Lehajtott fejjel (A sziklánál)

Lehajtott fejjel (A sziklánál)

Lehajtott fejjel, lassan lépkedtem a parton. Múltak a percek, de én nem néztem fel. Egy Szécsi Pál dalt énekelgettem magamban, annyira odaillőnek éreztem.

„Lehajtott fejjel ülök sokszor egymagam,
Az árnyak átkarolnak engem”*

Igaz, nem ültem, de minden más igaz volt. Egymagam voltam, lehajtott fejjel. Mivel a nap már alacsonyan járt, valóban körülvettek a megnyúlt árnyak is, ölelésük jól esett. Kis időre elkergették a múlt árnyait. Szándékosan csak a pillanatra koncentráltam. Azt vettem észre, hogy már a tenger zúgásának dallamára dúdolgattam a dalt. Magamba szívtam a hullámokat, a nap utolsó sugarait, a szelet, ami annyira fújt, hogy egyfolytában összeborzolta a hajam. Érezni akartam, ahogy átjár a hely hangulata, és kiszorítja a sötét gondolatokat.

Már halvány mosollyal, de még mindig lehajtott fejjel, lassan haladtam. Mintha valami tragédia történne, ha felnéznék. Pedig nem, csak erős volt az elhatározásom, és nem adtam fel. Hittem benne, hogy fontos jel lenne, ha sikerülne. Próbáltam kizárni a többi ismeretlent, akik szintén lehajtott fejjel jártak körülöttem. Azt gondoltam, rátaláltam az én saját ösvényemre, ahol nem zavart a tőlem néhány lépésre lévő többi turista. A sok különböző idegen nyelvű vidám beszélgetés összekeveredett hangfoszlánya már nem is ért el hozzám, annyira csak Szécsi és a tenger dalára koncentráltam. Na meg a keresésre. Már káprázott a szemem. És akkor észrevettem. Halványszürke szín, majdnem szabályos alak. Igen! Átjárt az elégedettség. Fülig érő szájjal hajoltam le, és bumm!

Mint amikor a filmeken, a szép, lágy aláfestő zenét egy kellemetlen sercegő hanggal szakítják meg, amikor hirtelen történik valami váratlan, vagy mint amikor a régi lemezjátszókon recsegve megcsúszik a tű a bakelit lemezen, úgy szakadt meg az én dalom is, az ütés hatására.

– „Lehajtott fejjel ülök, sokszor egymagam”… Basszus!
– Au, ne haragudj!

Na, ennyit a jól megtalált saját ösvényről, és a többi turista kizárásából. Hirtelen fel sem fogtam, hogy magyarul szóltak hozzám. A fejhez, amelyik az enyémhez ütődve kibillentett az egyensúlyomból, amelynek köszönhetően éppen a fenekemen éreztem a kis érdes kavicsok szúrkálását, nagyon szép halványszürke szempár tartozott. Csak egy pillanatra feledkeztem bele a tekintetbe, mert eszembe jutott a halványszürke, szív alakú kavicsom, és gyorsan odakaptam a szemem, ahová éppen lehajolni készültem, amikor a szürkeszemű sráccal összekoccant a fejem. Az erős széltől vad táncot járó hullámok már elsodorták. Nem hittem el, hogy ilyen szerencsétlen voltam, több percnyi lázas keresgélés veszett kárba.

Csalódottan elfogadtam a fiú felém nyújtott kezét, és próbáltam kecsesen feltápászkodni. Ahogy lesöpörtem a fenekemről az apró kavicsokat, érezte, hogy nedves lett a nadrágom. Nagyszerű, még az is.

– Tényleg ne haragudj! Egy kavicsért hajoltam, és nem figyeltem. Gondolom, te is így jártál.
– Igen, éppen észrevettem a megfelelőt, de már elsodorta a víz.
– Te is hallottál a hagyományról?
– Persze. Ahogy a többi lehajtott fejjel keresgélő turista.
– Neked hogy mesélték?
– „Aki az Aphfrodité sziklánál szív alakú kavicsot talál, arra hamarosan rátalál a szerelem!”
– Nekünk is ezt mondta az idegenvezető.
– Én olvastam róla. A mi vezetőnk csak azt mondta, hogy aki háromszor körbeússza a sziklát a párjával, az szép és szerelmes marad. De nekem az előző verzió jött be. Nincs pasim, és hideg a víz.
– Szerintem is. Örültem, hogy van ürügyem a parton maradni. A karomon lévő sebet és kötést nem érheti víz. De az a fej ott a hullámok tetején, a barátnőm. Nekünk mindkét hagyományról beszéltek.

Akkor már én is észrevettem, hogy be van kötve a bal karja. És valóban egyetlen bátor ember úszkált a hideg tengerben. Csodálkozva néztem rá. Felmerült bennem, minek keresgélt kavicsot, ha a barátnőjével van itt. Hangosan nem szegeztem neki a kérdést, de bosszús voltam rá, amiért miatta nem lett szívecském. Magabiztosan vigyorgott rám a jóképű mosolyával. Valószínűleg az arcomra volt írva, mi jár a fejemben, mert válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

– A barátnőm találta ki, hogy a biztonság kedvéért, én meg keressek kavicsot.
– Aha, értem.
– Figyi, sajnálom, hogy eltűnt a szíved, segítek keresni másikat!
– Hát ez egész furán hangzott!
– Juj, tényleg! Egyébként nem szoktam ám ennyit bénázni. Tudom, nehezen hihető miután fellöktelek, és most még be is szóltam. Nem úgy értettem.
– Mindegy is. De csak az számít, amire az ember saját maga talál rá.
– Jó, igazad van. Akkor hogyan tegyem jóvá? Hol szálltál meg? A mi buszunk Páfoszról jött.
– Én jeep kiránduláson vagyok ma, és az én szállodám is Páfoszon van.
– Az vagány. Merre jártál? Jó volt?
– Igen, szép nap volt.

