Tavasz, szerelem: Ötödik történet: Ellentétek vonzásában

A február vége lassan, ügyes kézzel lopkodta lefele a naptárról a telet, hogy aztán megfontoltan, de visszavonhatatlanul kiszínezze az erdőt, és beoltson minden egyes fát, bokrot, de még fűszálat is élettel. Voltak hírnökök, akik saját bőrükön érezték már a változást, és nem voltak restek kikürtölni azt, míg mások, akik nehezen ébredtek, vagy sokat csalódtak már, szorosan a fejükre húzták a párnát, és aludtak volna még. Végül ők is engedtek.
Megtelt az erdő füttyel, madárdallal, avarzörgéssel. Zeg-zug nem maradt érintetlenül. Kivirágzott az erdő zizegéssel, boldog újrakezdéssel.
Volt azonban valaki, aki nem örült a tavasznak és a vele járó melegnek; az öreg varjú csüggetegen járt-kelt, és oly bosszúsan kapirgálta maga alatt a földet, mintha a szerteszálló rögöktől akarta volna kikövetelni magának a megoldást. Hiába élt ugyanis meg már majd két varjúöltőt, ezúttal mit sem tudott a hogyan továbbról. A végeláthatatlan sötét varjúsereg a minap szárnyalt észak felé, ő azonban sem erőt, sem egy fikarcnyi affinitást nem érzett a hosszú utazáshoz. Gyenge pillanataiban még elbizonytalanodott, gondolta elindul mégis, talán utolérhetné őket. Meg is rázta tollait, felszívta begyét, de aztán hitehagyottan landolt az erdőszéli odvas tölgyfán.
– Áh! Csudába az egésszel! Kár, hogy olyan messzire kell repülni! Nem nekem való már ez a retúrjegy. Igazából semmilyen jegy sem való nekem. Kikezdte már vénségemre a mellemet ez a sok évtizedes szárnyalás. Amúgy meg minek is ez a temérdek tili-toli? Ide, aztán meg semmi értelmére vissza. A magamfajta szerencsétlen varjú jóformán még jól sem lakott az itteni csemegékből, mire rohanni kell vissza. Hát nem! Elég volt! Befejeztem! Lehet, hogy meleg lesz a fekete viharkabát, de akkor is megpróbálom az itteni nyarat! Valahogy csak túlélem! – döntötte el végérvényesen a maradást, majd hozzálátott, hogy a durva, minden kényelmet nélkülöző fészkét némiképp nyáriasítsa.
– Fúj, egy madártoll! Hogy kerül ez ide? Ettől lenne csak izzadtságos egy napsütéssel teli, túlfűtött nyári délelőtt! – károgta az öreg varjú rettentő hangosan, és undorral telve kitessékelte a fészkéből az apró verébtollat. Mintha csak magát akarta volna meggyőzni döntése helyességében, azzal, hogy bűnbakot talált a szösznyi semmiségben.
Mindegy is! Ráment a délelőttje, mire úgy gondolta, végzett mindennel. Recsegett, ropogott akkor már a tákolmány, de legalább jó szellős volt, és akkor csak ez számított. Annak teljes tudatában, hogy minden tőle telhetőt megtett, elégedetten kapirgált az avarban, és ha valami csőre közé valót talált, jóízűen befalta. Rá se hederített a gúnyos megjegyzésekre, amik megkérdőjelezték ottléte jogosságát.
– Hé, varjú! Meleg lesz a szmoking! – csipkelődött vele a tengelic.
– Majd megtalállak még, ha télre fordulván lefordulsz az ágról! – válaszolta egykedvűen az öreg varjú, és baljósan csattintott egyet a csőrével, amely oly szikrát hányt, mint az acél. Félni lehetett tőle. A tengelicnek mindenképp, aki rögvest bele is pirult a hallottakba, és egy pillanat nem sok, már el is röppent. Vissza se nézett.
– He-he! – mosolygott szarkasztikusan, akarom mondani varjasztikusan a sötét szárnyas, elkönyvelve, hogy megvan még a tekintélye a sok tiri-tarka varjúbegy töltelék között.
Így csöndesen, a világgal teljes kibékülésben teltek a napjai. Rettentően élvezte, hogy a tavasz megannyi csemegével kínálta, és csak egy valami bosszantotta; a tudat, hogy miért nem töltötte már jóval korábban is itt a nyarat.
– Mi ez nekem? Még csak nem is izzadok! Még hogy a varjúnak nyáron északon a helye? Ki hallott már ilyen sületlenséget?! Kár, a sok elpocsékolt időért! Kár, a kárba veszett millió energiáért!
Két hét nem sok, és úgy meghízott az erdő kínálgatta bőségtől, hogyha akart volna, sem tudott volna elrepülni már!
– Jól van ez így! – szuszogta nehézkesen, de töretlen boldogsággal. Élt, mint hal a vízben, és nem is volt ezzel semmi gond. Nyugalmából aztán egy szokatlan zaj kergette ki, amint egy kora reggel álmosan ébredezett az erdőszéli, rozzant fészkében. Hú, de micsoda zaj volt az! Mintha egy botot húztak volna végig egy hosszú kerítésszakaszon. Az öreg varjú rettentő bosszús lett, kelletlenül kikecmergett vánkosából, és elhatározta, hogy kikéri magának a szokatlan rendbontást. Csőrét csattogtatva botorkált ki az addigra sűrűn telenőtt csalitosban, míg végül meglátta a távolban a csendháborítót, a pillanatnyi zűrzavar forrását.
