A kávé illata

A kávé illata

– Vilmos várj!- kiabált Anna a metró mozgólépcsőjén.
A férfi nem nézett hátra. Anna leszaladt a mozgólépcsőn. Ahogy lelépett róla, megfordult és rohant felfelé a másik irányba.
– Vilmos!
A várakozó emberek között kereste. A halszálkás öltöny lebegett a szeme előtt. Az előző szerelvényt érhette el?- gondolta. Más megoldás nem létezik, ha sehol sem látja. A következő megállt előtte. Az utolsó pillanatban felugrott.
– Merre is tart a szerelvény?- kérdezte félhangosan.
–A Moszkva – tér felé- válaszolta egy idős néni – vagy, ahogy ma hívjuk a Széll Kálmán- tér felé. Tudja kedvesem, nekem örökké csak Moszkva- tér marad.
– Igaza van- mosolyodott el Anna. Emlékek, amit nem téphetnek ki az ember agyából.
– Igen az emlékek, de maga ahhoz még fiatal.
–Téved, már magam is benne vagyok a korban.
– Ötvenes?
– Hatvanas.
– Nem látszik magán. Olyan lendülettel ugrott fel a szerelvényre, hogy a saját korát is megcáfolta. Hova megy?
– Én?
– Igen, maga?
– Nem is tudom. Valaki elvillant előttem, s én utána igyekszem.
– Az emléke viszi tovább?
– Igen, de itt le is szállok.
– Én is. Elkísérne egy darabig?
– Magát?
– Nem tartja jó ötletnek?
– Nem is tudom.
– Legalább, a mozgólépcsőn tartson velem. Tudja, fáj a derekam és a térdem, meg a táskám….
–Tessék ideadni a táskáját!
– Aranyoskám! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a segítségét.
Anna most nézett végig a nénin. Nyolcvan körülinek vélte, de nem kérdezett rá. Fehér rövid haja gondozott. Az arca szabályos, szinte ránctalan. Sehol egy festék. A sötétkék szoknyája, fehér blúzzal, a derekán ráncba volt szedve. A fekete szandálja, úgy tízéves is lehet. A táska cipzárja teljesen be volt húzva. Lassan odaértek a mozgólépcsőhöz. A néni imbolyogva lépett fel.
– Mindig attól tartok, hogy el fogok esni. Maga hova tart?
– Nem tudom.
– Hogy- hogy?
–Amint az előbb mondtam, láttam valakit. Utána indultam. Tessék vigyázni, mindjárt fent vagyunk!
– Most figyeljen!
A néni leugrott a mozgólépcsőről.
– Egy kicsit még velem tartana?- kérdezett Annára.
– Miért?
– Meghívom egy kávéra. Elfogadja?
– Igen.
Anna egy pillanatra megállt, amikor meglátta a kávézót. Felvillant előtte a kép. Vilmossal is itt szoktak találkozni. A kávé illata akárcsak régen ,most is érződött az utcán. Semmi sem változott.
–Tessék!- nyitotta ki az ajtót a hölgy előtt.
–Köszönöm. A kávézó a fiatalságom, az ábrándjaim világába visz vissza. Sorolhatnám reggeltől estig ,mi minden köt hozzá. A sarokba megyünk, ha magának megfelel – nevetett Annára a néni.
– Oda?
– Igen. Az a törzshelyem. Szegény Dezső ,az Isten nyugosztalja, mindig ott várt. Jó hely! Végiglát a kávézón. Az ablakon figyelheti a forgalmat, a sok sietős embert. Olyanok, mint a hangyák. Kerülgetik egymást, rohannak, mintha elmenne előlük a vonatuk.
Anna nem nézett a nénire, egészen máshol járt a gondolata.
– Valami eszébe jutott kedvesem?- kérdezett rá a néni.
– Igen. Be sem mutatkoztam: Anna.
– Éva. Mindjárt jön János is.
– Ki?
– A vén öreg pincér.
Ősz fejjel, egyenes derékkal, régi méltóságos járással kilépett a pult mögül János. Anna nem akart hinni a szemének.
– Kettő kávét!- szólalt meg .
– Rigójancsit?- kérdezte János Annától.
– Tessék?
– Mindig kérni tetszett a kávé mellé.
– Úristen! Maga emlékszik rá?
– Igen.
Éva néni szeme kikerekedett.
– Ismeri a kávézót és Jánost?
– Igen.
– Egy emlék?
– Már mondtam, hogy a metróban egy férfit láttam, halszálkás öltönyben. Utána rohantam. Nem rá találtam, hanem magába botlottam. Idehozott a kávézóba, ahova engem is emlékek kötnek. Mi jöhet még ma?
– Azt egyikünk sem tudja. Talán a férfit is itt találja meg.
– Nem hiszem. Olyan az mintha, tűt keresnék a szénakazalban.
– Ne adja fel a reményt! Férjnél van?
– Csak voltam.
– Elvált?
– Megözvegyültem.
–Én is ötven év után. Fájt, mert azon a napon ment el a párom, amikor megesküdtünk. Mondja miért pont akkor?
– Nem tudom, de elhiszem, hogy fájdalmasabb volt.
– Gyerekek, unokák?
– Kettő fiú és négy lány unoka. Magának?
– Semmi, nem adta meg az Úr.
– Egyedül él?
– Igen.
– Magányos?
– Már hozzászoktam az egyedülléthez. Hetente megyek a könyvtárba, s örülők, ha olyankor valakivel szót válthatok.
– A táskájában most is könyvek vannak?
– Igen.
– Miket szeret olvasni?