Mielőtt beszámolhattam volna mennyi szépség után értünk az utolsó megállónkhoz, az Aphrodité sziklához, a barátnője kiabálni és integetni kezdett neki. Ahogy a srác oldalra fordult, belém hasított a sejtés. Bár a ciprusi repülőúton igyekeztem mereven az ablakon kibámulni, egy napszemüveggel eltakarva fél arcomat és karikás szememet, azért kíváncsiságból odanéztem egyszer a mellettem lévőre. És most, hogy a profilját láttam, felismertem. A szürkeszemű srác, aki ugyanazt a szív-kavicsot nézte ki magának, és tulajdonképpen lefejelt, ugyanaz a srác, aki a repülőn idefelé mellettem ült, a barátom helyett, vagyis csak ex-barátom, de még furcsa és fájó így gondolni rá. Ezzel együtt arra is rájöttem, hogy neki adta el az exem a repülőjegyét, amikor két héttel indulás előtt szakított velem. Éppen kapóra jött neki, hogy a kollégája meg akarta látogatni a barátnőjét, és a járatra már nem volt szabad hely, ezért a srác a pluszköltséget is bevállalta, hogy átírják a nevére a jegyet.

Ahogy a barátnője hangja felém szállt a szélben, már a nevét is értettem. Ezzel bizonyosságot szereztem. Tényleg András volt az, az ex-pasim munkatársa. Innentől viszont már csak azon járt az agyam, hogy húzhatnék el minél előbb. Nem mintha az a veszély fenyegetett volna, hogy felismer, a hatalmas napszemüvegem nélkül, inkább attól tartottam, hogy néhány mondat után, de legkésőbb, a bemutatkozáskor nála is összeállt volna a kép, ki vagyok én. Nem tudtam, a volt barátom mit mesélhetett rólam, amikor rábeszélte Andrást, hogy megvegye a jegyét. De sejtettem, úgy adta elő a történetet, mintha ő lenne a szenvedő fél, és nem az a mocsok, aki önző módon, a közös utazásunk előtt szakított velem, ezzel cserbenhagyva, megbántva engem. Nem az érdekelt, mit gondolhat rólam András, hanem el akartam kerülni, hogy kiszakítsanak a ciprusi nyugalmamból, amit felépítettem magamnak. Pedig igazság szerint, jól esett volna két és fél nap egyedül telelés után, még egy kicsit magyarul beszélgetni. Ráadásul, András szimpatikus volt, de mégis inkább a menekülést választottam. Annál is inkább, mert úgy tűnt, a barátnője nem örült, hogy velem látja. Úgy látszott, András ezt nem vette észre, mert visszafordult felém.

– Szóval, mi a szálloda neve? Meghívlak egy pohár borra fájdalomdíjként.
– Bocsi, de rohannom kell, most intett a túravezetőnk, hogy indulunk. Szia!

Nem vártam meg, hogy válaszoljon. Hátat fordítottam, és elsiettem a parkoló irányába. Még hallottam, hogy utánam kiabált, de semmi pénzért nem fordultam vissza.

– Hé, várj csak, nem te ültél mellettem a repülőn? – Ezek szerint, hátulról felismert. Ez nem jó. – Áruld már el, hol szálltál meg! Megkereslek!

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna őt, és magamban azért fohászkodtam, hogy a jeepünk valóban elhúzzon az ő buszuk előtt. Szerencsém volt. Öt perc múlva vissza indultunk Páfosz felé. Utastársaim francia és angol beszélgetéseinek hangjai összekeveredtek a jeep motorzúgásával, már csak háttérmorajlásnak tekintettem, nem figyeltem oda. Az addig távol tartott gondolatok betörtek, de az éles fájdalommal szemben, ami korábban nyilallt bennem, már csak tompaságot éreztem, amikor eszembe jutott, hogy kerültem oda egyedül.

Másfél hónapja, mikor megláttam a repülőtársaság akciós ajánlatát, még azt gondoltam, milyen romantikus lenne kihasználni a lehetőséget, hogy a szerelem szigetére utazzak a szerelmemmel. Mindketten sokat dolgoztunk előző évben, a karácsonyi pihenés rövid volt, és januárban folytatódott a hajtás. Kevesebbet találkoztunk, a néhány napos kiruccanás együtt, jó ötletnek tűnt. Zotya is lelkesedett, a szervezést rám bízta. Négy nap februárban Cipruson, ahol melegebb van, mint nálunk, de még nincs tömeg, így lehet jó szállodát találni. Addig keresgéltem, még ott is sikerült egy akciót elcsípnem. Amit megspóroltunk a szálláson, azt nem sajnáltam egy túrára, amelyik a leírás alapján, sok szépséget mutatott meg, többek között, Aphrodité szikláját. Zotya racionálisan azt javasolta, hogy várjunk még a foglalással, majd ha látunk időjárás előrejelzést, akkor véglegesítsük a tervet, ő csak napsütésben akart kirándulni.

