Tavasz, szerelem: Hetedik történet: Túl korán, vagy túl későn

Túl korán, vagy túl későn…

Az idősek otthona a város határában, a környék legszebb pontján áll. A legjobb helyen ahhoz, hogy a forgalom keltette zaj ne zavarja az intézmény lakóit, ám elég közel, hogy azok rövid buszozással a központba vásárolni mehessenek, beüljenek egy mozi,- vagy színházi előadásra.
Berta 69 éves múlt. Sosem volt férjnél, egész életét lekötötte a tanítói pálya. Akadt ugyan néhány udvarlója, de egyiket sem tartotta annyira fontosnak, hogy küzdjön is érte. Valahányszor azon gondolkodott melyikhez kellett volna feleségül mennie, az emlékeiből felbukkanó férfi arcok közül első fiúját választotta a következő felismeréssel:
– Andris volt az igazi!
A tejföl-szőke hajú, ábrándosan kék szemű fiú csupán fél fejjel volt magasabb nála. A középiskola második osztályát fejezte be megismerkedésük idején, míg ő az általánosból ballagott el. Talán túl korán találkoztak… Együtt töltött nyaruk csodálatos emlékké szelídült lelkében, az első csókok és az első szerelem szívet dobogtató éjszakái maradtak örökre… Ám a gimnázium ahová szülei beíratták messze esett lakóhelyétől, és a kollégium nem tett jót kapcsolatuknak. Andrissal elveszítették egymást. Hasonló érzést kereshetett később is, és miután nem lelte meg új ismeretségében, minden esetben kissé csalódottan lépett tovább…
Pedig nem volt könnyű egyedül. Ha olykor ismerősei beszélgetés közben efféléket szúrtak oda neki: „Te, könnyen beszélsz! Senki nem mondja meg mit, és hogyan tegyél…” félszegen elmosolyodott, hiszen tudta, ez nem teljesen így igaz. A magány leginkább ünnepeken és tavasszal tör az egyedül élőre, látva a többiek boldogságát maga körül.
Gyermek és család hiányában döntött az idősek otthona mellett. Úgy vélte ott nem lesz egyedül, és nem kell azon rettegnie, egyszer arra ébred képtelen magát ellátni. Szíve mélyén remélte messze még ennek az ideje, hiszen korához képest fitt volt, nem észlelte sem a szellemi, sem a fizikai hanyatlás árulkodó jeleit.
Az otthon dolgozói mindig különös figyelemmel rendezték meg a kerek évfordulós születésnapokat. Berta nem örült az április végi ünnepnek, a 70 évet már vénasszony korhoz sorolta.
– Talán, elmehetnék fodrászhoz… – húzta végig haján fésűjét a nagy nap előtti reggelen – és vásárolhatnék egy új ruhát is magamnak! – toporgott a tükör előtt tanácstalanul. – Á, minek! – legyintett az ötletre. – Hiszen senkit nem várok a születésnapomra, és az itteniek ilyennek szoktak meg. Hogy egy gönccel több álljon a szekrényben… fölösleges pénzpocsékolás.
Oldalra lesettfelmérve a polcokon, akasztókon sorakozó holmijait: fekete, fehér, barna, szürke, fekete, fehér, barna, szürke… „Nem valami változatos…” – húzta el a száját. A teadélutánokon a tőle idősebbek jóval merészebben öltözködnek, talán túl merészen is… Csupa hivalkodó, fiatalos színek, kivágott, idomokat sejtető ruhák… Ő efféléket sosem hordott. Szinte beköltözése napjáig dolgozott a nyugdíj mellett. Az iskolában a gyerekek között nem vehetett fel bármit, ruhatára ezért meglehetősen szolidnak volt mondható. Haja is csupán apró verébfészek a feje tetején… Valami új kellene már…
A gyorsan jövő ötletet végül gyors tett követte. A délutáni csendes pihenő alatt tavaszi kosztümjét magára öltve leballagott az otthontól néhány száz méterre lévő buszmegállóhoz. Tekintete megpihent a szélben ringatózó sárga virágfejeken, a vadszilvafa rózsaszínű sziromkoronáján. A füvön fekete rigó ugrándozott, udvarolva a szürke tollazatú tojónak.
„Tavasz van, tavasz van…” suttogta maga elé kedvenc költője, József Attila versét. Mondta tovább, ám a második versszak ” szerető is kéne…” részéhez érve zavartan rázta meg fejét.
„Eh, megbolondultam! – mérgelődött – még hogy szerető kéne… Vénasszony vagy, te Berta!” – szidta magát kissé savanyúan.
A plázában szédelegve járt üzletről, üzletre. Megállapította, az ő ízlésének megfelelő ruhát nem árulnak. De egyáltalán milyen az ő ízlése? Az öltözködést praktikusság szerint oldotta meg világ életében.