– Mindent. Az útikönyvekkel kirándulok, a novellákkal nosztalgiázok, a regényekkel újra élem a szerelmet és a kalandokat. A tudományosokkal frissen tartom az agyamat.
–Bölcs meglátás.
– Maga is szeret olvasni?
– Igen.
– Milyen témákat kedvel?
– Mindenevő vagyok, ahogy mondják a mai fiatalok.
Míg társalogtak János a süteményt Anna elé tette.
– Az én kontómra. Tegnap járt itt a Vilmos is.
– Mit mond?
– Tegnap járt itt a Vilmos.
– Biztos benne?
– Igen. Sokáig beszélgettünk.
Anna érezte, hogy elsápadt, kiverte a víz. Mégis őt látta a metrón. Vilmos volt, most már biztos benne.
– Nem mondta, hogy mikor jön újra?
– Nem is kérdeztem. Szép pár voltak. Miért hagyták el egymást?
– Vilmos mit mondott magának?
–Semmit, de láttam, hogy könnyeivel küszködik, amikor magára kérdeztem.
– Nevetséges.
– Dehogy, ahogy az ember öregszik, úgy kicsordulhatnak a könnyei.
–Vilmosnak?
– Neki is.
Éva átnyúlt az asztalon.
– Adja oda a kezét! Maga reszket. Mi a baja?
– Mégsem tévedtem. Ő volt a metróban. Az első szerelmem.
– Ha ő volt, akkor ide is fog jönni!
– Miért?
– Ahogy maga ,az emlékek miatt.
Megcsikordult az ajtó.
– Látja!- kiáltott fel Éva néni.
– Mit?
–Az ajtóba a férfit.
– Ő nem a Vilmos!
– Nem is ő, hanem, aki utána jön.
– Hol?
– Most ér az ajtóba.
–Vilmos!
A férfi a hang felé fordult, egy pillanatra megállt, aztán elindult a sarokban lévő asztal felé .Anna felugrott és eléje ment.
–Szervusz! Mit keresel itt?
– Talán azt, amit te.
Éva néni felállt.
– Magukra hagyom önöket, nekem itt nincs semmi tennivalóm. Az emeleten lakok. Van lift, fel fog vinni. Maguk meg… Tudom semmi közöm hozzá. Intett és elment.
–Ülj le!- kérlelte Vilmost Anna. – Mond, mit keresünk ma itt mind a ketten?
–Hány éve váltunk el?- kérdezte Vilmos.
– Harmincöt – vágta rá Anna. Akkor nem gondoltam, semmi rosszra.
– Én sem. Nem is úgy köszöntünk el egymástól.
– Ma sem tudom hova tűntél. Hiába kerestelek. Nem volt nyomod.
– Nem is akartam magam után hagyni semmi felelhetőt.
– Hova mentél?
– Angliába.
– Miért?
– Mennem kellett és kész.
– Ez nem válasz.
–De igen. S te?
– Én sokáig vártalak aztán rájöttem, hogy hibát követtem el.
– Milyen hibát?
– Hogy megvárattalak.
– Mivel?
–Tudod te azt jól.
– Butaság, nem ez volt az oka.
– Egy ideig dühöngtem, mérges voltam , aztán be kellett látnom, hogy magamra maradtam. Miért nem jelentkeztél?
– Nem volt szabad.
– Nem értem.
– Hol élsz?
Terelte el a témáról Vilmos a kérdést.
– Somogy megyében. S te?
– Én Londonban.
– Megnősültél?
– Igen. Te találtál magad mellé párt?
– Igen.
– Most?
– Egyedül élek. Te?
– Én is. Gyere! Nem akarlak megint válasz nélkül hagyni. Vagy nincs rá időd?
–Az van, csak nem is tudom.
– Mire vársz?
– Hogyan érted?
– Most már nincs okom félelemre.
– Akkor volt?
– Igen. Én a távozásom estéjén egy beszélgetésből értettem meg mindent. Féltettelek és szerettelek. Életfontosságú volt, hogy akkor rád és rám se találjanak. Érted! Életfontosságú! Az utolsó vonatra csomagok nélkül szálltam fel. Majdnem megszakadt szívem, de nem volt más választásom. Nem akartalak bajba sodorni.
–Vilmos semmi sem értek.
– Menjünk ki sétálni, s közben elmesélem mi volt az oka, hogy eltűntem.
Vilmos lassan megfontoltan mondott el mindent Annának. A lehallgatásokat és félelmét a megtorlástól.
– Hagyjuk a múltat. Soha sem felejtettelek el. Kaphatnék tőled egy második esélyt?
– Mikor? Hogyan? Hol?
– Most ne kérdezd meg tőlem! Van időnk dönteni.
– Mielőtt megint elrobogna veled a vonat?
– Nem. Most mind a ketten felszállhatunk rá.
A parkban a tavaszi napfény teljes erejével élesztette a természetet. Virágba borultak a szilva és barackfák. Fehér és a rózsaszín habfüggöny alatt illatozott az ibolya. Pár méterre, szirmot bontott a kankalin és a nárcisz. A kávézó sarkáról hangosan üdvözölte a tavaszt a barázdabillegető. Hófehér felhők úsztak az égen. Béke és nyugalom volt. Újra éledt a természet. Vilmos megfogta Anna kezét. Elindultak a pad felé, oda ahova az utolsó csók emléke hívta őket. Egymás szemébe néztek. A hamvadó parázs izzani kezdett , tudták, hogy mind a kettőjük szíve ugyan azt az üzenetet küldi feléjük, mint évtizedekkel azelőtt. Érezték a kávé illatát. Valahol várta őket egy szerelvény, ami az életükön át együtt robog tovább.