A szánkó

Artúr bácsi, az öreg asztalos, kétségbeesetten pillantott a sarokban heverő faanyagra. El sem tudta képzelni, hogy mikor lesz abból szánkó. Miután elhagyta a nyolcvanat, nem bízott már az erejében, a szeme sem olyan volt, mint régen, a mozdulatai is görcsössé torzultak, s bizony sokszor félrebicsaklottak, hogy aztán bosszús kárt tegyenek a finoman megmunkált fában. Persze, mindez nem volt véletlen, a felesége korábban jogosan mondta, hogy ilyen korban már ne dolgozzon az ember, de Artúr bácsi nem hallotta meg ezeket a szavakat, vagy egyszerűen csak nem fogadta el. Egy ízben megpróbálta a nyugdíjas éveket munka nélkül eltölteni, de nem igazi élet volt az számára, semmittevésnek gondolta minden napját, saját magát pedig haszontalannak érezte.
Történt egyszer, sokkal korábban, hogy a szomszédba egy jóravaló, fiatal pár érkezett. Az öreg meglepődött a költözésen, olykor ránézett a rozoga kis házra, mely szinte már egy évtizede árválkodott lakatlanul. Ez a repedezett falain, és a csalánnal telenőtt portáján tagadhatatlanul meglátszott. A napok előrehaladtával azonban az udvar szépülni kezdett, a fiatal házasok életet vittek a ház falai közé. Az öreg asztalos kíváncsian figyelte a ténykedésüket, nem gondolta volna, hogy van még annyi akarat az ifjabb generációban, hogy azokból a romos téglákból otthont varázsoljanak. Az öreg teljes szívéből szurkolt nekik, hogy minden sikerüljön. Látta, amint munka után építkeztek, fúrtak, faragtak. Nehezen állta meg, hogy ne segítsen, de a két fiatal elrendezett mindent, amit meg elrontottak, az is helyrehozható volt.
Nyár vége volt már, amikor a házikó teljes díszében ragyogott. A két fiatal akkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy megvendégeljék az idősebb szomszédjaikat. A nő Ica volt, kedves teremtésnek látszott, a férfi, akinek erős, munkában megedződött keze volt, Géza névre hallgatott. Egyszerű emberek voltak, hétköznapi, édes álmokkal, tele tervekkel. Artúr bácsi a lelkében megfiatalodott azon az estén, amikor megismerte őket. Órákkal később lefekvéshez készülődvén az ágyon üldögélt, merengve gondolt vissza a beszélgetésekre.
– Aranyosak ezek a fiatalok! – mondta a felesége, akinek a gondolatai szintén a szomszédban ragadtak. – Csak ne lennének ennyire szegények! – tette még hozzá.
Az öreg tűnődött a szavakon, majd rántott egyet a vállán, és csak ennyit mondott:
– Jól van ez így, ettől lettek olyanok, amilyenek.
Aztán nem is beszéltek többet aznap, csöndesen feküdtek egymás mellett, mert aludni egyikük sem tudott.
Nehezen elreszelte a naptár végét a fogcsikorgató tél, majd fagyos fogaival beleharapott a következőbe is. Az öreg sokszor nézegette az ablakból a szomszéd ház gyönge kis kéményén kiáramló füstöt, ami egyre gyengébben köhögött bele az égbe. Nagyot sóhajtott, de egyebet nem tehetett. Csak remélhette, hogy odabent meleg van.
Aztán mégis tavasz lett, finom illatokkal, madárdallal teli tavasz. Az embernek öröm volt kint lenni, ténykedni a kertben, munkálkodni, vagy egyszerűen csak járni egyet. Artúr bácsi szeme elé is sűrűbben kerültek a szomszédok, akiknek nagyot köszönt, akárhányszor csak látta őket. Egy ilyen reggel, azonban valami szokatlant látott Icun. Nézegette, amennyire azt a jó modor engedte, de nem tudott vele dűlőre jutni sehogyan sem. Sertepertél még egy darabig az udvaron, majd a dolog csak nem hagyta nyugodni, és betért a feleségéhez a házba, hátha ő okosabbnak bizonyul őnála.