Már számoltam a napokat a telelésig, amikor Zotya egy este váratlanul beállított.

– Azt hittem ma nem érsz rá. Nem készültem vacsival, de mindjárt összedobok valamit.
– Köszi, de nem vagyok éhes. Dumálnunk kell az utazásról.
– Eldöntötted a jeep túrát? Lefoglaljam?
– Igazából, pont nem. Megismertem egy lányt. Nem akarok veled Ciprusra repülni. Búcsúzni jöttem.
– Hogy mi van?
– Figyelj, sajnálom, de ez van.
– Akkor miért mentél bele a közös utazásba?
– Tényleg akartam. De ez most hirtelen jött.
– És egy hirtelen jött kalandért, felrúgod a mi nyolc hónapunkat?
– Úgy érzem, ez a helyes.
– Mi lesz a szállodafoglalással, és a repülőjeggyel?
– Ha gondolod, megveszem a részed.
– Mi van? Elmész mással arra az útra, amelyiket én szerveztem magunknak?
– Jól van na, ha ennyire ki vagy akadva, felejtsd el!
– Még jó, hogy kiakadtam. Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Szerettél egyáltalán valamennyire?
– Jaj, ne drámázz már! Persze, hogy szerettelek. Csak elmúlt.
– Na, húzz innen!
– Oké, megyek már. Bocsi!

„Bocsi!” – Ennyit kaptam nyolc hónap után. Nem is értettem, hogy nézhettem be ennyire valamit. Azt éreztem, éppen erősödik a szerelmünk, nem pedig kihunyóban van. Hogy lehettem ilyen vak? És hogy szerethettem ennyire valakit, aki ilyen seggfej? És mit kezdjek a ciprusi úttal? A szállodát még éppen le tudtam mondani. De a nevemre szóló repülőjeggyel kapcsolatban tanácstalan voltam. Néhány nap múlva felhívott Zotya, egy pillanatig hezitáltam, mielőtt felvettem, de aztán hevesebben kezdett dobogni a szívem, mert arra gondoltam, hátha meggondolta magát, és rájött, hogy én kellek neki.

– Szia! Ne haragudj, hogy múltkor úgy lerohantalak.

Mégis van szíve. Felerősödött a reménykedésem, de azért óvatos voltam.

– Szia!
– Azért hívlak, mert lehet, el tudom adni a repjegyeket. Legalább ennyivel segítek.

A halvány mosoly ráfagyott az arcomra, és ezzel együtt a hangom is jegessé vált.

– Nem kell a segítséged, majd megoldom.

Meg sem vártam a választ, kinyomtam a telefont. Ott álltam a büszkeségemmel, és a fölösleges repülőjegyemmel. Egy óra múlva pityegett a telefonom, üzenet érkezett. Megint felgyorsult a szívverésem, talán akkor mostanra megjött az esze. „Azért az én jegyem küldd át légyszi, Andris kollégám megveszi. Tudod, akiről meséltem, hogy három hónapig Cipruson dolgozik a barátnője.” Megereszkedett a vállam, és már nem csak rá haragudtam, hanem magamra is, még ha önkéntelen volt is a reménykedésem, hogy lehettem ekkora barom. Aztán hirtelen jött sugallatra, kihúztam magam, és dacosan böngészni kezdtem az akciós szállásokat. Nem kell nekem pasi ahhoz, hogy szép élményeket gyűjtsek. Majd egyedül felfedezem Páfoszt. Találtam egy még olcsóbb szállodát, ráadásul, a tengerparton. Mielőtt meggondolhattam volna magam, lefoglaltam. Befizettem a jeep túrát is. Aztán két hétig sírtam, az elveszett szerelem miatt, és szidtam magam, hogyan lehetek annyira hülye, hogy friss szakítás után, egyedül útra kelek.

A repülőn lopva megnéztem magamnak Andrist, és örültem, hogy látszólag fogalma sincs róla, ki vagyok. A szálloda transzfert biztosított a reptérről, aminek azért is örültem, mert este tízkor érkeztünk meg. Leszállás után huszonöt perccel már a bájos kis szobámba voltam. Még ki sem pakoltam, már megtettem azt a néhány lépést, ami a tengerparti sétányhoz vezetett. Ahogy ott álltam egyedül a sötétben, a csillagok alatt, megfogadtam, hogy nem emésztem magam tovább a múlton, és azért is jól érzem magam a következő napokon. Minden segítségemre volt, a nagy kékség, a napsütés, a szél borzolta hullámok megnyugtató hangja, a finom kaják, a sok szép látnivaló, amelyeket felfedeztem. Nekem nem volt más dolgom, csak engedni, hogy átjárjon mindezek hatására a nyugalom. Még azt is elértem, hogy büszke voltam, amiért olyan jól sikerült az utazás magammal, amiért egyedül is nekivágtam, és kihoztam belőle a legtöbbet.
A jeep túra a megkoronázása volt az elmúlt időszaknak. Előkaptam a telefonom, és nézegetni kezdtem, a képeket. Arminou vízgyűjtő, Tzielefos híd, Kykkos Kolostor, Olympos havas csúcsa, Chantara vízesés, egy borfalu, és végül Aphrodité sziklája. A kavics-keresés előtt, ott is jó sok képet lőttem, még vigyorgós-szélfútta szelfi is akadt bőven. Az egyik hátterében felfedeztem Andrást, mintha éppen felém nézett volna, mellette a barátnője fürdőruhában. Legalább van bizonyíték, hogy nem csak képzeltem az egészet. Micsoda tartalmas nap volt, mennyi szépség vett körül. Az nem volt jó, hogy nem tudtam senkivel megosztani, de így is olyan csodás élményt szereztem, amely épített és feltöltött.

