Emlékszem

Emlékszem

Emlékszem, december 26.-a vasárnap volt.
Az utcán velem együtt sietős, feltűrt galléros emberek mentek. Lehet, hogy sokan közülük – épp úgy mint én – azokhoz siettek, akiket szeretnek, akikkel szívesen töltik vagy töltenék el napjaikat, azonban arcukról – talán a hideg miatt – leolvasni ezt pontosan nem lehetett.
A korcsmába, mely házunk végén van, forralt bor vagy nagyfröccs mellett melegedő emberek tömege. Az ablakon s a gomolygó cigaretta füstön keresztül is jól lehetett látni a söntéspult mellett szorgoskodó Józsi nénit. Arcáról látszott, hogy örül a hidegnek, hiszen ilyenkor lehet a legtöbb vizet bor képében eladni.
A kapu, mely oly ismerős már előttem, nehezen nyitotta meg szárnyait. Úgy látszik sokat tanult már Tőled Sadám; mindenkit kétszer is megnéz mielőtt a nagy, otromba szárnyait megnyitná az érkező előtt, de még ilyenkor is – mint a régi öregegek – zsörtölődik, nyikorog. Az udvaron a tél mit sem változtatott; talán csak annyit, hogy az öreg Komáromi bácsi nem ül az eresz alatt pipával a szájában. Ő szokta legtöbbször a köszönésemet először fogadni. Vele szoktam először találkozni.
A veranda kis vasajtaja csikorogva nyitott ki, s otthon voltam. A szobában csak a Nagymama, meg Te és az elmúlt idők emlékei voltak. Nagymama mint mindig a zöld cserépkályha mellett, s Te pedig az asztalnál ültél. Itt bent már kellemesebb volt az idő. A másik szoba finom fenyő illata jelezte, hogy a Jézuska itt is járt és ide is beköltözött pár napra a szeretet angyala.
Ez a karácsony volt az utolsó békés karácsony amit együtt töltöttem a családommal. És eljött az újév; 1944.

„Hogy a meséd az emberek igaznak hihessék,
A valószerűséget tartsd szem előtt”

(John Gay)

Eljött az új év, a megpróbáltatások éve. A családból mindenki másképpen, de mégis egyformán élte meg. Ki harcolt a fronton, más menekült a harcok elől.

