Jelmezbál: Tizenkettedik történet

Jelmezbál

A minap a fotós dobozban kutakodtam, és kezembe akadt egy kép. Minden évben megfogadom, hogy rendbe teszem, szortírozom a fotográfiákat, de valahogy mindig van fontosabb teendő. Így a megsárgult, akár fél évszázadnál is öregebb képek között, ott színesednek a mai kor fényképfelvételei is. Ez a bizonyos kép, az előbbi kategóriába tartozott. Első ránézésre 1930 tájékán készülhetett. Egy tanya léckerítése előtt áll két gyermek. Szakadt ruhadarabjaik vagy kisebbek, vagy nagyobbak a kelleténél. Pipaszár lábaik kilógnak a rövidnadrágból. Egész lényükből a kiszolgáltatottság, reményvesztés fakad. Egy boldogtalan, nélkülöző gyermekkor lenyomata tárult elém. De ez egy hazug kép. Vagy hogy pontosabb legyek, egy huncut kép. Egyrészt, mert 1974-ben készült, másrészt, mert a képen szereplő két legényke egyáltalán nem volt annyira nincstelen, hogy rongyokba burkolózzon. Nem voltak gazdagok sem, viszont az adott kor társadalmi rétegében teljesen átlagosnak mondanám az életüket. A kisebbik én voltam, hat évesen, a nagyobbik pedig a bátyám.
Hogy minek fogunk beöltözni az iskolai farsangon, az egyértelmű volt. Semminek. Elvegyülünk a többi átlagos diák között, akik nem parádéznak valamely Grimm mesehős, Zorro, vagy robot, papírdobozokból összetákolt szögletei mögött. Tenkes kapitánya sem izgatta a fantáziánkat. Winnetou, Old Shatterhand persze menő lett volna, de az is csak esetleg nekem. A bátyám már hatodik osztályos volt. Pont abban a korban, mikor már kicsit „égő” jelmezbe öltözni. Én pedig friss elsősként, nulla bátorsággal rendelkeztem ehhez a farsangi jelmezparádéhoz. Tehát egyértelmű, és élhető stratégiánk a következő volt: Sunnyogva túlélni azt a szombat délutánt. Elvegyülni a nézőtér zsibongó gyermek kavalkádjában. A büféhez rohangálni ropiért, vagy egy üveg szőlőmárkáért. És persze nem utolsó sorban, röhögni a bénábbnál-bénább jelmezeken. Ez volt a terv, amely már jó előre kialakult.
De aztán néhány nappal, vagy héttel az iskolai farsang előtt, (erre már nem emlékszem) az Apukánk feje fölött, először csak pislákolni kezdett az a képzeletbeli villanykörte, majd határozottan kigyulladt. Hogy pontosan mi inspirálta, mi volt a kiinduló gondolat, erre már sajnos soha nem lesz meg a válasz. De ez már nem is annyira lényeges. Kigyulladt az égő, és Apuka fejében a gondolat parancsot adott, a neuronok felizzottak, hangokká formálódtak, és nekünk, két fiának tátva maradt a szánk a csodálkozástól.
– Ketten fogtok beöltözni farsangra. Proletár gyerekek lesztek.
Proletár gyerekek. Ez visszhangzott a fülünkben. Én egészen biztosan semmilyen ismerettel nem rendelkeztem a megnevezéssel kapcsolatban, de könnyen lehet, hogy bátyámnak is csak a „De proli vagy” degradáló kifejezés mezsgyéjén derenget valami. Egyet biztosan tudtunk. Ez nem valami giccses hacuka lesz.
A jelmezkészítéssel túl sok teendő nem volt. Lekerült a padlásról egy meghatározhatatlan életkorú ruhászsák, és egy talán még annál is régebbi cipős doboz. Minden, ami azt a benyomást keltette, szegények vagyunk, mint a templom egerének az egere, szóba jöhetett jelmezként. Én kaptam egy hatalmas fekete kalapot a fejemre. A bátyám már nem volt ilyen szerencsés. Neki fejfedő gyanánt csak egy négy sarkán görcsre kötött vászonzsebkendő jutott. Rövidnadrág, térdzokni, és persze elnyűtt kabátok. Lesújtva álltunk a tükör előtt, az otthoni főpróbán, de a szülői parancs nekünk még szent volt és megkérdőjelezhetetlen. Aztán egyszer csak eljött a nagy nap. Bevonultunk az Ifjúsági és Úttörőház színpadi öltözőjébe, ahol már nyüzsgött a farsangolók hada. Húzták magukra a kölcsönzött, vagy saját kreálású maskaráikat. Mi is felöltöttük szánalmas gönceinket. A jelenlévők vagy elképedtek, vagy hasukat fogták a nevetéstől. De egy valami biztos volt. Míg a népszerű karakterek másolatai egymásra tromfoltak hol így hol úgy, a mi jelmezünknek nem volt vetélytársa. Nem volt még egy proletár gyermek. Mielőtt beálltunk volna a sorba, ahol a jelmezbe öltözött sokaság tekeredett a színpad