Bár nem lett szívecske-kavicsom, de a lelkem már a gyógyulás útjára lépett, és bíztam benne, hogy hamarosan kavics nélkül is rám talál újra a szerelem. Reménykedtem, az is számít, hogy felfedeztem a szívet, még ha nem is lett enyém, mert a hullám elsodorta, de végül is találtam. A képek felidézték a ciprusi nyugodt hangulatom, és mikor a szállodámhoz érve, búcsút intettem a csoportnak, már szívből jött a mosolyom. Nem sejtettem, hogy néhány kilométerrel arrébb, valaki éppen rám gondolt.

***

András
„Már megint hisztizik. Hamarabb túlleszünk rajta, ha hagyom, hogy kipanaszkodja magát. Nem feltétlenül kell figyelnem a hülyeségre, amit rám zúdít. Milyen dilis lett, az a lány meg milyen szép volt a sziklánál.
Amíg ő füstölög, addig én inkább végiggondolom ezt az utazást:
Nagy szervezéssel, sikerült repülőjegyet foglalnom, szabadságot engedélyeztetnem, és ezzel Julcsi is kezdett megnyugodni. Örültem a lehetőségének, hogy három hónapot Cipruson tölthet az egyik partner vállalatukkal való együttműködés kidolgozása miatt, de még az indulása előtt mondtam neki, egyáltalán nem biztos, hogy meg tudom majd látogatni. Szerintem nem volt az olyan hosszú idő, hogy ez problémát jelentene, hittem, hogy kibírjuk majd mindketten. De ő már az első naptól kezdve nyaggatott, hogy igenis intézzem el, mert annyira hiányzom neki. Tény, hogy én is szívesen láttam volna már, de sok feladat volt, nem akartam cserbenhagyni a munkatársaimat. Végül, mégis sikerült úgy rendezni a dolgokat, hogy két hétre meg tudjam látogatni. De ez azt jelentette, hogy a szabadság előtt túlóráznom kellett. Késő este jártam haza. A tervezett utazás előtt három nappal történt a baleset, egy tíz órás munkanap után, egy részeg motoros elsodort, és olyan szerencsétlenül estem, hogy a karomat elvágta egy útszéli huzal. Össze kellett varrni, és nem javasolták a repülést.
Mikor Julcsinak elmondtam, hogy egyelőre nem találtam repülőjegyet a varratszedés utánra, teljesen kiakadt. Az volt a véleménye, hogy direkt szabotáltam a látogatást. Igazán rosszul esett, egyik gondolatom az volt, hogy nem is erőltetem ezt a találkozást. Julcsi annyira furcsán viselkedett, mintha személyiségváltozáson esett volna át, vagy napszúrást kapott volna a ciprusi télben. De azután, arra jutottam, hogy személyesen kellene ennek a végére járnom.
Ismét szerencsém volt. Zoltán, az egyik kollégám, felhívott, hogy hallott a balesetről, és hogy később tudok csak elutazni. Ő meg éppen szakított a barátnőjével, akivel Ciprusra készültek utazni, és ezért nem tudta, mit kezdjen a repülőjeggyel. Egyeztettük, hogy nekem csak egy jegy kell, és odafelé, a visszaútra megtartanám. Azt mondta nem gond, a volt barátnője maga intézi a saját jegyét. Zoltán még megkért, ha a visszaútra szóló jegyére is tudnék vevőt, szóljak neki. Én ugyanazt kértem tőle, a következő napi indulással kapcsolatban. És akkor, bedobta a nagy ötletét, hogy cseréljünk jegyet. Ő repül az én helyemen Ciprusra, és visszafelé megvan a jegye, több időt tölthet kinn, én meg repülök az ő helyén, és a visszautazásom lesz tervszerinti. Így csak a név-átírás költsége merült fel. Ez tényleg jó megoldás volt. Zoltán még hozzátette, az új barátnőjének megpróbál majd még jegyet venni, ha nem is annyi időre. Kicsit furcsálltam, hogy oda akar utazni, a szakítás után, ahová a korábbi barátnőjével tervezett utazást, de a srác mindig is fura volt nekem, nagy simlisnek tartottam.
Vártam az új időpontot, hogy találkozzam Julcsival, és ugyan rövidebb ideig, de megint együtt lehessek vele. Reméltem, hogy visszakapom az én vidám, jófej barátnőmet, ha már ennyit ügyeskedtem a szervezéssel.