Első történet

István története
1944 november

Igazán nagyon boldog vagyok, hogy végre megkaptam a postám. Már közel 2 hónapja nem vagyok a csapatomnál és semmi hírt nem tudtam. Hiába írtam, válasz nem jött. Ma aztán kaptam vagy 30 lapot. Gyuritól is. A címét Ő is írja, de legutolsó lapja XI. 8.i dátumú. Én jól vagyok, csak drága szüleim vigyázzanak nagyon magukra! Nehogy önként katonásdit játsszon Édesapám, akkor haza se megyek. Ki marad Édesanyámmal? A címem M 850,. Ez most már jó. Nagymama, Édesanyám hogy vannak? Mi van a rokonsággal? Ha Ők nem is, de én azért törődök velük. Csúnya az írásom, mert nagyon remeg a kezem; nagyon boldog vagyok.
Második ilyen (katonás?) lapomat küldöm. Én tudok írni, de szüleim lapjait egyáltalán nem kapom meg. Jól vagyok, semmi bajom nincsen, nehogy nyugtalankodjanak drága szüleim! Gyurinak is írtam. Nem tudom mi van vele? Majd írok, ha lehet nekem írni! Drága Anyám! Ha Bélust is elviszik, mi már 3-an leszünk itt. Legyen büszke Édesanyám. Hogy 3 egészséges magyar fiút tud a haza oltárához küldeni. Én remélem hogy Bélus is sok szeretettel és féltéssel gondol most az otthonra és drága szüleinkre.
Mióta címüket tudom, már ez a második lapom. Választ még az első lapomra nem kaptam, de nem is csodálkozom. Hála Istennek jól vagyok, mit drága szüleimnek is szívből kívánok. Hogy tetszenek lenni: Mi újság van? Írjanak most már drága szüleim, hogy én is tudjak valamit. Gyurival mi van? Tőle is kaptam akkor lapot, amikor Édesapámtól, de azóta nem, pedig már írtam neki. Értem ne nyugtalankodjanak, mert jó dolgom van, nincsen semmire szükségem, meleg ruha nem kell. Pénzem van, elég zsoldot kapok. Élelmünk is jó, tehát nincsen semmire se szükségem. Nagyon kérem, hogy írjanak minél előbb! Csikai bácsiékat üdvözlöm, és nagyon köszönöm, amiért most édesanyámék ott lehetnek náluk. Édesapám ne izgassa feleslegesen magát, ne féljen, hiszen egy fajta vagyunk. Csak Gyuriról tudnék valamit.. Őtet féltem, még nagyon tapasztalatlan és meggondolatlan. Na nem baj, majd csak lesz valahogy. Édesanyámékat nagyon sokszor csókolom. Sadit, Bélát, nagymamát, Jucika nénit, Mártit, szóval az összes rokonokat. Miska bátyámmal mi van?
Tudom,hogy milyen nehéz most a szíve, és tudom, hogy milyen féltő szeretettel gondol most rám. Csak egy lapot kaptam még édesanyámtól,de az értékesebb nekem minden másnál. Itt őrzöm a szívem felett és este álmaim közben mindig előttem lebeg, amint írhatta. Jól vagyok, drága anyám. Ne aggódjon értem. Ne csüggedjen el! Gondoljon arra, hogy már két fia itt kint van. Mi ameddig csak a szívünk dobban, a fegyvert le nem tesszük, és vigyázunk édesanyámékra is. Édesapám! Ha Bélus menni akarna, hadd menjen. Ifjú lélekben, erős akarat. Ne legyen gyáva!
Végre két teljes hónap után, ma kaptam egy helyről az értesítést, hogy levelem van és a legközelebbi futárral fogják kézbesíteni.. Még tehát most nem is tudom, hogy hol is vannak drága szüleim, csak írok, mert már nem tudok hova lenni az örömtől, meg a nyugtalanságtól, hogy mit is írhatnak? A címzést is majd csak akkor tudom a lapra írni, ja már azt megtudom. Most, hogy tudom,hogy drága szüleim biztonságban vannak, nem is tudom sírjak, vagy nevessek? Olyan nyugtalan voltam ebben a két hónapban, hogy még a munkám sem tudtam rendesen elvégezni. Folyton azon járt az eszem, ugyan most hol lehetnek? Mit csinálnak? Nem-e nélkülöznek, vagy nem-e az út melletti árokban kell megpihenniök? Éjjelente mindig csak drága szüleimről álmodtam és mindig nagyon féltem. Ne tessék kinevetni, de ilyenkor nagyon kisgyerek még az ilyen nagylegény is. Nagyon-nagyon sokat akarok kérdezni, egy lapra nem fér ki, tehát számozom alapokat, hogy a folytatolagosság és az értelem meglegyen. De nemcsak kérdezni, hanem mesélni is akarok. Velem is történtek dolgok, amiket elfogok a többi lapon mondani. Sokat gondoltam haza és este mindig fohászkodtam. Nem hiába, mert mégis meghallgatott az Isten. Néha már nem is tudtam kit hibáztassak a levelek elmaradása miatt. A többi fiuk, ha nem is gyakran, de kapnak lapokat. Először azt hittem a posta a hibás,de nem. Aztán azt hittem, valamit nem jól csináltam és azért nem írnak drága szüleim. Dacoskodtam kb. egy hétig, de tovább nem bírtam, újra írtam, még több lapot. Akkor sem kaptam levelet, hiába írtam. Egyszer egyik barátom meglátogatott és attól kaptam kb. 15 lapot. Ezek között volt már az is, amelyikben Édesapám írta, hogy Sashalmon vannak, hazulról elkellett jönni. Megörültem és most már oda írtam. De hiába volt minden, még alakalmilag, rendes postán is küldtem levelet, de nem kaptam választ. Hiába gondolkoztam nem tudtam rájönni, mi is lehet a hiba? Most legutóbb aztán eszembe jutott , hogy Dorogon volt Jucika nénémnek egy ismerőse, hátha ott vannak drága szüleim? Írtam hát oda. Nem tudom még, hogy ezek alapok onnan jönnek.