A hajnal

Amint Éjfélt üt az óra, megkezdi végzetes útját. Aljas, gaz, csaló szívek húrjainak zenéje adja léptei irányát. Könyörgést, kegyelmet nem ismer féktelen lelke, rég megrágták igaz szívét az emberi vétkek. Bűnt bűnre halmozz, s láthatod kardját, ahogy az éj leple alatt halálos csapást mér rád. A kárhozattól csak a bűnbánat menthet meg, ha a Hajnal fényes élének elkerülöd megváltását.

A férfi megtorpan a kocsma nyitott ajtajában. A bentről kiszűrődő barbár ricsaj tompa zajnak tűnik a sikátorba kúszó hideg szél fütyülésében. A csak félig meggyújtott szivar ott fityeg két ujja között. A megdermedt izmok képtelenek megmozdulni, pedig nyilvánvaló, hogy az a drága – lopott – szivar bizony ki fog esni a kezéből. Egy dermedt pillanatig nem történik semmi. A férfi lehelete a téli ridegségben keresztezi a szivar elenyésző füstcsíkját, ami úgy vonzza a bűnös tekintetet, mint bitófa a becstelen kalózét. Az a vékony, alig látható füstcsík olyan élettelenül libben el az erőteljes légáramlattól, hogy a férfi szíve egy ütemmel gyorsabban ver. A felismerés már azelőtt döbbenetet festett az arcára, hogy a templom harangjainak basszusa durván kettévágta volna a csendet. A már csupán pislákoló füstpontokat eregető szivar magányosan zuhan a rideg mélység felé.

Léptei hangosan csattannak a szűk utca nedves macskakövein. Hiába távolodik a kocsmától, a harangok dübörgő ricsaja a füleiben dobban. Bamm, bamm, bamm. Úgy verik ütemre a szívét, mintha Isten kalapáccsal kopogna a mellkasán. Az oldala beszúr, levegővételei szaggatottak. A nagy kabát, mely védelmet biztosított ebben a hidegben, most hatalmas súlyként tapad a hátára. Izzadság folyik végig a gerincén, ahogy a kerekded hold éles fénye bevilágít a házfalak között. A férfi tarkója viszket. Ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy hátra forduljon. Szinte mantráznia kell magának, hogy Nem! Nem, nem nem, nemnemnem! Míg olyannyira nem kezd égni a szeme, hogy sűrűn pislogni kényszerül. Nyel egy nagyot, próbálja összeszedni magát.

Éles karcoló hang üti meg a fülét és mintha a csontjaiba hatolna, végigfut a gerincén. A félelemtől egy pillanatra megdermed, ujjai remegnek, lábai képtelenek megmozdulni. Azt beszélik, Éjfél kardja több mint egy méter hosszú és ha leengedi a karját, hegye súrolja a földet. Csakis annak lehet ilyen szívbe markoló hangja. A férfi látása egy pillanatra elhomályosul, és rá kell döbbennie, hogy ebben a pár másodpercben elfelejtett levegőt venni…

Az a makacs ösztön, mely sosem hagyta, hogy térdei meghajoljanak, arra sarkallja, hogy tovább fusson. Hogy ne hódoljon be a félelmeinek. Megacélozza szívét, mély levegőt vesz és mozgásra kényszeríti a testét. Jól tudta, hogy el fog érkezni ez a végzetes pillanat. Akkor miért is van úgy megrettenve? Mert nem hallott még olyanról, aki túlélte volna hajnalig. Ez az! A Hajnal! Ugyan nem volt bizonyíték arra, hogy a legenda ezen része igaz, de ez lehetett az utolsó mentsvára… Ha meghúzza magát addig, míg a hajnal első sugarai fel nem tűnnek az égbolton, akkor Éjfél nem kergeti őt tovább, hiszen ő az éjszaka teremtménye. Mindig a sötét leple alatt indul vadászni.

Újult reménnyel fordul balra egy még szűkebb kis utcába, amiről tudja, hogy kivezeti a főútra. Ugyan éjfél is elmúlt már, az éjszakai élet nem áll meg. Lennie kell a főutakon valakinek, és tapasztalatból tudta, hogy egy ragadozó sem szereti a tanúkat. A fém karcoló hangja megfagyasztotta ereit, az acélbetétes léptek pedig szapora pulzusával ellenben halálos nyugalomban közeledtek. Mintha üldözője jól tudná mit keres, mintha nem létezne számára idő, melyből kifuthat. Azt üzente a férfinak, bármerre is futsz, bármilyen gyorsan, egyszer úgy is utolérlek!