– Rendes nő a szomszéd felesége, mindig oly nagyot köszön, csak mintha valahogy megváltozott volna mióta nem láttam! – vallotta meg a dolgot az öreg. A felesége egy pillanatig méregette a férjét, majd némi elmarasztalással a hangjában ekképpen szólt:
– Hát hogyne változott volna! A gyerek alakított rajta! – mondta egyszerűen, majd tovább magyarázott, miután belenézett a férje értetlen szemeibe. – Babát vár! Ennyire egyszerű!
Artúr bácsi egy pillanatra eltátotta a száját, és a szemeiben kigyulladt valami furcsa, megmagyarázhatatlan fény. Az öröm csillogása volt az.
Az az este volt az, amikor az öreg újra lement a műhelyébe. A napok azután újra a munkáról szóltak. Nehéz volt ismét a szerszámokkal dolgozni, az öreg asztalosmester mégis megfiatalodott belé. A visszatérése első munkáját alig bírta megszakítani. Folyton odalent volt, olyanná vált, mint az élete elején, amikor elkezdte a szakmát. A felesége aggódva figyelte a ténykedését, de hasztalan volt minden szava, a férjével akkor nem bírt már.
Két hét telt el, amikor az öreg végre elkészült, és elcsigázott, nyúzott arccal lehívta a feleségét, a műhelybe.
– Gyere, nézd meg mit végeztem! – ennyit mondott csak, nem többet.
Az asszony kíváncsian tipegett le, és amikor meglátta a kész munkát, összefonta a kezeit, és a szemeiből egy könnycseppet engedett kigurulni. Azt a könnyet azonban hamar elnyelték a mély ráncok, a férfi kutató pillantásai elől. Az asszony nem mondott semmit, a férfi magyarázkodni kezdett.
– Az Icukáé, meg a gyereké, ha elfogadják… meg sem kérdeztem. Bolond vagyok! – sóhajtott az öreg, és bosszúsan elfordult.
– Nagyon szép bölcső! – mondta kisvártatva, de határozott hangon az asszony, aki még mindig megrendülve állt a szép gyermekfekhely előtt, azt gondolván, hogy ő is bizonyosan ilyen szép bölcsőt kapott volna egykoron, ha mégis sikerül megfogannia. – Nagyon szép bölcső! – mondta ismét. Egy könnycsepp ismét elfolyt azon az aszott arcon. Artúr bácsi nem értette miért.
Másnap átkerült a fiatalokhoz az a bölcső. Örültek neki, meghatottan álltak előtte. Artúr bácsi szíve kivirult. Nyáron megszületett a kisded, lánygyermek lett, és az Anna nevet kapta.
„A legszebb női név a világon!” – gondolta az öreg, amikor a kislány elég nagy volt már ahhoz, hogy meglátogathassák a gyermeket, akit a bölcső minden este édes álomba ringatott.
Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, a gyermek nőtt, s bár Artúr bácsi is sokat öregedett eközben, de nem érezte fáradtságát. A bölcső hamarosan kicsi lett.
– Nem baj, csinálok kiságyat! – mondta, és nagy hévvel, a szívében tele örömmel látott munkához. Az asszony sokszor napokig sem látta, csak ebédkor, és este miután lefürdött.
– Sok lesz ez, Artúr! Vigyázz magadra! – mondta, de az öreg csak legyintett.
– Kell a kiságy! – ennyit mondott, nem többet. Igaza volt, tudta ezt a felesége is, mégis aggódott érte.
Elkészült a kis ágy, de valami mindig kellett, az öreg szívesen segített, mintha csak a saját unokájáról gondoskodott volna. Ő így dolgozta fel.
