Ha dőlnek a falak…
Szüleim szomszédja Pista bácsi magas, szikár ember volt. Az a fajta, akinek minden csontja meglátszódik a bőre alatt. Kézfeje inas, ujjízületei mint egy-egy boglyasra kötözött csomó… Ha a kerítés mellett beszélgettek apámmal jól szembetűnt köztük a különbség, legalább másfél fejjel magasabb volt nála. Rosszkedvű, morózus természete miatt mi utcabéli gyerekek tartottunk tőle, nem szerettük, de fiait – Ferkót és Pityut – annál jobban. A fiatalabb gyerek Ferkó, vagy Öcsi – mindkét névre hallgatott – játékaink vezére volt, kedves pajtás és nagy foci imádó. Ha olyan helyen laknak meglehet valaki felfigyel a tehetségére, remek labdaérzékével kitűnt közülünk. Rossz lábaimmal rajongva loholtam utána, tőle tanultam passzolni, egyenesen rúgni. Bátyám nálam jóval ügyetlenebb volt, így kissé felcserélődtek családunkban a szerepek. Én voltam a rossz, a csavargó. Lánygyerekre nem túl hízelgőek ezek a jelzők. Ha nem a cseresznyefa tetejében fütyültem versenyt a madarakkal, a házunkkal szemközti réten bóklásztam. Minden négyzetméterét ismertem játékaink színterének, akár becsukott szemmel is haza találtam volna onnan, de sosem igyekeztem nagyon…
Ferkó szülei öreg parasztházuk helyén terveztek építkezni, melyben nemzedékeken át élt a Perec família. Nem siették el a dolgot. Évekig tartott míg a nehezen összegyűlt pénzből megvásárolták az anyagokat és nekiláthattak a kivitelezésnek. A gyerekek kölyökből kamasszá serdültek akkorra… Ferkó tizenharmadik évét töltötte, Pityu a tizennegyediket. A ’60-as években kevés asszony járt el ismerőseim közül rendszeresen dolgozni. A nők többsége háztartást vezetett, gyerekeket nevelt, gyümölcsérési szezonban napszámba járt. Pista bácsi volt a Perec család egyedüli aktív keresője. Lakatosként dolgozott a fővárosban, hajnalban kelt, este ért haza. Hétvégén a háztáji kertet gondozta, ásott, fúrt, faragott, sosem láttam pihenni. Fáradtnak tűnt mindig, bizonyára ennek volt tudható örökös rosszkedve is.
Udvarukban ott magasodott már a kisebb hegynyi tégla,- és a sóderrakás. A faanyagot, a cserepet utoljára szállították le, tavasz végén. Szomszédom ha meglátott bennünket a felhalmozott anyagok körül kergetőzni magához parancsolta fiait, és Ferkó néhány perc múlva megjegyezte: talán a réten jobban tudnánk játszani.
– Itt már el sem lehet férni! – mutatott körbe.
Sejthető volt, apja utasította menjünk máshová rohangálni. Féltette az a nehezen megvásárolt jövőbeni otthon hozzávalóit, bár meglehet bennünket is… Felnőtt ésszel meg tudom érteni, de gyerekként utáltuk érte. Könnyebb volt a lelkemnek ha úgy tettem mintha nem venném észre odaát az udvarukon.
– Te, miért nem köszönsz Pista bácsinak? – látta meg apám a nyilvánvalót egyik alkalommal.
– Hogy én?! – tettem az ártatlant, szemeim meresztve. Fejét rázta rosszallóan, és rám morrant:
– Engem járatsz le lányom, jegyezd meg!
Ettől kezdve ha megpillantottam a szomszédot nagyot bólintottam felé, és tátogtam a számmal. Nálam ki kellett érdemelni a tiszteletet és nekem úgy tűnt Pista bácsit senki nem szereti. Barátok nem jártak hozzájuk, olyan… maguknak valók voltak a feleségével, Julis nénivel.
Abban az időben az ismerősök kalákában segítették egymást. Ha valaki építkezett legfeljebb egy irányító kőműves kellett, segédmunkás akadt bőven. Pista bácsi szabadidő híján sosem ment másnak segíteni, így ő sem hívott segítséget a bontáshoz, egyedül szándékozott azt megoldani. Az udvar hátsó részében hevenyészve felállított szín alá hordták ki ingóságukat, ott is aludtak. Úgy tervezte, hogy azon a nyáron felhúzzák az új épületet, és bele költözhet a család még a rossz idő beállta előtt. Teendőit jegyezte, attól eltérni nem akart, mert a szakembert konkrét napra két segédmunkással lefoglalták. Addigra az öreg házat le kellett bontani, az anyagot elszállítani, az új épület alapját kiásni. Embert próbáló munka, inat szakító…
Korán reggel ablakunkon kitekintve Pista bácsi odaát már javában dolgozott, egészen az esti szürkület beálltáig. Ha nem erőszakolja ki magának szervezete az alvást talán még éjszaka is ott serénykedik a csillagos ég alatt… Fiait munkára fogta, megszűnt a játék. Addig sem szívleltük, de attól kezdve mérhetetlenül utáltuk, hiszen megfosztott bennünket a legjobb pajtásunktól.
