Egy kanál cukor
Miklós megtalálta az igazságot. Rögtön kettőt is talált belőle, egy kicsit és egy nagyot, ahogy ült az ágy szélén, cipó méretű bal lábát a szomszéd ágyon pihentetve, egyszerűen megtörtént. Ha nem gondol egyszerre kétfélére, biztos máshogyan lesz, de így, egyszer csak előjöttek, egymás kezét lógázva, mint a testvérek. Az öregebbik igazságnak rövid, ollóval nyesegetett szakálla volt, hosszú, csontos keze lábán sérülések nyomai, amit a kertészeti munka hozott magával, vizenyős kék szemében a hajnali nap és a házi bor szeretete fénylett, hangja reszelős volt a cigarettától.
A folyton lemaradós kicsit csak úgy húzta maga után, mert az ment volna vissza a vízpartra, vagy akárhová, ahol nem szekálják, hogy mikor mit csináljon. Inkább hagyta magát, hogy az öreg hozza vigye, mert erősebb is volt nála és hát párban jártak, ilyenre voltak kitalálva.
A betegszobában közben csend volt, a szomszéd ágyas Vince még nem jött vissza az ülő tornáról, így szabadon lehetett az ágyát használni, láb támasznak. A nyitott ablakon beszóltak a rigók, lusta macskák heverésztek a kerti utakon, meleg tavasz közelgett.
Ilyen pillanatban jött elő az igazság. Az öregebbik úgy szólt, hogy az élet mindig a végével kezdődik. Amikor már tudja az ember, hogy mi lett belőle, mert csak visszanéz az ágy szélén ülve, és egyből látja, hogy miket cseszett el útközben. Konkrétan annyit mondott, hogy úgy kéne neki is viselkedni ahogy a Vince csinálja. Egyből odafigyelne rá az éjszakás nővér, a tévé szobában is oda társulhatna valamelyik használható nő mellé anélkül, hogy az odébb ülne tőle. Neki is hoznának például cukrot a paradicsomos káposztához, ami nem jár és még kedveskednének is neki, hogy milyen édesszájú, ahelyett, hogy leszólnák miatta.
Ez már a durcás kicsinek az igazsága volt, hogy ha nincs cukrod, szerezz magadnak, ott van a Vince szekrényében a zacskó, tolvajtól lopni nem bűn. Lehet, hogy ez rövid lejáratú igazság volt, de praktikus, az ágyszomszéd úgyis megérdemelt valami büntetést, amiért ellopta tőle a Jolánka nevű betegtárs vonzalmát. Addig hazudozott neki, hogy ő pilóta volt és le is esett egyszer a repülővel együtt, hogy nem lehetett neki ellenállni. Csak ránézett és elszerette.
Ráadásul mindezt három nap alatt, mert a nőért szombaton jön a betegszállító és viszi a mézeskalács házába, ahová majd Vince bekopog egy saját termésű Otelló szőlőből készített vörösboros demizsonnal. Meg lett beszélve, jobb, ha az öt literest viszi, ha már ott alszik, ne kelljen már másnap a boltba menni, a repülős balesete után visszarakott csípőjét is majd csak ott mutatja meg, mert a varratok nagyon intim helyen voltak. Vince mindezt rutinból elintézte.
Miklós pedig hiába legyeskedett az újra fürgén járó nő körül, mert dagadt bokája miatt reménytelenül nem tudott lépést tartani a sétákon, és Vince alakra is férfiasabb, be kellett látni, hogy gyógyulás után, éjszaka is több mindenre lesz képes nála.
A paradicsomos káposzta pedig ott várt az asztalon, külön-külön tálalva, fasirt szelettel és egy karika tojással, cukortalanul, mert kevés ember rontja el vele. Bosszúnak kevés, de édes, gondolta Miklós, benyúlt a szekrénybe és fogmosós poharába töltve egy kanálnyit, a szomszéd ágy korlátjába kapaszkodva odaügyeskedett az ablaknál álló karosszékéhez.
A szék egy közönséges, karfás műanyag fürdető ülőke volt, olyan, mint egy nagyra sikerült, alul lukas babaetető, abba szokták a hónaljuknál megemelve, belezuttyantani az önállóan nem mozgó betegeket, ha szaguk alapján már zuhanyozásra éretteknek bizonyultak. Annyira kényelmes volt, hogy Miklós a karfák miatt egyszerűen lenyúlta magának állandó használatra.
Még a gyógyulás közepén tartott és nehezen közlekedett a villanyozással gyógyuló lába miatt, de gyalogmankóival a hóna alatt elugrált az asztalhoz, ártatlan arccal tányérjába hintette a lopott cukrot és elkeverte, mint a középkori méregkeverők.
Aztán zaj támadt a folyosón, mert fellifteztek az ülve tornázó gerincbajosak, de Vince még mindig sehol. Valószínűleg az úszómedencéből kijövő, hajat szárítgató nőkre várt, telhetetlenül és szégyentelenül, mert már meg volt neki beszélve a Jolánka, akinek egymagában is lehetett volna örülni.
Az ilyentől távol áll a szerelem, valószínű, hogy mire az Otellós demizson kiürül, neki is kitelik az ideje, mert érezni lehetett rajta, hogy három napos együttlétre van kalibrálva, a sok nő pedig hiába bízott abban, hogy majd ő lehet az első, akinél a negyedik napra is ottragad. De Vincének addigra már ki lesz mosva a zoknija, gatyája, este inkább csak tévét néznek majd, tudta előre, hogy így lesz.
Miklós közben nekilátott az ebédnek, egyedül. Az ellopott cukor egyben kárpótlás volt neki, meg egy kis izgalom, a szanatórium úgyis arra való, hogy ne csináljon semmit az ember, van két óra kezelés naponta és a többi időben csak nézegették egymást, unatkozva. Éjszakánként tücsök szólt odakinn, néha valaki végig csoszogott a pótkávé szagú, néptelen folyosón, a nyitva hagyott ajtókon kijött a horkolás zaja és attól volt jó, hogy az egész ittlét csak ideiglenes.
Hétfőtől egyedül marad a szobában amíg nem jön két új beutalt, addig éjszakánként végig gondolhatja a kis meg a nagy igazságait. Vince majd megeteti otthon a macskáját, lefejti az öt liter öreg bort, tiszta alsót vesz a Jolánkára való tekintettel és eggyel több nője lesz neki a múltjában.
Idebenn pedig nincs, aki jópofáskodjon a szomszéd ágyon, hacsak nem megint valami szövegláda jön a helyére. Igaz, a női szobában is cserélődés lesz, az meg új izgalom és remény.
Vince biztosan itt hagyja a fél zacskó cukrot neki a Jolánkáért cserében, és nem számít, hogy pilóta volt, ha egyáltalán igaz, a fejére kenheti az egész múltbeli nagyságát, mert az ebédje kihűlt közben. És Miklósnak jut az ismeretlen jövő, ami lehet, hogy kicsi, de megnőhet. Azért jövő.