A PIZZA ÁRA
– Tibor! Itt a két pizza a két salátával. Megkérnélek, siess vele az Iskola utca 2/a-ba, mert a hölgynek sürgősen el kell mennie, s ő egy nagyon fontos kuncsaftunk. Nyomd neki a kakaót, ahogy a kéményen kifér, rendben? Köszi!
– Rohanok Főnök! –mondtam, – s tűztem a megadott címre. Útközben a számlára pillantottam: 18 euró 75 cent. Akkor egy húszast fogok kapni, hiszen minimum 10 % borravalót illik adni…
S míg ez a gyors matematikai művelet átvillant az agyamon, azt is kiszámoltam, hogy napi húsz kuncsafttal és koponyánként egy euró jattal számolva egészen jól keresnék…
Amíg ezen agyaltam, nyomtam is a gázt, mint süket a csengőt, s a szemem járt, mint az eszelősé, hiszen lakott területen belül 70-80-nal rohangálni nem különösebben okos dolog. De hát egy fontos vevő az egészen más… (Mi lenne, ha miattam késné le a dolgát? Ha elveszítenénk őt, mint törzsvendéget, a főnök nagyon nem örülne)…
És, míg ezeket, a világrengető dolgokat átgondoltam, már meg is érkeztem a címre. Csöngettem.
– Egy pillanat! – kiáltott egy csilingelő női hang.
Az órámra néztem: Pont 18 óra 10 perc, ezek szerint 5 perc alatt ledaráltam az utat. Még jó, hogy nem láttam radar útközben… Hogy az ember mit meg nem tesz egy fontos kuncsaftért! (Na, meg a jó borravalóért…)
Vajon hova mehet ilyenkor ez a csilingelő-hangú nő? Moziba? Színházba? Koncertre? Esetleg diszkóba? Avagy shopingolni, Münchenbe? (Végső soron nekem mindegy, fontos, hogy az árút rekordidő alatt leszállítottam. Minden egyéb nem rám tartozik).
De miért nem nyílik az ajtó?
Toporogtam még vagy 5 percig, aztán újra nyomtam a csengőt, de már hosszabban.
– Azonnal! – kiáltott ő újból, de most egy kicsit mérgesebben.
Mi a fészkes fenét csinál ilyen sokáig? Illetve csinálnak, hiszen két személyre lett rendelve a pizza, salátával. Most szeretkeznek? Akkor viszont miért nem a pásztor-óra után rendelte meg az árút? Már túl késő lett volna? Vagy stresszben jobban szeretik a szexet? (Esetleg álmukban sem gondolták volna, hogy a megrendeléstől számított 10 percen belül megérkezik a pizzájuk, így még nem volt idejük befejezni a „romantikázást”!?).
Na, mindegy, várok még 10 percig, nehogy a végén én rontsam el az együttlétüket az állandó csengetésemmel…
„Ha én lennék valamelyikük helyében” – morfondíroztam, – „átvenném az árút, aztán nyugodtan folytatnám tovább”… Egyszerűen fel nem foghatom, hogyan lehet úgy szeretkezni, hogy az ajtó előtt ott toporog a pizza-futár, s ezért sietni kell?!
Az idő letelt, ismét csöngettem.
– Mondtam már, hogy mindjárt jövök! Mit idegeskedik?! – kiáltott ki mérgesen a nő. A hangja már egyáltalán nem csilingelt…
– Kihűl a pizzájuk! – kiáltottam vissza, és legszívesebben hozzátettem volna: ilyen egoista hülyék miatt kell másoknak órákig várni az ételükre! De nem tettem, mert megtanultam, hogy a kuncsaftnak mindig igaza van. Még akkor is, ha nincs! (Ha az ember mindig „beszólna”, rövid időn belül megcsappanna a vevőkör… Akkor meg kinek szállítanám ki a pizzát?)…
Elkönyveltem, hogy ma nem volt szerencsém, s most kénytelen vagyok addig várni, míg a „nagyságos asszony” úgy nem gondolja, fél óra várakozás után leereszkedik hozzám, egyszerű földi halandóhoz, és végre kinyitja az ajtót…
Közben letettem a hungarocell-es dobozt a kertben álló asztalra, mert már mindkét karomból kiment a vér, és kezdtek zsibbadni. Karkörzéseket végeztem, hogy a vérkeringésem rendbe jöjjön. Közben meg csak vártam, mikor történik meg a nagy csoda…
Aztán, végre lépéseket hallottam az ajtó irányába. Gyorsan felkaptam a dobozokat…
Az ajtó kinyílt. Egy kimondottan csinos, érett, középkorú nő állt előttem, kék színű, csuklyás fürdőköpenyében.
Mérgesen rám rivallt: – Mit csönget állandóan? Gondolja, attól gyorsabban megszárad a hajam? A körömlakkomról nem is beszélve! Vagy azt akarja, hogy megfázzanak a haj-hagymáim? Micsoda neveletlen ember maga?!
– De kihűl a pizzájuk… – próbálkoztam be, de belém fojtotta a szót:
– Na és? A maga baja? Egyáltalán mi köze hozzá? Nem magának kell megenni! Különben is: nem hallott még mikróról?
Ezzel kikapta a kezemből a melegen-tartó dobozokat, és rádobta az előszoba asztalára, ahonnan felvette az előkészített nagy halom pénzt, és a kezembe szórta.
Az ajtót meg – köszönés nélkül –, a lábával berúgta.
Megszámoltam a pénzt: 15 euró papírban, a maradék három euró hetvenöt cent pedig egy-, kettő-, és ötcentesekben…
De a hab a tortán az volt, amikor négy napra rá megkaptam a rendőrségtől a csekket: a vasúti átjáróban a táblán jelzett 40 helyett 80-nal repesztettem át, ezért 170 euró (mintegy 65.000 ft-nyi) büntetést róttak ki rám.
Azt hiszem, kissé drága volt ez a pizza…