Fúzió

–Te, nézd már asszony, ezt a kölyköt. – hívtam a feleségemet. Álltam a tacskó kölykök felett és vakartam a fejem. Fruzsi az ötéves tacskónk reggelre megfialt. Négy kölyök nyöszörgött az alomban, de az egyikkel valami nem stimmelt. Fruzsi anyu, aggódó tekintettel nyalogatta kölyköket és néha bocsánatkérően rám pislantott mintha őt tartanám bűnösnek a furcsaságért. Az asszony mellém lépett és kérdően tekintett az alomra.
– Nézd azt ott, ni! – mutattam ominózus kölyökre.
Ő óvatosan odébb tolta a többi kölyköt és felemelte a fura cser maszatot.
Szeme nagyra kerekedet miközben vizsgálta.
– Ó! – sóhajtott és rám nézett. – Nézd, ennek csőre van!
– Az. – hagytam rá és hátra toltam sildes sapkámat. – Meg karma.
– És a szőre sem olyan minta többinek. – folytatta az analízist. Ránéztem a Fruzsira.
– Ezt most, hogy hoztad össze? – kérdeztem tőle.
– Olyan, mint egy madár! – találgatott az asszony.
– Madár! – hagytam rá. Hát a kakast még tavaly megettem. – gondoltam magamban. –Anyám főzött belőle finom vasárnapi levest, mert az asszonynak nem volt ideje vesződni vele.
– Mindegy már. – mondtam hangosan a feleségemnek. – Muszály megtartani.
Ezt nem adhatjuk oda! Az a kislány, akinek ígértük két napig sírni fog. Elvégre egy tündéri tacskókölyköt várt és helyette kapna egy cserszínű tyúkkutyát. Az asszony visszarakta az alomba az egyébként szörnyen bájos szörnyeteget, aki nyomban elkezdte keresni az anyja cicijét.
– Ez szopik. – hüledezett tovább a nejem. Én már semmin sem csodálkoztam.
– Akkor megmarad. – szögeztem le leszegett állal.
– Hogy nevezzük el? – kérdezett vissza.
– Nem tudom. – motyogtam, aztán bevillant. – Fúziónak!
– Nem vagy normális! – vágta rá az asszony vigyorogva.
– Szerintem jó a Fúzió – mondta a gyerek. Úgy beguggolt közénk, hogy észre sem vettük.
Le van a gond. Nem kell beavatni arról a tényről, hogy van egy griffünk, amit a tacskónk fialt. Bár szerintem ezt neki jóval könnyebb feldolgozni, mint nekünk kockafejű felnőtteknek.
– Iónak fogom becézni. – mondta vigyorogva a hétéves lányom.
– Ió. – legyintett az asszony.
Így született meg Ió, teljes nevén Fúzió a griff, akit egy tacskó kölykezett.
Mit mondjak szépen fejlődtek a kutyagyerekek és Fúzió is igyekezett. Sőt, túlságosan is igyekezett. Annyira, hogy négy hónaposan egyszer akkora lett, mint a többi kölyök. Két héttel a születése után már abbahagyta a szopást, és felette a macskák kajáját. Na és a szárnya? Eleinte azt hittem, hogy sok idő lesz, mire repülni kezd. De ahogy nőtt a teste úgy erősödött a szárnya. Szerintem eszelős viszketegséggel járt neki a tortúra, mert állandóan a lábamhoz dörzsölte. Ha leültem, azonnal odajött és csattogó hangok kíséretében kinyitotta a pelyhes képződményt és követelte, hogy vakargassam. Aztán ha neki álltam felmászott az ölembe és kifeküdt, mint a gyalogbéka. Persze a fenekét az orrom alá dugta a megadás jeleként. Boldog voltam, mert közben a többi kölyök nekiállt a nadrágom szárán gyakorolni a harapást, tépést, karmolással, kaparással fűszerezve. Elfoglaltak rendesen.
– Mikor viszik már el őket? – kérdeztem morogva a házból kilépő feleségemet. Az asszony felvihogott.
– Gyönyörűek vagytok. – jelentette ki. – Akár fellőhetnénk a netre is ezzel a címmel: A párom tacskókölykök gyűrűjében és egy griffel az ölében. Csak úgy tarolnám a like-okat. Fúzió valószínű megértette mit mond az asszony, mert a csőrét csattogva felemelte a fejét. Esküszöm kiröhögött.
– Na, most már elég lesz belőled! – förmedtem rá, de dorombolni kezdett, mint egy hathengeres dízelmotor és megnyugtatásul még inkább betakart a szárnyaival.
– Fúzió! – ripakodtam rá erélyesen és megtaszítottam a fenekénél. A griff az erélyes hangomra ijedten felugrott és közben szétdobta a szárnyait. Majd másfél métert repült, de valahogy a farkával nem talált egyensúlyt, mert saját tengelyén megpördülve lezuhant az udvar füvére. Kicsit megüthette magát, de nem volt ideje fájni, mert a kölykök azonnal megrohanták a nagy testvért, az meg trillázva élvezte a birkózást. Meglepődtem az eseten.