És valóban, Julcsi a régi volt. Örültem, hogy mégis az utazást választottam. Késő éjszaka érkeztem meg, de nem voltam fáradt, feldobott a viszontlátás. A következő délelőtt is csodásan telt, aztán mintha beoltották voltak elégedetlenséggel, száznyolcvan-fokos fordulatot vett a viselkedése. Amikor sétálni indultunk az volt a baja, hogy fújt a szél. Amikor visszamentünk a szállásra, inkább mégis kimozdult volna. A munkáról is panaszkodott, sejtettem, hogy az volt a háttérben, nem olyan az új feladat, mint amire számított. Próbáltam rávenni, élvezze azt, hogy milyen jó helyen lehet. Ismerje meg jobban a Páfoszt. Javasoltam, hogy fedezzünk fel együtt néhány látnivalót. Először fellelkesedett, aztán néhány óra múlva, már inkább csak be akart ülni egy étterembe. Próbáltam a kedvére tenni, de másnap már ott tartottam, hogy ez nem normális dolog, amit csinált. Másfél hónap alatt, teljesen megváltozott. Estére már majdnem azt mondtam neki, hogy fejezzük be ezt a kapcsolatot, mert így nincs értelme. De akkor előállt a kirándulás javaslatával.
Megkérdeztem, nem töltjük-e inkább kettesben az utolsó páfoszi napomat – késő este indult Budapestre a gépem -, de méltatlankodni kezdett, mert ő csak rám várt, hogy együtt fedezzük fel a szép helyeket. Beleegyeztem, azt remélve, hogy hátha megint a régi Julcsi lesz, ha az történik, amit ő akart. A taktika be is vált, körülbelül az első két órában. Aztán a buszon kapott katalógus alapján, azon siránkozott, hogy miért nem inkább a másik kirándulást választottuk. Később az volt a baj, hogy az ebédnél nem azt az asztalt kaptuk, amit ő kinézett magának. Már teljesen belefáradtam, hogy semmi nem jó neki. Még örültem is, hogy nem úszhatok, és egy kis levegőhöz juthatok az Aphrodité sziklánál, de azért mielőtt szétváltunk, még megkaptam, hogy az is milyen béna dolog már, hogy nem tudok vele tartani, akkor legalább keressek kavicsot.

Először, eszem ágában sem volt, de aztán, megláttam egy fiatal lányt, aki lehajtott fejjel, erősen koncentrálva, lassan lépegetett a parton. Nagyon csinos volt, és olyan elmélyülten keresgélt, hogy kedvem támadt megszólítani. Mikor közelebb mentem, hallottam, hogy dúdolgat magában. Teljesen megfeledkeztem Julcsiról, azon gondolkodtam, hogyan tudnám elérni, hogy felnézzen. Láttam, hogy éppen le akar hajolni, és akkor én is ugyanazért a kavicsért nyúltam. De a hirtelen elhatározás miatt, olyan sietve mozdultam, hogy hevesebben közelítettem, mint ahogy szándékomban állt, és lefejeltem a csinos lányt. Majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy ilyen béna voltam. A lány magyarul szólalt meg, miközben fenékre huppant. Úgy megörültem, hogy idióta vigyorral a képemen kezdtem a bocsánatkérésbe. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Amikor végre felnézett, akkor láttam, hogy nem csak csinos, hanem szép is. Nem akartam, hogy az csak egy futó találkozás maradjon, talán a hely szelleme, vagy a Julcsiban való csalódás miatt, de mindenképpen látni akartam még a lányt. Már majdnem megtudtam, hol szállt meg, amikor Julcsi mérges képpel integetni kezdett. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de addigra a lány már úgy döntött, felveszi a nyúlcipőt. Amikor megfordult, akkor jött a sejtés, hogy már láttam valahol. Bevillant a kép. A repülőn ült mellettem. Sötét szemüvegben. Mivel csak leszálláskor láttam, hátulról, így csak akkor ismertem meg. De már hiába kiabáltam utána, nem sokára eltűnt a szemem elöl.

Egy pillanatra lehajtottam a fejem, és akkor észrevettem, lenyúltam érte, és zsebre vágtam. Mikor Julcsi odaért mellém, felelősségre vont, hogy miért beszélgetek egy másik lánnyal. Próbáltam lenyugtatni, és körvonalakban elmondtam neki, mi történt. Azt persze nem említettem, hogy én intéztem úgy a dolgokat, hogy szóba elegyedhessem a szép idegennel. Amikor visszaértünk a parkolóba, akkor húzott el a jeepjük. Most, legalább öt perce az a téma, hogy kár volt ezt a buszos kirándulást választani, milyen vagány lett volna jeeppel utazni. Ő csak mondja a magáét, én meg arra gondolok, milyen szép volt az a lány, és milyen kár, hogy nincs lehetőségem újra látni. De ez mégsem normális dolog, hogy itt vagyok a barátnőmmel, és közben másra gondolok. Ennek véget kell vetni.”

3 órával később
„Itt vagyok a repülőtéren, és reménytelenül pásztázom a tömeget. Lenne mit végiggondolnom, de inkább abban bízom, hogy felbukkan, akit keresek. Lehet, hogy bolond vagyok, de nem Julcsi bűnbánó megjelenésére vágyom, hanem abban bízom, hogy a kavicsos lány is csak három napra érkezett Ciprusra, és mindjárt felbukkan. De már csak néhány perc, és mennem kell a kapuhoz, neki pedig nyoma sincsen.