-e? (mert még nem láttam, csak telefonon értesítettek) Lehet,hogy a címzés nem volt tökéletes, de úgy látszik megtalálták. Most, hogy tudok a lapokról, egészen megkönnyebbültem, valósággal felszabadultam. Tessék elhinni, nagyon rossz vol, mikor a többiek kapták alapokat, felragyogott a szemük és én csak néztem és irigyeltem Őket. Most már nekem is jó lesz. Ugye nem kell most már olyan sokáig várni a lapokra? Azt hiszem azokat a lapokat, amiket én eddig írtam drága szüleim nem kapták meg, most tehát újra, amennyire emlékszem elmondom, hogy velem mi is történt azóta. Mint már említettem, nem vagyok a régi helyemen, máshova lettem vezényelve. Igazán nagyon jó helyem van, meg van mindenem, csak az a baj, hogy nem tudom meddig is fog tartani ez így. Azt hiszem nem lehetek itt a háború végéig, újra ki leszek téve, előre. Jelenleg irodában dolgozom, és hálát adok az Istennek, ha a telet itt tölthetem. Tetszenek tudni, hogy a kezem, meg a lábam tavaly megfagyott és most nagyon rossz lenne kint lenni vele hidegen. Nagy dolgokat nem mesélhetek,de azt megemlítem, hogy az egyik városban majdnem… Bombáztak a ruszkik és olyan hirtelen jöttek a bitangok, hogy nem is volt időm hova menni. Felvezető voltam a konyhánál és éppen vége volt az ebédnek, amikor már jöttek is. Nem történt semmi bajom,csak ellökött a légnyomás, kb 10-15 méterre esett le hozzám a bomba. Az volt a szerencsém, hogy egy házat telibe talált / közepibe esett / és így a szilánkok nem tudtak úgy repülni. Ez még november 13,-án történt. Azóta aztán sokat mentem, persze nem annyit mint 42-43-ban. Most aztán ideértem, itt vagyok, de hogy meddig nem tudom. Talán nagyon is unalmas volt idáig az előbbi három levelem , de rövidem és amennyire lehetett csak így tudtam megírni. Hogy pletykáljak is, megírhatom, hogy B. Kata kitett magáért. Akkor, amikor megkaptam azt a csomó levelet, Ö írt valami négyet. Most is írt, de még nem tudom mennyit. Mit tetszenek hozzá szólni? Különben édesanyámnak külön fogok egy lapot írni és neki részletesebben beszámolok. Még egyszer nagyon kérem szüleimet, ne aggódjanak értem. Most már van rendes tábori posta számom, lehet írni és most csak az az egy van, ami valamit jelent. Ne csüggedjenek drága szüleim és ameddig csak lehet, tartsanak ki. Mi is így csinálunk, és most ha nem is a legrózsásabb a helyzetünk, mégis biztosan érzem, hogy csak győzhetünk. Mi jobb, szebb keresztény eszméért harcolunk, és tudjuk, hogy Isten tagadó bolsevistákat megtörjük! Külön-külön még mindenkinek fogok írni, de remélem a válaszok is így jönnek? Sokat gondolok drága szüleimre, írjanak gyakran.
Lapjaimat sorozatosan írom, de választ hiába várok. Ez nem is volna baj, csak tudnám megkapják-e szüleim lapjaimat? Hála Istennek jól vagyok, amit drága jó szüleimnek is szívből kívánok. Drága Szüleim, ha írnak , írjanak a gyerekekről is. Gyuriról nem tudok semmit. Bélus is katona? Sadi a gyárban maradt? Írjanak drága szüleim mielőbb!!! Írjanak most; P:202 tb. Posta számra, hátha ezen megkapom. Értem ne nyugtalankodjanak , mert jól vagyok. Édesanyámék hogy vannak? Vigyázzanak nagyon magukra. Édesapám nehogy fejébe vegye a katonásdit. Ki marad Édesanyánkkal?
Ugye milyen rosszfiú vagyok, még most írok. Ne haragudjon rám. Most mindenkinek írok, kiket gondolok, hogy Sashalmon vannak. Nem akartam kivételt csinálni. Aki pedig nem kapott, írjon. Így kívülről ugye nem tudhatom, kik vannak ott. Ne sírjon sokat drága Nagymamám. Nem szabad egy igazi nagyasszonynak sírni. Most a létünkről van szó. Élünk, vagy halunk. Mindenkinek ki kell venni most a részét a szenvedésből. Aki legtöbbet szenved, legdicsőbb lesz. Jól vagyok. Engem ne sirassanak, de imádkozzanak értem.
Írom egymás után a lapokat, de választ még nem kaptam egyikre sem. Jól vagyok drága szüleim, ne aggódjanak értem. Írjanak már, hogy én is tudjam mi van otthon. Gyuriról nem hallok már régóta semmit, mi van vele? Most írtam mindenkinek, remélem én is fogok legalább annyi lapot kapni, amennyit én elküldtem. Drága Szüleim! Ha Bélus el akar menni katonának, ne akadályozzák meg. Had menjen, szüksége van a hazának bátor, fiatal katonára. Ne sírjanak és ne gondoljanak rólam ezért rosszat. Ennek így kell lenni. Haza úgysem sikerül mindenkinek menni. Kell aki pótolja ezeket. Ne nyugtalankodjanak, írjanak sokat.