A kölykökhöz léptem, és amíg azok egymást gyömöszölték a tacskógombolyagból kivadásztam Fúzió farkát. Pontosabban a farka végére voltam kíváncsi. Ahogy ujjaimmal megnyomta a kis bolyhot a farka végén, tisztán láthatóvá váltak az éles szélű és kormányként szétterülő tollak. Nem tudom hányadszor vakartam meg a fejem, de szerintem már elég kevés haj maradt azon a területen ahová a megválaszolatlan kérdések özönét vakartam bele.
Visszanézem az asszonyra.
– Repülni fog. – böktem a fejemmel a griffre.
– Repülni fog? – kérdezte a lányom a hintaágyból. Persze, egy ilyen hír neki egészen mást jelent, mint nekem.
– Ió! Ió! – kiáltott boldogan és kiugrott a hintaágyból. Az meg a neve hallatán azonnal lerázta magáról a kölyköket, és hangosan trillázva nekiszaladt a kis barátjának. A gyerek rám nézett.
– Majd repülhetek a hátán az iskolába?
– De csak a kapuig! – vágta rá csípőből az asszony, fapofával magába fojtva a kuncogást belibbent a konyhába. Utána néztem, aztán Fúzióra, aztán a kapura. Azt méricskéltem körül belül mikor jön el az a pillanat, amikor átrepül a kerítésen.
Aznap gyönyörű idő volt. Fúzió kaputól kapuig futkosott és közben hevesen csapkodott a szárnyaival. A két kölyök persze hatalmas lármával boldogan viháncolva kergette egy darabig, de aztán a sokadik kör után elfáradva dőltek az anyjuk mellé. Egy darabig onnan figyelték a nagytesó heves próbálkozásait, néha csaholva biztatták, aztán kicsit később már unottan, morózus pofával meredtek maguk elé. Éppen kinn dolgoztam, a fél udvaron szanaszét hevertek a szerszámaim. Területi vitáink is voltak, főleg akkor mikor a griff magával húzta a sarokcsiszoló vezetékét és felháborodottan sikítozva vonszolta magával az udvaron keresztül kasul. Eleinte még próbáltam vele vitatkozni, de hajthatatlanul belegabalyodott minden cuccomba, úgyhogy inkább én is a kölykök mellé heveredtem a fűbe. Fúzió rám nézett.
– Na, azt ne várd, hogy még drukkoljak is neked! – vágtam oda neki méltatlankodva. Olyan esdeklőn nézett rám, hogy végül belecsaptam a levegőbe. – Hajrá! A griff szeme elszántan fellángolt, ahogy neki készülődött. Mintha belsőjében felizzott volna a repülés iránti vágy, éles szemei egyszeriben penge vékonyságúra húzódtak. Teste összehúzódott, majd kirúgott és fel! De csak kicsit fel. Úgy ötven centit. Pár méteren. Az igazat megvallva, pár hete néztem, hogy a farka teljesen kifejlődött ahhoz, hogy kormányozni tudjon vele. Én nem tudom, hogy nézhet ki egy másik griff, de Fúzió gyönyörű jószág lett. Ruganyos testét aranybarna selymes bunda fedte, amelyről ezer szikraként pattant vissza a nyári nap. Széles mellkasából lágy és hatalmas erő sugárzott, izmos mellső lábai pikkellyel borított karmokban végződtek. Egyébként úgy fogott velük, mint egy ember. Ezt az élményt jó párszor átéltem a játékos birkózások közben, amiket reggelente átéltem, amíg a cipőmet felhúztam. Ugyanis bárhol is pihegett az udvaron, ahogyan a cipőmet magam elé raktam, azonnal szédült örömmel megrohamozott, és míg a cipőfűzőmet kötöttem bőszen megtámadta az arcom. Összenyalt és a szeretetrohama közben halkan dalolt a fülembe. Egy idő után már felismertem az öröm és a bánat dalait, amivel kifejezte az érzéseit. Amikor elment az egyik testvére, azon este nem találta a helyét, míg végül a barackfa árnyékában összegömbölyödött és olyan szomorú nótát fújt, hogy kénytelen voltam mellé heveredni és simogatni a hátát, míg el nem aludt. Érzékeny jószág volt annyi szent. Visszatérve a széles, eleinte a nagy szívet takaró mellkast is selymes aranyszínű szőr borította. Úgy két hónapra rá vettem észre, hogy nem selymes bunda az, hanem tollazat, ami folyamatosan erősödik. Szinte állandóan havazott körülötte, ahogy változott. Ha éppen a délutáni alvásból felébredt és nyújtózott, szinte mindig azzal fejezte be az ébredés rituáléját, hogy megrázta magát. Na, olyankor havazott. Csodálatos látvány volt, mert rendszerint azzal