solveig dalát. Mire a dallam felcsendült, már itta a kávét és szemenként, szépen sorba kapta be a gyógyszereket. Nem for-dult elő, hogy változtatott volna a sorrenden és az sem, hogy változtatott volna a dalon…
Ez volt az életében a rend, a változatlan, az érzés, hogy még él, hogy még van reggel, és ha nagyon akarja, van tennivaló is. Ha nem akarná, akkor csak szólnia kellene, és jönnének a lányai s körülette mindent elvégeznének. Nem mintha annyira gyenge lenne, de a két lánya evvel akarta kimutatni a szeretetét. Így is, ha akarta, ha nem, szinte havi rendszerességgel jöttek és elvégezték körülötte a nagytakarítást.

A kisebbik meg minden héten elvitte vásárolni. Nem mindig ugyan azon a napon, de jött rendületlenül, közben a kocsiban megállás nélkül beszélgettek. Az üzletekben belekarolva, a lépteit az ő nehézkes járásához igazítva vezette végig, mindent megmutogatva és elmondva, mit mire használnak. Volt, hogy egészen a hatvan kilométerre lévő Tescóba vitte, mert szere-tett volna még többet az anyjával lenni. Persze nem volt minden héten vásárolgatás, de pár dolgot, ami épp a heti főzéshez kellett, vagy az unokáknak, azt megvették ilyenkor.
A másik lánya, aki jobban anyás’ volt, gyakran sajnálkozva mondogatta, mennyire irigyli a húgát, merthogy van lehetősége ezekre a kis kirándulásokra az anyjával. Ő is szeretett volna részt venni ezeken, de szinte lehetetlen volt összehozni időben, mert több műszakban dolgo-zott és neki a nagycsalád mellett keményebb élete volt, mint a húgának.

Ha így nézte a dolgokat, akkor elmondhatta, hogy ő igazán ki van kímélve. Persze tudta ő és a gyerekei is, hogy ez nem volt mindig így. Sok volt a tragédia, munkanélküliség, a nélkü-lözés az életében, de két lányát és fiát gondosan nevelve készítette fel az életre. Mikor a nagy-lánya férjhez készült, akkor a fiatalok elmondták a terveiket.
– Mami, pár évig anyumnál lakunk, de csak annyi ideig, hogy egy kis házat vegyünk. Most is van anyám közelében egy kicsi, de takaros ház, ami nekünk nagyon tetszene – mondotta a leendő veje.
Ő semmit se szólt, de az esküvő előtti napon elment a gyerekekhez és elhívta őket az ügyvédhez. A lánya és az, aki holnaptól a veje lesz, igencsak meglepődött mikor az ügyvéd elébük tette az ajándékozási okiratot. Titokban megnézte azt a kicsi házat, ami tényleg ap-rócska volt az egy szoba- és mellékhelyiségeivel, de volt helyes kis udvara, és ami a lényeg, hogy téglából épült nem vályogból. Persze az se volt utolsó szempont, hogy a fiatalok egyedül lakva, eleve önállóan kezdhették az életüket.
Senki nem tudta, hogy honnan lehetett az anyjuknak erre pénze, de gyanították, hogy a romos kisházára felvett felújítási kölcsönből csípett ki egy részt. Ha így volt, ha nem, érezte a nagylány az áldozat súlyát, mert azt már ő is tudta, hogy bizony minden pénzbe kerül és nem is kevésbe.
Az anyja meg a gondjai ellenére mindig rendes ruhában járatta őket, és amire nagyon mu-száj volt, előteremtette a rávalót, akár iskolai kirándulásról volt szó, akár gálaruháról az érett-ségi bankettra. Persze ez csak egy ok volt arra, hogy ennyire ragaszkodott ő is és a másik két gyerek is az anyjukhoz.
Azt is látták, hogy fogy az ereje. Nem volt ugyan öreg, hisz épp csak pár éve lett nyugdí-jas, de rengeteget dolgozott a családért és úgy, hogy ők mindig megkapták, ami nekik szüksé-ges volt ahhoz, hogy igyekvő, szerethető emberré váljanak. Úgy érezték, hogy most rajtuk a sor. Nem tolakodóan, de itt voltak az anyjuk közelében.

Még be sem fejezte a reggelit, még fel sem öltözött a félig bénult kezével, mikor csöngött a telefon. Felvette. A lánya volt, hogy mindketten jönnének egy kis kirándulásra, ha neki az időpont megfelel.
Persze, hogy megfelelt!
Háromnegyed óra múlva érkezett a két lány a házhoz. Megitták a kávét, amit az anyjuk készített és melegen tartott, ettek a pogácsából, ami most is friss és meleg volt, pedig tudták, hogy a fagyasztóból vette elő a mama, direkt ezekre az esetekre tartogatva, mikor nem vártan beugrik valaki.
Beültek a kocsiba. Ő a kisebbik lánya mellé előre, a másik lány meg hátra. Lágyan ringa-tódzott az autó, egy újabb kiadású Laguna márkájú, minden extrával felszerelve. Az anya na-gyon élvezte az órákat, amit a lányaival töltött.
Nem is a történésekre, hanem a hangulatra emlékezett, mikor késő délután hazaértek. Lát-ta a lányok nevető szemét, látta a boldog, kedves arcukat és tudta, hogyha nem is emlékszik minden percre, ez a nap azt nyújtotta neki, amit reggel ígért.
A lányok bekísérték a házba.
Akkor tűnt fel nekik, hogy ő mennyire húzza a lábát, mennyire le van lassulva. Mire beér-tek a házba, már érthetetlenül beszélt. Hamar levetkőztették és lefektették, miközben az orvost tárcsázták a telefonon.
Az orvos injekciót adott neki, és hívta a mentőket.
– Stroke – állapította meg.
Akkor ő ránézett a kisebbik lányára, aki az ágya mellett állt és megfogta a kezét.
– Ez volt… a legszebb napom – suttogta alig forgó nyelvvel, de tisztán érthetően.

Azzal lehunyva két szemét, bezárkózott az öröklét ajándék-világába, ahonnan – megérezte a két lány – nincs visszaút…
/2014./