Karácsonyi vándor – Tizedik történet

A kis dobkályha álmos-dideregve próbált átmelegedni a vékony lángocskától, mely prüszkölve nyaldosta a nedves gallyakat. Ki-kivillant a huzatszabályzó nyílásán, majd erőre kapva hunyorgó fénye egyre inkább megvilágította a szoba falait. A sarkokba már nem jutott el. Innen az ásítozó félhomályt az asztalon lévő gyertya fénye sem tudta kiűzni. Apró lángja ráhimbálózott néha a komor, barna szekrényre, a falon függő szentképekre, és megvilágította a mellettük lévő keretes fényképet. Két idős ember nézett vissza róla mosolygósan, egyenesen az előtte álló férfire. A kép tavasszal készült a frissen metszett szőlőlugas előtt. Ennek már tíz éve. A Papától tanult meg szőlőt metszeni, a permetezést pedig egyedül kellett végeznie, mert a Papa már nem bírta pumpálást. A következő tavaszon már a metszés is rámaradt. A Papa télen elbúcsúzott a szőlőjétől, a gyümölcsfáitól, az udvarától és örökre elment.
Hiányzik. Szinte várja az ajtónál a csoszogó lépteit, miután megnyitja az ajtót, és így szól:
– Hallod-e fiam?! – Ez mindig valami munkát jelentett.
– Na, mit talált ki már megint a fater? – gondolta ilyenkor, de szó nélkül fogta az öreg, görbenyelű kalapácsot, a kicsorbult fogót, vagy a kézifűrészt, és ment kerítést, kaput javítani, a tetőn megigazítani a cserepet, vagy a lugas oszlopait egyenesre állítani. Sokszor haragudott, mert mindenbe beleszólt. Most az üres szobákban, a folyosón ásít a csend. Néha apró neszek törik meg ezt a tűnődő csendet. Az előbb az utcán elvonuló társaság vidámsága olyan volt , mint egy kiáltás.
A Mama hét évvel élte túl. Ez a hét év a várakozás hét éve volt. Várta a gyerekeit, unokáit és legbelül titkon talán várta, hogy a Papa mellé kerülhessen. Fokozatosan adta fel a kertjét, mely minden évben kisebb lett. Büszkén mutatta a két sor kövér paprikáját, a levelek mögül kipirosló földiepret, a saját termésű savanyított uborkát, és szidta a csigákat, mert megint leették a palánta levelét. A szőlőt már mással műveltette, de nem is volt olyan, mint amikor a Papa gondozta.
Aztán elment ő is a Papa után. Elnyújtózott mellette a temetőben, és a közös fejfára egy új évszám került.
Egész héten furcsa érzése volt. Mintha nem végzett volna el valamit, vagy tartozna valakinek valamivel. Egyik éjjel a szüleivel álmodott.
Azt mondják, aki nagyon közel áll hozzánk, azzal halála után sokáig nem álmodunk. Aztán, amikor már gyógyulnak sebek váratlanul megjelenik álmunkban. Akkor éjjel a Papa megjelent, mert sürgősen meg kellett javítania a leszakadt redőnyt. Ez piszmogós munka, de csak nevettek rajta és megcsinálták. Közben a Mama diósrétest sütött, olyan könnyűt, hogyha ráfújtak, levelenként elszállt.
Másnap reggel határozta el az utat a szülői házba.
A folyosón a szekrény tetején megtalálta azt a régi műanyag fenyőt. Ki akarta dobni akkor régen, amikor az asztalon meglátta. De a Mama csendben jegyezte meg, hogy a nyugdíjasnak nem telik minden évben új fenyőfára. Következő évben vitt fenyőfát, de mire hazaért, már az asztalon várta feldíszítve a kis műanyag fenyő.
Most az asztalra állította, megkereste a díszeket is, rárakta. Sorban kerültek fel a fára a színes üveggömbök, fém fenyőtobozok, még egy ősrégi gipszangyalt is talált. Előkerült a négy fém gyertyatartó is, benne gyertyák, csak meg kellett gyújtania. A kertben a fenyőfáról vágott egy gallyat, ezt a csúcsba állította, erre került csúcsdísz. A régi csillagszóró csak nehezen gyulladt be, de a gyertyák fényében erőre kapott, és a szobába lassan beköltözött a karácsony. A kis kályha ontani kezdte a meleget, a gyertyák fénye szétszaggatta a félhomályt, és régi, frissen sült beigli illatú karácsonyok kopogtattak az ajtón. Gyanta- és viaszszagú karácsonyok jöttek, és az asztalra rakták szerény ajándékaikat. Egy-egy új ceruzát, a Micimackót, a kézzel faragott szánkót az új korcsolyát,… a csodálatos hajót, mely gyertyával működött és mindig kikerülte az akadályokat.
A képen a két szerényen mosolygó ember csendben, egykedvűen figyelte munkáját.
A szürkületben még kiment a temetőbe. Horpadt sírdombok között vitt az útja, és nemsokára a temető magányát két gyenge, vékony gyertyaláng zavarta meg, amint a fel-fellibbenő szél ide-oda hajlítgatja őket. Inkább csak óvatosan legyezgette apró, sárga pontjaikat, hogy megláthassák magukat a fejfa márványában.