végződött, hogy a milliárd tollpihe fölröppent a levegőben. Felizzott majd ellobbant a semmibe. Egyszerűen eltűnt. Fúziónak soha nem voltak olyan szokásai, ami egyébként az állatoknál megfigyelhető. Nem ásta el az ürülékét, mert az is eltűnt. Láttam üríteni, vagy legalábbis úgy gondolom, hogy amit láttam az az volt. Eleinte nem hittem el, hogy amit látnom kellene, azt nem látom. Mániákusan kutattam az udvaron a nyomát, de ürüléknek semmilyen formáját nem találtam. Szegénynek néha már furcsán elkerekedett a szeme, amikor intim zónát keresve elvonult, én meg úgy osontam utána, mint egy botcsinálta nindzsa. Úgyhogy végül a griffek érthetetlen szokásainak feljegyzéseibe ezt a dolgot is beírtam: Ami griff száján bemegy, az a végén nem jön ki. Lehet, hogy kilélegzi? A lényegre térve, míg mellső lábain kézszerű karmok voltak a hátsó lábai egyértelműen futásra, ugrásra voltak teremve. Hihetetlen erő volt bennük. Ahogy megfeszült és kipattintotta a körmeit, hogy megkapaszkodjon a talajba, izmain szinte táncot járt a robbanékony erő az energia és a fény. Elrúgta magát a talajról és pillanatok alatt felgyorsult, szárnyait kitárva felfelé lökte magát és repült. Hirtelen hatalmasra tudott nőni a kiterjesztett szárnyaival. Csapott egyet és a majd másfél méteres fesztávú szárnyak könnyedén a levegőbe emelték a testét. Ahogy suhant előttem láttam, hogy méricskéli a távot. Vajon fel tud e emelkedni annyira, hogy átrepülje a kertkaput. Egyenesen suhant, mint a tökéletesen elengedett nyílvessző. Pillanatok alatt átszelte az udvart, és amikor előttem hasította a levegőt, láttam a szemében a bizonytalanságot. Szárnycsapásait felgyorsítva igyekezett emelkedni, és már– már úgy nézett ki átsuhan a kapu felett amikor feladta. Hátracsapta a szárnyait és farkával felfelé legyintve becsapódott a kapuba. Régi rossz állapotú, régóta csak tákolt fakapu volt. Egy pillanat erejéig azt gondoltam darabokra töri, de aztán maga elé rántotta a mellső lábait és belekapaszkodva megpróbálta megakadályozni a becsapódást. Részben sikerült is a manőver, mert bár nem zúzta ripityomra rozoga kaput, sikerült úgy lefejelnie, hogy azt gondoltam soha az életben nem próbálja meg még egyszer a repülést. Az ütéstől kissé szédülten még kapaszkodott egy kicsit majd, mint egy kovácsülő nagyot döndülve a fűbe huppant. Egy pillanatig összegömbölyödött, mint egy sündisznó, majd szégyenkezve kidugta a fejét miközben rendezte a megtépázott szárnyait.
Már akkor felugrottam, amikor láttam, hogy ez a kísérlet is zuhanással végződik. Abban viszont biztos voltam, hogy elkél majd a biztatás, úgyhogy odasiettem. Fúzió felnézett rám, amikor leguggoltam hozzá és a kezembe vettem a fejét. Egyenesen a szemébe néztem.
– Csak csináld. – mondtam neki. Feltrillázott. Dühösen élesen szakadt ki a torkából, de érezhető volt, hogy ez méltatlankodás inkább önmaga gyengeségét és hitetlenségét vonja kérdőre. Megrázta magát és fölém magaslott. Szeme tűzben, izzott, testében egy oroszlán méltósága és ereje feszült. Tekintetében egy prédára csapó réti sas céltudatos és kíméletlen akarata villant. Rám nézett aztán magasra emelve a fejét egy diadalmas szólamot engedett el az égre. Büszke voltam rá mit tagadjam. Végül is az én kutyám kölyke! Fúzió a griff elindult, hogy újra neki rugaszkodjon. Részemről sok szerencsét intettem neki a kezemmel, mert inkább úgy döntöttem lemondok a napi munkámról és elverem az éhségemet. Ahogy beléptem a konyhába örömmel konstatáltam az orromat megcsapó rántott hús illatát. Gyorsan elcsentem egyet, amikor ismét hallottam a földbe kapaszkodó hátsó lábak alatt feltépett föld jellegzetes hangját. Beleharaptam a frissen gőzölgő ropogós bundájú húsba.
– Fúzió? – kérdezte a párom. Élvezettel rágtam az ízes falatot. Húztam az időt. Most, most kéne hallanom a kaput. Elvigyorodtam, amikor meghallottam a diadalmas énekét.
– Most repült el. – csámcsogtam neki tele szájjal.

Szólj hozzá!