Meglátta, és ahogy mondani szokás, megszerette. Úgy bizony, kétségtelenül így történt, ezt a varjú is megértette rögtön, attól függetlenül, hogy soha, senkibe nem volt még szerelmes. Akkor azonban villámcsapásszerűen érte ez a semmivel össze nem téveszthető érzés. Az öreg szárnyast rögvest kiverte a víz, úgy izzadt, mint még soha, és a szíve is akként robogott, hogy majd kiszakadt a helyéből. Egy dolog járt csak a fejében; hogy meghódítsa a romos ház kéményén kelepelő gólya szívét. Hogyan is gondolhatta volna másként, hisz sohasem látott még olyan csodálatos lényt, mint a gólya. Igazából akkor még azt sem tudta, hogy a gólya, az maga a gólya, hisz nem találkoztak még, így be sem mutatkozhattak egymásnak. Amikor ugyanis a gólya délről érkezett, a varjú épp akkor vándorolt északra. De mit számított ez akkor? Mindent a szív lüktetése, az érzelmek kavalkádja mondott tollba. Legfőképpen a varjúéba, amely utat talált a szárnyas minden porcikájához.
– Kellesz nekem, gyönge test! – áhítozott a gólya szerelméről a varjú, még mindig a csalitos sűrű, mindent eltakaró rejtekéből.
Közben a gólya újra a nyakát hátrahajlítva, könnyedén és tele kecsességgel kelepelt tovább, üdvözölte az otthont, az egyetlent, a mindig hazavárót, és egyben köszöntött mindenkit, aki benne lakott, és emlékezett rá.
– Gyönyörű! – rebegte a varjú, majd gyorsan visszaugrott az ágon szégyenében. – Hogy is kellenék neki? Miként? – tette fel magának a fájdalmas kérdést, és hogy tovább mélyítsen lelki sebein, lajstromba vette az imádott kedvessel szembeni fogyatékosságait.
– Én fekete vagyok, ő fehér. Az én testem tömzsi, ő szép karcsú. Az én csőröm durva és szürke, az övé hosszú és piros. Ő elegánsan lépdel, én botor módon ugrándozok. Hiába! Semmi esélyem!
Így alakult, hogy az örökké mindenkire komor és csipkelődő öreg varjú mindent elemésztő szerelmet érzett a gólya iránt. De hiába volt oly édes ez az érzés, hiába gondolt mindig gyöngédséggel az imádott kedvesre, esténként, amikor egyedül kellett álomra hajtania a fejét a szegényes fészkében, sokszor mégis azt kívánta, bár soha meg sem ismerte volna a gólyát.
Mit ér ugyanis a szerelem, ha nem viszonozzák? Mardosó kínt, szívet tépő megpróbáltatásokat, madarat romba tipró gyötrelmet.
Nyílván, hogy a dolgok így alakultak, és mit sem változtak előnyükre, arról éppen a fekete gyászhuszár tehetett a legjobban, hisz ő nem volt elég bátor, hogy végre előlépjen fedezékéből, és megvallja érzéseit a hosszúlábú, nyalka gólyának.
Egyik nap ilyenformán tiporta sárba a másikat. Azalatt a nyár alatt a varjú éveket öregedett. Tolla borzas lett, ritkás, színe megfakult, mint a sokszor emlegetett, csudaszámba menő fehér hollónak. Tompa fényű csőre mögött mélyen ültek karikás szemei.
– Kár, kár ezért a tipródásért! – sajnálta magát a varjú, de egyébre továbbra sem szánta rá magát. Megpróbáltatásait fokozta még az évtizedek óta nem látott hőség, mely úgy perzselte végig a határt, mint a futótűz. Augusztus végére a varjú nem volt már se élő, se holt, csak egy tollruhában zörgő csontkupac.
Végül belátta, amit be kellett látnia.
– Ez így nem mehetett tovább! Ha kinevetnek, ha elzavarnak, ha belepusztulok a szégyenbe, akkor is megteszem! – határozta el, és erőtlenül, imbolygó járással kilépett az ág végére, nehézkesen felröppent, és szárnyalni kezdett a romos ház kéménye felé.
De jaj! Mit láttak szemei? Éppen semmit. A fészek oly elhagyatottan, üresen állt ott, mint még soha. A varjú a zsigereiben érezte, hogy itt bizony végérvényesen történt valami. Teljes kétségbeesésben repkedni kezdett a magasban. Hogy merre tartson, azt maga sem igen tudta. Közben ide-oda vetette tekintetét, azt remélve, hogy viszontláthatja kedvesét.
És igen, viszontlátta. De nem egy példányban, hanem tízben, százban, ezerben.
Az erdő melletti hatalmas réten ugyanis gyülekeztek már a vonulásra váró gólyák, hogy egy kiadós reggeli után megkezdhessék útjukat. A varjú elképedve, teljes zavarban figyelte őket. Hol egyik piros csőrűben, hol másikban lelte meg szerelmét. Aztán, hogy még nagyobb legyen a zűrzavar, a gólyák végül egyszerre keltek szárnyra, és elindultak az úton, melyet nemzedékről-nemzedékre követtek már.
A varjú mindent kockára téve, teljes elszántsággal követni kezdte őket. Megingathatatlanul elhatározta, hogy addig le nem száll újra, míg színt nem vall szerelmének.
Akkor még nem is sejtette, hogy erre legközelebb Afrikában kerül majd sor…