A ház tetőzetét lebontották már, hátra hordták a cserepet, a faanyagot. Következtek a falak… Egy nyári reggelen Julis néni és a két fiú korán kelt. A falu határában lévő kukoricásba indultak, kapálni. Nem lehetett tovább várni azzal sem, ha felveti a gaz meg sem találják a sorok közé ültetett babot, tököt… Pista bácsi egyedül maradt otthon. A csákányt kezébe kapva nekiállt lebontani a ház közfalait, a kéményt… Ütéseitől beleremegett a mi viskónk is. Gránit keménységű volt a sárfalazat, nem könnyen adta magát, szikrát hányt rajta a csákány feje. Az alföldi házak legtöbbjét alapok nélkül építették az ősök, folyó nem volt a közelben, hogy áradástól, talajvíztől kelljen tartani. Így tették azt az öreg Perecék is valamikor kétszáz éve. Pista bácsi hiába ugrott hátra, a földön gyülemlő törmelékben megakadt a lába, hanyatt esett. Hatalmas ütést érzett, ráomlott a fal. Levegő után kapkodott… Első gondolata az volt nyakától lefelé megbénult, teste egyetlen zsibongásban lüktetett. Nyöszörögve próbált segítségért kiabálni.
Egyedül voltam odahaza, a döndülésre azt hittem, rám szakad a tetőnk. Ijedten szaladtam ki az udvarra. Nem tudtam, hogy a fiúk a szomszédból elmentek hazulról, úgy gondoltam ott dolgoznak apjuk mellett azon a napon is. Átkukucskáltam a kerítésen, de senkit nem láttam. Némán, magukra hagyva meredtek a csonka falak… Furcsálltam a csöndet a napok óta tartó kopácsolás után. Amint ott leskelődtem nyöszörgő hangra lettem figyelmes. Mintha a sírból zokogott volna fel valaki… Rettenetesen megijedtem, és perdültem a sarkamon, hogy elfussak, ám a nyöszörgést hörgésbe fulladó segítség! kiáltás követte. Tíz éves voltam, de azonnal tudtam aki ilyen hangot ad ki magából az nagy bajban lehet. A kerítésre mászva beláttam a félig lerombolt házba, egyenesen a földön fekvő Pista bácsira. A fal alól kilátszódó fej hátborzongató látványt nyújtott. A ráhullott mésztörmeléktől a kisbolt polcain árult fehér porcelán babafejek jutottak eszembe… A rémülettől vacogva rohantam másik szomszédunkhoz, Rozika nénihez. Néhány perc múlva a fél utca ott tolongott Ferkóék háza előtt, majd valamivel később meghallottam a mentőautó szirénáját. Pista bácsiról nagy nehezen leemelték a falat, és hordágyra tették. Többször elájult közben. Valahányszor magához tért egyre azt hajtogatta: mi lesz a házzal, négy nap múlva jön a kőműves, hová mennek télire…
Apám este ért haza a munkából. A bajról értesülve azonnal átsietett Julis nénihez. A szomszédasszony sírva panaszolta, hogy férjének négy bordája, és a medencecsontja eltörött. Megfigyelés alatt tartják az intenzíven, mert nem tudni, hogy nincs-e egyéb belső, rejtett vérzése a sérülésein felül. Ott topogtam apám sarkában. A szomszédasszony által elmondottakat ijesztő volt hallani, de még ijesztőbb volt látni az én két barátomat. A törmeléket fáradtságtól reszkető inakkal, elszürkült arccal talicskázták.
– Itt vagyunk, mi, anyám, egyet se féljen! – mondta Pityu, és porlepte arcán végigcsordult két könnycsepp.
Sírva aludtam el azon az estén. Az éjszaka közepén arra ébredtem nagy fényesség szüremlik be ablakunkon. Árnyak mozogtak odakint, indultam megnézni kik lehetnek. Óvatosan lopóztam majd rájöttem bátyámmal ketten vagyunk a házban, szüleink eltűntek. Felkeltettem testvéremet, és együtt indultunk őket megkeresni. Nem kellett messzire mennünk. Pista bácsiék háza körül nappali világosságot árasztva négy tűzrakás lobogott. A lángok fényénél dolgozott az egész utca: talicskák nyikorogtak, ásók hasították a földet. Apám akkor terelte Julis nénit és barátaimat a fészer felé:
– Pihenjenek szomszédasszony, vagyunk elegen!
Karácsony lett, mire a szomszédot ismét udvarukon láttam sétálgatni. Állt már az új ház is, segítségben sosem volt hiány.
– No, átjössz-e velem Pista bácsit megköszönteni?
István nap volt. Apám kezében egy üveg borral indulásra készen állt az ajtóban. Tétovázó tekintetem látva elmosolyodott:
– Te mentetted meg az életét, hát csak megengeded, hogy megköszönje neked?
Egy karosszékben, a kályha mellett ült a szomszéd. Attól az embertől már nem féltem. Látszott rajta legalább annyira nem tudja miként viselkedjen velem, mint ahogyan én vele. Végül hosszan megrázta apám kezét, és miközben halvány mosollyal felém tekingetett halkan mondta:
– Okos lánya van szomszéd, jól nevelte!
Apám rám nézett, cinkosan kacsintott:
– Ezt se hallottam még rólad soha, senkitől!
Kedves Évike!
Nehéz volt könnyek nélkül olvasni történetedet.
Szeretettel gratulálok.
Magdi
Kedves Éva!
Megkönnyeztem az írásodat.Igen, az élet írja a legszebb és a legszerethetőbb történeteket az életünk folyamán. Gratulálok!Karola.