Mégis befurakodnak a gondolataim közé az este történtek:

Mikor visszaértünk a kirándulásról, a szobánkban gyorsan összepakoltam a cuccom, hogy vacsora után indulni tudjak. Kicsit azért reménykedtem, hogy evés közben, hátha jobb kedve lesz Julcsinak, és nem rossz emlékkel kell hazamennem. De csak piszkálta az ételt, és láthatóan kedvetlen volt. Még azt is gondolhattam volna, hogy az bántja, hogy hamarosan elválunk, de amikor a keze után nyúltam, elhúzta. Így végleg döntöttem. Mielőtt felnyaláboltam a csomagom, felé fordultam.

– Figyi, Julcsi, beszélnünk kell!
– Szerintem is.
– Oké, kezdd te!
– Megismertem valakit.
– Ó, akkor azért viselkedtél ilyen furán, az utóbbi időben?
– Én, furán? Pont, hogy veled nem lehet már normális együtt lenni. Akartam adni még egy esélyt a kapcsolatunknak. Tényleg. De az elmúlt napok abban erősítettek meg, hogy jobb lesz nekem mással.

Nem láttam értelmét vitatkozni vele, inkább csak minden jót kívántam neki, és hívtam magamnak egy taxit.

És most, nem a szakítás miatt vagyok szomorú, hanem azért, mert nem találkozom újra azzal a szép lánnyal, akit lefejeltem az Aphrodité sziklánál. Kitapogattam a zsebemben a majdnem szív-alakú kavicsot, amit azután találtam, hogy ő elment, és odasétáltam a kapuhoz, mielőtt az utolsó figyelmeztetés elhangzott.”
***

Vacsora után még lesétáltam a partra, és arra gondoltam, lehet, mégis csak el kellett volna árulnom a szálloda nevét. Egy kis társaság jól jött volna. Ráadásul, András jófejnek tűnt, és nagyon szép szeme volt. De barátnője is. Már csak egy fél napom maradt Páfoszon, minél jobban ki akartam használni az időt, hogy elegendő felidézhető élményem legyen a visszatérés után, a szürke hétköznapokon. Szerencsém volt, az utolsó délelőtt is hétágra sütött a nap, végig sétáltam a parton az Erődig. Megmásztam a lépcsőket, és fentről néztem a csillogó hullámokat. A kék különböző árnyalatait figyelve, megengedtem magamnak, hogy kicsit bízzak benne, hogy András visszafelé is mellettem ül a repülőn, és beszélgethetünk még egyszer.

Ugyanakkor, a repülőtér felé menet, kicsit tartottam is ettől a találkozástól. Végül, mégis kíváncsian, és bizakodva fürkésztem a várakozó utastársaimat. De nem láttam újra azt a szép szürke szempárt. Csalódott voltam. Inkább arra az érzésre koncentráltam, hogy büszke vagyok magamra, amiért olyan élménygazdag napokat töltöttem egyedül egy idegen országban. Nem lett szívecskés kavicsom, de volt egy félig gyógyult szívem.

Miután, nem láttam Andrást, arra számítottam, hogy üres marad mellettem a hely a repülőn. Ezért lepődtem meg, amikor az utolsóként felszálló utas, sietve lehuppant, pontosan oda. Szerintem, még a szám is eltátottam, amikor ismerős szempár nézett vissza rám. Az utolsó utas, a szélesen vigyorgó Zotya volt. Kibukott belőlem a kérdés:

– Te hogy kerülsz ide?
– Ezt én is kérdezhetném.
– Én eljöttem egyedül az utazásra, aminek a megszervezésével jó sok időt töltöttem, mielőtt dobtál egy másik lány miatt. És jól éreztem magam nélküled.
– Azt látom. Jól nézel ki.
– Azt mondtad eladod a jegyed a kollégádnak. És idefelé nem is voltál a gépen.
– Változott a felállás. Nem eladtam, hanem csak elcseréltem a ciprusi jegyem, a budapestit megtartottam. Két hetet töltöttem ezen a csodás szigeten.
– Az új barátnőddel?
– Nem, az tévedés volt. Igazi hisztit vágott le, amikor kiderült, hogy ő csak egy héttel később tud indulni, és én nem várom meg, hanem útra kelek egyedül.
– És te ezen csodálkoztál?
– Igazán örülhetett volna, hogy rögtön ilyen klassz utazásra hozom, helyette gyanúsítgatott, hogy biztos más lányokkal akarok itt ismerkedni.
– És nem így volt?
– Nem terveztem előre, de úgy tartom, ami jön, azt el kell fogadni. Például, hogy ismét egymás mellett vagyunk.
– Ha nem bánod, ezt inkább én csak erős beletörődéssel fogadom el.
– De miért? Rájöttem, hogy hülyeség volt szakítani veled. Hiányzol. Itt a lehetőség, hogy újrakezdjük.

Riadtan vettem észre, hogy egyre közelebb hajolt hozzám, mintha meg akarna csókolni. Nem attól féltem, hogy megingok. Ha csendben maradt volna, talán fenn állt volna a veszély, és elfog a nosztalgia, mert azért igazság szerint, ő is jól nézett ki. De ezzel a szöveggel, végleg elvágta magát nálam. Attól tartottam, hogy egy ilyen szélhámos srác csókol meg, mikor egy igazi szerelmes csókra vágytam, és nem az önző volt barátom közeledésére. Szerencsére, éppen levegőbe emelkedett a gép, és így megbillent a feje, nem érte el a számat. De úgy látszott, nem vette le az arckifejezésem.