„Talán nem jó helyen járok! – sóhajtott fel. – Legalább a hajam rendbe tetetem, ha már itt vagyok!” – esett pillantása az egyik üvegajtó feliratára. A fodrászatot szintén túl modernnek találta, nem ilyen üzletképre emlékezett, bár megvolt annak már vagy húsz éve, hogy a haját szakember vágta utoljára. Magának festette mióta elkezdett őszülni, és időnként itt-ott, ahol hosszabbnak találta belenyírt, sosem csinált abból nagy ügyet. „Tiszta legyen, ápolt, ennyi bőven elég!” – vallotta. Nem gondolta, hogy ilyen sokáig tartson egy frizura elkészítése. Két órát töltött az üzletben. A mester oldalról, hátulról büszkén mutogatta egy tükörben a munka végeztével remekét, figyelmesen lesve az ő reakcióját is… Kénytelen volt bevallani, csodát tett a kissé édeskés beszédű férfi, akinek kedvelt szavajárása úgy tűnt ez: „Bízza rám magát, aranyom!” A tükörből vadidegen nő lesett felé bizalmatlan tekintettel, és szinte szégyellte fél mosolyát a többiek elragadtatott ovációja hallatán.
– Az alanytól is függ! Igaz, aranyom? – kacsintott rá a mester cinkosan. Persze ő ettől zavarba jött, és örült, mikor az üvegajtót végre becsukhatta maga mögött. A frizura nem csupán új megjelenést kölcsönzött neki, de határozott változást észlelt magán. Ennek a neve: önbizalom… „Sosem késő, mindent meg lehet tanulni!” – összegezte a délután tapasztalatait, miután felpréselte magát csomagjaival a tömött buszra.
– Kérem, megmondaná hányadik megálló az Őszirózsa otthon? Szinte azonnal jött is a busz, hogy a megállóhoz értem, így nem volt időm megnézni… – szólította meg néhány perc múlva a mellette álló termetes férfi. Fel sem pillantott Berta, szórakozottan válaszolt:
– Addig utazom én is!
A busz az intézmény előtt megállt, ajtaja hangos pöffentéssel sarkig csapódva tárult. Leszálltak. Egyik kezéből a másikba emelgette berta tömött szatyrait.
– Megengedi, hogy segítsek?
A buszról ismert hang hallatára Berta megfordult. Már nyitotta a száját, hogy megköszönve elutasítsa a felajánlott segítséget, de a mosolygós arc, a kék szemek régi emléket ébresztettek benne…
– Köszönöm – suttogta és az idegen kezébe nyomta egyik csomagját. Szótlanul, elfogódottan lépkedett az idegen mellette. Lopva többször oldalra pillantott, határozottan olyan érzése volt, valahonnan ismeri ezt az arcot… Hiába erőltette azonban a memóriáját, nem jutott eszébe hol láthatta.
– Még remélem, látlak – adta vissza a férfi a bejáratnál a csomagot– úgy tűnik én is ide fogok beköltözni, Berta. Vágh András vagyok. Mondanám, hogy fogjunk kezet, de…
– Vágh András? – Berta nem talált szavakat, hebegni tudott csak. – A szarvasi… Vágh András, aki…
Vad szívdobogásának megállj!-t parancsolva szelídebb hangtónussal súgta:
– Bogár Berta vagyok…
– Felismertelek, hiszen semmit nem változtál – mosolyodott el a férfi.- Bevallom nem tudom, hogy megsértődjem-e, vagy nevessek rajta amiért te nem…
Berta zavartan toporgott.
– Kérlek, ne haragudj – mentegetődzött –, de…de… – szemügyre vette a férfit. – Tulajdonképpen mikor nőttél te meg ekkorára?
András felnevetett, és a társalgó felé tekingetett.
– Elmesélem, mint ahogyan azt is hová tűnt a szöszke hajam – simította végig kopasz fejét. – De, előbb üljünk le valahol, kérlek! Nem régen estem át egy csípő műtéten, és még kissé nyikorognak a csontjaim.
Egy óra múlva Berta szinte mindent tudott Andrásról, az eltelt 55 évről. Egy fia van, aki Kanadában él a családjával, özvegy.
– Nem akartam, hogy idegeskedjen miattam a gyerek, ezért választottam az otthont. Hívott ki magukhoz, de én úgy éreztem valami vár még rám idehaza – fejezte be történetét a férfi sejtelmes mosollyal az ajka körül.
– Egyhez mindig is nagyon értettél – nézett Berta a kék szemekbe. A kérdő tekintetre így folytatta:
– Úgy tudtál füllenteni, hogy az emberlánya kétkedés nélkül elhitte minden szavad.

Halk zene szólt az otthon étkezőjében, melyet Berta születésnapjára bálteremmé alakítottak át a dolgozók.
– Sajnálom, hogy nem táncolhatunk – pillantott András a keringőző párok felé –, de ígérem még bepótoljuk. Tudod, hogy nagyon szép vagy? Igazán csinos rajtad ez a ruha.
Berta hálás mosollyal köszönte meg a bókot. Hitetlenkedve kérdezte:
– Tervezhetünk mi még előre? Nincs túl késő már ehhez?
András elkomolyodva bólintott:
– Meglehet létezik olyan, hogy túl korán, de hogy túl késő …. nos, az soha!