Ezúttal a férfi nem tudja szabályozni ösztönös cselekedetét, hátra néz a válla felett. Éjfél pont ebben a pillanatban kanyarodik be a sarkon magával hozva a hideget és a rettegést. Egy hatalmas sötétbe burkolózó férfi alakja, mely hajthatatlanul tör előre, megállíthatatlanul halad. Magabiztos léptei és a hold ezüstös fénye, ahogy megcsillan kardja pengéjén ijedt nyöszörgést vált ki a férfiból. A vadászból áradó kísérteties aura a csipetnyi reményt is elfújja, melyet ez idáig összekapart. Méghogy remény? Mióta megjelent csuklóján az a hátborzongató jel, nem létezett számára menekvés.

Sietségében felbukik a saját a lábában, a sikátor falán sikerül megtámasztania magát. Felnéz, és saját tükörképével találkozik. A sikátor egyik alacsonyabb kicsi ablakán saját tekintete néz vissza rá. Az arca sápadt és könnyek csíkozzák. Ajkai cserepesek a szapora lélegzetvételektől, homloka elkeseredett ráncokba szaladt. A felismerés a lehető legnagyobb pofont adja neki, amit valaha is kapott az élettől. Hiszen az arc, melyet maga előtt lát, oly sokszor látta már az áldozatai arcán. Ezekben a reménytelen, fény nélküli szemekben most azoknak a tekintete tükröződik vissza, akiknek mind ez idáig ártott. Ők is ezt érezték, ahogy ő lassan és mindenre készen közeledett feléjük, ahogy föléjük tornyosult, ahogy megemelte pengéjét. Hát ilyen a préda félelme…

Egy halk, de egyáltalán nem odaillő kuncogás töri meg mélázását. Még mindig érzelmei zsibbadtságában fordul Éjfél felé. A vadász sötét alakján egyetlen egy dolog látszik kristálytisztán, a fehér fogsora. Elfogadva a zsákmány szerepét, a férfi kétségbeesetten felordít, de talpra áll és fut tovább. Igyekszik minél távolabb kerülni a halálos pengétől. Agyában csak egy gondolat cikázik: Nem akarok meghalni!

A sikátor végén kék fényként jelenik meg a béke szigete. A fákkal és zöld növénytakarókkal teli központi tér, ahonnan a kis sikátorok és macskaköves utcák nyílnak új menedékkel szolgál. A férfi mindig is kerülte ezeket a területek, mivel tágas nyílt terek voltak, ahol mindig tartózkodott legalább egy ember. A tanúk plusz munkát jelentettek, eltakarítani valót, aminek senki sem örült. Ez lehet az ő egyetlen esélye, hogy megmeneküljön Éjfél elől.

Hatalmas dobbanással szívében tör ki a sikátorból. Az előtte lévő terület azonban üres. Ide-oda cikázik tekintete keresve valakit, valamit, ami a megmenekülése záloga lehet. De nem talál ilyesmit. A park csendes és üres, sosem volt még ennyire hátborzongató a fák sora. Mintha minden egyes lomb elfordulna tőle. A templom harangja összetöri az acélgerincét, mely mindig segített neki túlélni. A fehér falakra szörnyű árnyakat fest a hold, és a torony tetején lévő óra mutatói nem mozdulnak. A térdei megadják magukat, meg sem érzi, hogy találkozik a földdel.

Nem is itt kéne lennie. Ő a templomtól el futott, nem pedig felé… Hitetlen nevetés szakad ki a torkán, a hangja rekedt, érces. Az elejétől fogva esélytelen volt, hogy megússza. Éjfélt sosem rázta még le senki. Egy hatalmas test árnyéka vetül rá, és ő abbahagyja a nevetést. A vállai remegnek, ahogy a hosszú penge hozzájuk ér. A férfi jobbra kapja a tekintetét, ahol a hold fénye megcsillan a fegyveren. Az ezüstös fényben egy felirat bontakozik ki: „Hajnal”. A férfi könnyei elapadnak, és a penge magasba lendül.

Nem is létezik semmilyen egérút, soha nem is létezett. Éjfél elkap, akár éjszaka van, akár nappal. Mert a pengéje, a Hajnal hozza el a megváltást, ahogy megcsillan rajta a mennyei fény. Még az áldozatain megjelenő jel is a Hajnalra utal, a fekete négyágú csillag, az Esthajnalcsillag, a bűnbánat és a megváltás valódi szimbóluma.

Szólj hozzá!