– Én nem hiányoztam neked? Szerintem, jók voltunk együtt. Belevághatnánk még egyszer.
– Tényleg jók voltunk együtt, de szerencsére, utána megmutattad, milyen vagy igazából. És ez a Zotya nekem egyáltalán nem jön be, ezért jobb, ha nem pazarolod rám a csajozós energiádat, mert én már immunis vagyok rá.

A döntésemet igazolta, a pimasz vigyora, és a laza vállrándítással odavetett mondandója:

– Egy próbát megért!

Bosszúsan elfordultam, és inkább a felhőket csodáltam. Szerencsére, nem erőltette a beszélgetést. Leszállás után, azért még odaszúrta:

– Ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz.
– Arra várhatsz!

Magabiztosan elsétáltam, és a bennem lévő kisördög unszolására, még kicsit riszáltam is a hátsóm, ha utánam nézne.
Közben pedig örült a szívem, amiért kigyógyultam a rossz srácból, és éreztem, hogy ezzel együtt, már nyitott voltam a nekem való jó fiú megismerésére.

***

Egy héttel később

András
„Ezt akartam. Miért habozok mégis, a hívással? Mikor lettem ilyen tutyimutyi? Igaz, Julcsival nem szépen fejeződött be, de nem csak az én hibám, hogy inkább más után nézett. Ezúttal, jól is alakulhatnak a dolgok. Ha már ilyen szerencsém volt, hogy megszereztem a telefonszámát, bolond lennék elszalasztani a lehetőséget. Nem bíztam a sikerben, amikor megkerestem Zoltánt, de meg akartam próbálni:

– Hello! Milyen volt Cipruson?
– Nagyon jól éreztem magam, igazán bejött nekem a sziget. Először kicsit zavart, hogy az új barátnőm hamar lepattintott, de aztán inkább onnan közelítettem meg a dolgot, hogy akkor szabad a pálya. Sok klassz csaj volt a szállodában, és már a második napon magyarokkal hozott össze a sors, jó móka volt a flörtölgetés, az egyikkel egy kicsit össze is melegedtem. Szóval, menő út volt. És neked, hogy alakult?
– Én nem voltam ilyen szerencsés. Rövid is volt a három nap, és a végén szakítottunk.
– Hát az pech. De lehetne rosszabb is. Én mondom neked, nem is értem, miért kötöttem le magam korábban, nyolc hónapra. Igaz, Milla jó csaj volt, meg normális is, de hát még annyi csinos lány rohangál. Most már te is szabad vagy, örülj neki! Ha gondolod, munka után elmehetünk együtt meginni valamit, közben hátha becserkészünk néhány jó bőrt.
– Köszi, de igazság szerint, én már kinéztem valakit. Ezért is akartam beszélni veled. Nem tudod, a volt barátnőd kinek adta el a repülőjegyét? Talán egy ismerősének?
– Képzeld, nem adta el! Érdekes sztori. Arra számítottam, hogy vagy valamelyik barátnője ül majd mellettem visszaúton, vagy egy idegen. Mindenesetre reménykedtem egy csinos útitársnőben. Majdnem lekéstem a gépet. Úgy volt közösen taxizom valakivel, de besértődött a csaj, én meg kapkodhattam. Na, de a lényeg, az utolsó percben végre lehuppanok a helyemre, és ki ül ott? Milla. Kiderült, hogy nem adta el a jegyeket, inkább elutazott egyedül. Bevallom, tetszett ez a vagányság. Ráadásul, jól nézett ki. Be is próbálkoztam nála, de elhajtott.

Ha nem akartam volna annyira Milla telefonszámát, már rég otthagytam volna Zoltánt. Ekkora barmot. Vajon egy olyan szimpatikus szépség, mint Milla, mit evett rajta? Mindegy, az én szerencsém lehet, hogy ez a csajozó-gép szakított vele. Tudom ki a titokzatos lány, aki napok óta kitölti a gondolataimat.

– Figyi, ha részedről oké, add már meg a számát! Szívesen beszélnék vele.
– Nahát-nahát, megfogott téged? Részemről, áldásom rátok. De azért vigyázz vele, mindent olyan komolyan vesz!
– Oké, köszi.

Most itt van Milla telefonszáma, én meg hezitálok. Amióta elfordult tőlem az Aphrodité sziklánál, és néztem, ahogy távolodik, azóta szeretném újra látni, és megint beszélgetni akarok vele. Hátha ő is érezte azt a különös bizsergést. De ezt csak úgy deríthetem ki, ha felhívom. Itt van a majdnem szív alakú kavics, amit a sziklánál találtam. Vajon működik a hagyomány?”