felé, még előszedtük a szatyorból, a proletár gyerekek elengedhetetlen tartozékát. Legalábbis Édesapánk elmélete szerint. A szilvalekvárral vastagon megkent hatalmas kenyérszeleteket. Egyet az én kezembe nyomott a bátyám, a másikat pedig Ő egyensúlyozta. Megkaptuk a számunkat is, és mivel párban indultunk, csak a bátyám tűzte magára. Nekem az előzetes instrukciókban a lelkemre kötötték, hogy majd bámuljak meg mindent, mintha még soha nem láttam volna. Ám bevallom töredelmesen, az igazság az volt, hogy még tényleg nem voltam előzőleg olyan nagy művelődési házban, és a sok ember, a hatalmas nézőtér, valamint a kápráztató világítás… Elbódított. Olyan voltam, mint aki egy másik dimenzióba került.(Bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez mit is jelent, vagy ahogy akkor mondtuk: Halvány lila dunsztom sem volt róla.) Ahogy ott álltam forogva, és szinte észrevétlenül emeltem Oscar díjas alakításra, a csodálkozó szegénygyerek karakterét, kezemben a lekváros kenyér egyszer csak meglódult, és beterítette az arcomat. A bátyám nyomta belém, hogy még hitelesebb legyek. Ugyanis, időközben elértük a színpad szélét, és hamarosan mi következtünk a bemutatkozással. A műsorvezető a testvérem elé tartotta a mikrofont, aki tisztán és érthetően bemondta:
– Proletár gyerekek!
Aztán tovább haladtunk, folytatódott a sor mögöttünk, mi meg azon kaptuk magunkat, hogy túléltük és már nem is ránk figyelnek. Az öltözőben megkönnyebbülten visszaváltoztunk átlagos kisdiákokká. Én lemostam a lekvárt az arcomról, és beültünk a nézőtérre. Valami műsor pergett, amíg a zsűri tanácskozott. Az ismerős diáktársaink még mindig rajtunk kuncogtak, pedig már nyoma sem volt „társadalmilag lenézett” mivoltunknak. A műsornak vége szakadt és ismertették a zsűri döntését. Kiosztották a különdíjakat, a különböző támogató szervezetek ajándékait, majd jött az igazi sorrend. Először a harmadik, majd a második, végül az első helyezet. Csak versenyzők számát mondták be, azok pedig rendre kivonultak és átvették a kiérdemelt elismerés, kézzel is fogható jutalmát. Amikor az első helyezettet kihirdették, és beolvasták a számot, senki sem jelentkezett. Eltelt jó néhány másodperc, ami ilyenkor percekké képes nyúlni, felfoghatatlan módon. Majd egy fiú kihajolt a nézőtéri sorunk végéről és a bátyámhoz szólt:
– Nem titeket szólítanak?
A tesóm ránézett a számunkra, amit még mindig a kezében szorongatott, és rádöbbent, hogy megnyertük a jelmezversenyt. Hogy mi is volt a fődíj, arra már nem emlékszem, de a másik két dobogóssal együtt, egyenes ágon bejutottunk a további versenyre. Ott a városunk általános iskoláinak győztesei feszülhettek egymásnak.
Azt is megnyertük.
Akkoriban, a kommunizmus felé rohanó Magyarország jelmezversenyein zsűriző fontos emberek, zsigerből megszavaztak egy ilyen ötletet. Édesapám felismerte az ebben rejlő lehetőséget, és Ő, aki vallásos beállítottsága miatt nehezen araszolt előre a társadalmi ranglétrán, itt a gyenge pontján találta el a rendszer kiszolgálóit.
A megyei megmérettetésre már rutinosan érkeztünk. Kicsit talán fűtött minket a túlzott önbizalom. Lehet hogy nagy volt a „mellényünk” is, bár az még mindig csak egy rongyos kabát volt. Ám ahogy mondani szokás, semmi sem tart örökké. Itt már az országos döntő volt a tét, és egy csoportos jelmezkoncepció, ami a föld népeinek összetartását hivatott jelképezni, beelőzött minket. Viszont a különdíjat megkaptuk. Ez egy barna plüss kutya volt, ami ugatott, ha megnyomtuk a hátát.
Az iskolánkban még sokáig beszéltek erről a szenzációs eredményről, és az ötlet nagyszerűségéről.
Most belegondolva, azon kapom magam, sokért nem adnám, ha ennél is jobban emlékeznék azokra a percekre. Hogy tisztábban látnám, hogyan csap át az első pillanatok szégyenérzete, a már megyei verseny hajrájában ránk telepedő dicsőségbe. De sajnos nem megy.
Most még nem.
Ám idővel, állítólag az ember a régi dolgokra kristálytisztán emlékszik, míg a tegnap fogyasztott ételt nem tudja felidézni.
Kivárom.
És akkor majd… Talán újra elmesélem.

Vége