Aztán más idők jöttek. Beteg lett az asszony, az öreg nem ment le akkor már a műhelybe. Ott volt a betegágy mellett, és fogta az asszony kezét. Akkor is a kezében tartotta, amikor a felesége örökre elment tőle.
Az öreg újra lecsoszogott a műhelybe, és koporsót készített. Remélte, hogy sikerül, mert a fátyolos szemein keresztül alig látta a mércét. A fejfát is maga készítette. Harmadnapon mindezzel elkészült. Megtörtént a temetés, amire Géza is elment. Icu otthon maradt, és a gyermekre vigyázott. Így volt ez rendjén.
A napok ezután magányosan és búsan teltek. Az öreg naphosszat az ablak előtt ült, és nézte a fák ágait, amint hajladoztak a szélben. Aztán egyszer tovatekintett a szomszéd házhoz. Egy apró alakot látott tipegni az udvaron. Anna volt az, a kicsi lány, aki nemrég még a bölcsőben sivalkodott.
„Máris jár” – ismerte fel a dolgot az öreg, és a szíve egyszeriben megtelt élettel. Felállt a roskatag székről, s maga is tipegni kezdett, ahogyan a kislány. Néhány perc múlva már a karjaiba fogta őt. Aznap este odaát vacsorázott, mintha családja lett volna. Másnap is invitálták, de nem fogadta el, maga sem értette, miért, pedig szerette volna.
Otthon maradt, ott fogyasztotta el az egyszerű vacsoráját az ablak előtt. Akkor tűnt fel neki, hogy a szomszéd ház előtt, hogy megnőtt a diófa. Lombos ágai kar vastagságúra duzzadtak, elbírtak volna egy hintát.
Az öreg mester másnap újra lement a műhelybe. Újra a munkát, immáron harmadjára. Sokat volt lent, túlontúl sokat, a hinta mégiscsak nyár végére lett kész. Szép hinta volt, hiba nélküli. A kislány örömmel ült belé. Az öreg szíve felengedett, ahogy a mosolyát látta.
Újra ősz lett, hideg széllel, hulló falevéllel. Kevés fa volt akkor már az öreg mester műhelyében. Csak rakosgatta a darabokat egymás mellé, számot vetett velük.
„Egy szánkó még kitér belőlük!” – gondolta, bár maga sem tudta, hogy képes-e még elkészíteni azt. Munkához látott. Nehéz, keserves munka volt az, pedig csak egy szánkót akart, egy szánkót csupán a kislánynak. Igyekezett, ahogy az ereje engedte. A szíve olykor szúrt, akkor megállt, és ijedten szuszogott, de amint érezte, hogy rendben van, újra folytatta. Karácsony előtt be akarta fejezni, mondván: – mit ér egy szánkó tavasszal? Tette hát a dolgát. Nehezen gyalult már, a szögek kiestek a kezéből, de a szánkó mégis elkészült. December dereka volt akkor már, de mégsem tavasz.
Az öreg megállt a szánkó előtt, méregette azt, nem lelt hibát benne. Majd a hóna alá fogta, és megindult vele kifelé. A szomszédban égett a világ, az öreg félve kopogott be, nem akart zavarni. A szíve akkor is szúrt. Néhány szót mondott csupán, majd letette a földre a szánkót, még látta, ahogy a kislány arca felderül, majd megfordult, és elköszönt, a házigazdák hiába is marasztalták.
Odakint megcsapta a hideg levegő, nehéz volt már lenyelnie azt. A kiskapu nyikorogva engedte be, megtámaszkodott rajta, fújt egy nagyot. Egy pillanatra megpihent. Hirtelen hideg pihék érintését érezte az arcán. Egy, még egy, és így tovább.
Fölnézett az égre. Pustolni kezdett. Az öreg elmosolyodott. Ajándék volt az neki. Néhány percig élvezte a hóesést, majd bement a házba, megrakta a tüzet, és leült a roskatag székre, szemben az ablakkal.
Látni akarta, ahogy a kicsi lányt megszánkóztatja az apja.