***
Már egy hete otthon voltam a páfoszi utazás után, de még mindig sokszor eszembe jutott a tengerből áradó energia, a sok szép, amit láttam. A szabadság után, sok volt a munka, mégis gyakran azon kaptam magam, hogy a gondolataim messze járnak. Leginkább az Aphrodité sziklánál, és többnyire egy szürke szempárnál. Már az is eszembe jutott, hogy felhívom Zoltánt, és elkérem András telefonszámát. Kitalálok valami ürügyet, például, hogy elvesztettem a napszemüvegem, és ő később szállt le a gépről, mint én, meg akarom kérdezni, esetleg észrevette-e, hogy otthagytam. De aztán, az is eszembe jutott, hogy Andrásnak barátnője van. Itt mindig megálltam. Én nem leszek az, aki elválasztja a szerelmeseket. Ezért maradt az ábrándozás, mi lett volna, ha…
Egyik délután, a ciprusi digitális képekből csináltatott fényképeket nézegettem, amikor hívásom érkezett, egy ismeretlen számról. Már készültem rá, hogy lerázzam, a valamilyen csúcsszuper szolgáltatást ajánló ügynököt, de csodálkozva elkerekedett a szemem, amikor bemutatkozott a szép bariton hang.

– Szia, Milla! Én András vagyok, akivel az Aphrodité sziklánál találkoztál. Aki nem tudott rendesen bocsánatot kérni, amiért elszalasztottad a szív-kavicsot.
– Szia, András! Ez aztán meglepetés. Hogy találtál meg, amikor még be sem mutatkoztunk egymásnak?
– Hosszú sztori, de a lényeg, Zoltán a kollégám, és tőle kértem el az elérhetőséged.
– Jaj…, ezt a részt ugorjuk át. De miért kerestél meg?
– Szeretnék találkozni veled.
– Miért?
– Cipruson felajánlottam egy pohár bort fájdalomdíjként. Azt reméltem, kiengesztelhetlek. Bocsánatot akarok kérni rendesen.
– De én már nem haragszom. Rendben vagyunk.
– Légyszi! Szeretnélek újra látni.
– És mit szól ehhez a barátnőd?
– Nem tudom, szakítottunk.
– Ó, sajnálom.
– Nem kell, én oké vagyok így. Szerintem jól indult az ismeretségünk, azt leszámítva, hogy lefejeltelek. Szeretném ott folytatni a beszélgetésünket, ahol abbahagytuk. Neked nincs kedved?
– Na, jó. De a bor helyett, inkább sütit kérek.
– Oké, akkor először süti, aztán meglátjuk.

Csupa csodálkozás voltam, még akkor is, amikor már befejeztük a telefonálást. Egész hihetetlen volt, hogy megtalált engem, már nem volt barátnője, és találkozni akart velem. Lehet, hogy az Aphrodité szikla legendájának ilyen nagy hatása van? Izgatottan vártam a megbeszélt időpontot.
Tényleg ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Közben felidéztük a megismerkedésünket, és utólag jót nevettünk rajta együtt. András megkérdezte, mi volt az, amit akkor dúdolgattam. Halkan elénekeltem egy kis részletet belőle.

– Lehet, hogy önzőség tőlem, de én örülök neki, hogy egymagad voltál ott, lehajtott fejjel.
– Ha belegondolok, szerintem is így volt szép. Erről meg egy Adagio** dal jutott eszembe, elénekeljem azt is?

András ugyan lelkesen bólintott, de már nagyon ferde szemmel néztek ránk a cukrászdában, mert közeledett a záróra. Olyan jót beszélgettünk, és nevettünk, hogy észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő. Nem is reméltem, hogy András ennyire jó fej.

Bíztam benne, hogy ő is jól érezte magát velem. Valószínűleg így volt, mert még nem akart elbúcsúzni.

– Én még szívesen folytatnám az estét. Jöhet mégis a bor? Lehet, hogy nem lesz olyan édes, mint a ciprusi lett volna, de tudok egy jó helyet, itt a közelben.
– Rendben, menjünk.

Egyre jobban egymásra hangolódtunk, azt éreztem, nem akarom, hogy véget érjen az este. Néhány óra múlva kísért haza. A kapuban búcsúzkodtunk, amikor a kezem után nyúlt, megkért, hogy mutassam a tenyerem. Óvatosan, mintha egy kincs lenne, beletett valamit. Közelebb húztam magamhoz, és szívből felmosolyogtam Andrásra.

– Miután elmentél, akkor találtam ezt a kavicsot. Rád gondoltam, miközben lehajoltam érte.
– Az enyém?
– A miénk.
– Majdnem szív. Akkor jöhet a majdnem szerelem?
– Nem.
– Nem?

Csalódottan húztam el a számat. Már megint benéztem valamit? Az nem lehet, hogy ennyire félreértettem ezt a csodás estét. Büszkén akartam viselni a helyzetet, ezért viccesen megjegyeztem.

– Kár, pedig arról is tudok egy dalt. „Ez majdnem szerelem volt”…***
– Úgy értem, mi ketten nagyon jók vagyunk együtt. Csak kicsit kell segítenünk a kavicsnak. És akkor, nem majdnem… hanem, nagyon is igazán.

Miközben megcsókolt, én a tenyerembe zártam a majdnem szív kavicsot, és úgy szorítottam, mintha majdnem kincs lenne, és közben éreztem, hogy igazán az.

*Szécsi Pál – Mióta egyszer (dalszöveg: S. Nagy István) https://www.youtube.com/watch?v=5A3X2LOhQ40

* *Adagio – Így volt szép (Carrie)

*** Máté Péter – Ez majdnem szerelem volt

Szólj hozzá!