Kisütött az első tavaszi napsugár. A hó gyorsan elolvadt. Az ereszről egész nap csurgott, csöpögött a hólé.
Langyos szellő söpört végig a kerten. Katica kinézett az ablakon. Holnap már a madarak is csivitelnek majd az etető körül, hazajönnek a gólyák, a fecskék, és a többi költöző madár.
Hiába! Itt a tavasz! A természet tudja a dolgát.
Katica kabátot vett magára, csizmát húzott, és sétálni indult.
A japánbirs bontogatta szirmait, Kormi elnyúlt a padon, hasát süttette a kellemes meleg napsugarakkal.
A bogarak előbújtak a földből, néhány hangya eledelért indult…
Katica körülnézett. Az egyik fa törzsén meglátott egy csodás, piros pettyes gombát. Ahogy közelebb ment hozzá, látta, hogy nem gomba, hanem egy köpeny.
A köpeny alatt egy csinos fiatal fiú nézett vele farkasszemet. A két csillogó fekete szem megbabonázta Katicát.
Már régóta egyedül élt, senkivel nem beszélt, mióta családját elveszítette.
– Hogy hívnak?- kérdezte a fiú érdeklődve.
– Katica. És téged?
– Conspicua – válaszolta a fiú.
– Honnan jöttél? Még sosem láttalak itt.
-Észak- Amerikából. Egy hajó rakományában bújtam meg. De látom, nem vagyok egyedül. Többen is vagyunk itt honfitársak, rokonok.
Kelet-Ázsiából tudatosan telepítettek át bennünket Amerikába, majd Európába is.
Csak kevés az élelem ennyiünknek. De mi kitartó harcosok vagyunk, nem félünk senkitől.
Szép, kedves és bátor is- gondolta Katica. Megdobogtatta szívét a fess jövevény.
Együtt folytatták sétájukat. Attól a naptól kezdve minden nap ugyanott találkoztak. Lassan szerelem szövődött a két fiatal között. Megosztották minden gondjukat, bajukat, de örömüket is egymással. Jókedvűen teltek a napok.
Így ment ez egész nyáron. Éltek boldogan, nagy egyetértésben.
A kert kivirult, aztán megértek a gyümölcsök, hűvösebbek lettek az éjszakák, beköszöntött az ősz. A gazdák betakarították a terményt. Készültek a télre.
Katica is megtette a biztonsági intézkedéseket a téli álomra.
De az ázsiai fiatalembert egy ideje már nem látta. Pedig azt hitte, kettőjük között már komoly a dolog Nagyon megszerette Conspicuat.
A minap a bolt előtt csoportosulást látott.
– Mi történt? – kérdezte a hozzá legközelebb állótól.
– Az ázsiaiak harcba szálltak a helyiekkel. Néhányat megsebesítettek, kettőt fel is faltak.
– Ez hogy lehetséges?
– Ilyenek ezek a harlekinek. Nem a mi fajtánk. Erőszakosak, vadak.
-Zsófikám! Nézd, milyen szépek ezek a harlekin katicák. De nem olyanok, mint a mi hétpettyeseink. Nem csak levéltetveket pusztítanak, hanem megeszik a többi katicabogarat is, ha mást nem találnak.
Néha még az embert is „megkóstolják”.