Jaj, azok a márciusi ifjak…
A tavasz kezdetét jelző szokásos kátyúdömpinget kerülgették a város dühödt autós polgárai. A kukás kocsi éles nyöszörgéssel kanyarodott a kertvárosi mellékutcából a főútra, újabb bosszúságot okozva az araszoló járműsornak. A sövények menti lángoló virágok e sajátos, mesterséges zajszimfóniára különös, hajlongó táncot lejtettek. Az a kis hópamacs csak nem akart elolvadni a kerítés betonján. Hiába sütkéreztek már a bimbózó fák a kelő nap melegében, hiába köszöntötték csivitelve a kopasz fák apró madarai is a tél végét. A februári havazás utolsó hírnöke csak nem adta meg magát, mintha élne, ám csupán néhány hókristály tapadt egymáshoz. Végül ezt is csak elérte a civilizáció amőbanyúlványa: egy lehajtott fejű járókelő égő csikket nyomott el rajta, mellyel így dicsőség nélkül fejezte be pályafutását.
Fenn a délceg nyárfán a különös cinege a kék pettyes, sárga szoknyájában olyan volt, mint a tavaszi fuvallat, kívül a kellem, belül a jóság. Tollai, mint tiszta gyémántok fedték csontját, melyben benne lappangott valahol legbelül maga a madarak démona is. Gyenge lábai alig tartották állva parányi otthonában, anyja épp távol volt, a pirkadat itta gyöngykönnyeit.
A bágyasztó illatfelhőben szikrázó szempár villant a fatörzsön lapulva osonó házi macska felől, csalfa sziréndal hömpölygött érzékeny füleibe: csábította, elbájolta a varázslat. Ez a legyőzhetetlen tavasz lehelete volt, mely nyugtalan sóvárgás magával ragadta, épp mint, ami minden kikeletkor visszahozza elénk a hű madarakat, a csinos cirmos cicákat, hogy csókot hintsen rájuk az ébredő természet.
A cinke okos, ugyanakkor roppant kíváncsi is egyben, rendkívül bizalmatlan, szinte lehetetlen a közelébe férkőzni. A kétségbeesés szülte hangos madárcsiripelést egy bájos, bajszos arc szakította félbe. Közel a macskajaj. Amint meglátta közelgő ellenségét, a macskát, elbujdosás helyett őrült repdesésbe kezdett. Társtalanul, cikázva keringett a lombok között, közben mégis olyan örömittasan csipogott, ahogy csak a legjobb barátot szokás fogadni, amitől egy másodpercre figyelmét vesztő cicus körmei kilazultak a fakéregből, és menten a földön találta magát.
Kurta bolházás után olyan pökhendien lépkedett puha tappancsain, lopva – mint ahogy a róka lesi a hollót – fürkészte a cinegét, száját megnyalva, magában érezte a finom falatot. Időközben a madárka kissé túlzásba vitte a szárnycsapdosást, tapasztalat hiányában hamar elfáradt, kibukott meleg fészkéből, sajna éppen az éhes cica elé pottyant, ám a négylábú, tán meglepetésében, tán szívből, de nem bántotta, nem taposta agyon, nem fojtotta meg szegényt. A selyemszőrű ifjú állat a másik erőtlen testéhez simult, aki reszketve várta az elmúlást, meredten nézett amaz nagyra tátott szájába, aki előrenyújtva rózsaszín nyelvét, végignyalta piszkos, remegő, sovány testét, odébb-odébb lökve a földön a jóízű nyalakodásban. Szemérmes pillantás, egy szűzies érintés, az inak röpke, de feledhetetlen játéka volt csupán. A cica vadnak erőltetett, tüzes tekintete szinte kiégette a kis cinke szívét. Szemtől szembe fordultak – akár a tavaszi szerelmes párbajozók –, nedves homokszemek tapadtak a bundára, tollakra, kiűzték az kettejükről kialakult évszázadok fals eszméit.
Néztem a jelenetet és irigykedtem: ha két ilyen teremtménynek, akik ennyire különböznek egymástól, egy pillanat alatt sikerült előítélet nélküli jó viszonyt teremteniük, akkor mi, állítólag gondolkodó lények vajon milyen kifogást hozhatunk fel mentségünkre, nekünk miért is nincs szinte egyetlen ilyen igaz barátunk sem? Ezek itt ketten mostantól szimbiózisban élhetnek, megbíznak a másik fajtájában, és ez a manapság nem éppen jól kimunkált kór ránk, emberekre is roppant veszedelmes.
Felvettem volna a cinkét, hogy a fészkébe tegyem, ám a cica bánatát látva a sövény alját választottam menhelyül. Csirip-csirip, miaúúú, csirip-csirip, miaúúú… hallatszott még jó sokáig a szomszédos utcákban is a hízelkedés, dorombolás, maga a szerelem. A cirmos, mihelyt veszélyt érzett, védelmezőn borult a szeretett kismadár fölé; gondolván, a megbocsátás nem a gyengeség, hanem éppen az erő jele!
Jaj, azok a márciusi ifjak…