Nem tudok elég lapot írni, hogy most mindent megkérdezzek, hogy mindent elmondhassak. Édesanyám! Legyen szíves Puchner úréknak karácsonyi jó kívánságaimat tolmácsolni. Amit röstellem, én nem merek nekik külön írni. Igaz nem is tudnék nekik többet írni, csak egy szót: köszönöm. Nagyon – nagyon hálás vagyok nekik, hogy most drága szüleim ott lehetnek. Édesanyám! Írjanak minél többet, hogy mostmár ne kelljen annyit aggódnom. Nagymama jól van? Neki is kellemes ünnepeket kívánok. Írjanak!
Lehet, hogy a szeretet ünnepe egy szebb, boldogabb világot fog hozni. Itt kint mi is megcsináljuk a mi egyszerű kis fánkat. Itt is égni fognak a gyertyák és a sötét szoba vakságába felfog ragyogni a kis gyertya imbolygó világa. Ne csüggedjenek hát! Ami elmúlt, nem számít, fontos a jövő. –
Drága Szüleimnek, Sadinak, Mártinak, Bélusnak lapjait nagyon várom. Ne csak én vigasztaljak, de vigasztalódjanak is. Mégegyszer igaz, magyar karácsonyt kívánok.
Tudom, hogy nagyon nagy próba alatt vagyunk, de bízom a jó Istenben, hogy a végén mégis mi győzünk. Ne csüggedjenek drága szüleim! Adni kell a hazának, hogy kaphassunk is tőle. Ma én, lehet holnap más áldozza életét a haza szent oltárán, de bízunk nem hiába. Drága Anyám, apám, testvéreim! Ebben a hitben , ebben a szeretetben kívánok mindannyijuknak karácsonyi ünnepeket. Bízunk! Ne nézzük a tegnapot, mindig a holnap lebegjen a szemünk előtt., mert ami még nincs az még titok, remény.
Végre megtudtam a címet. Sajnos még a lapokat most sem kaptam kézhez, csak telefonon mondták nekem be. Hála Istennek jól vagyok, mit drága szüleimnek is szívből kívánok. Most tudtam meg Gyuri tábori postaszámát is. Eddig Kassára írtam neki, de válasz még nem kaptam. Mikor írt Gyuri utoljára?? Remélem most már tudunk rendesen levelezni a jövőben. Az én számom nem fog változni. Arra szeretném kérni drága szüleimet, hogy írjanak meg rendesen, részletesen mindent.
Kedves Sadám tudom,hogy neheztelsz rám, amiért Neked olyan ritkán írok. Ne haragudj. Még csak most tudtam meg a címeteket, na meg azelőtt, ha nem is írtam, de gondolatban mindig veletek voltam. Nem szólhatsz semmit, Te sem erőltetted meg nagyon magad az írásban, ha jól tudom még az egyik kezeden is megtudnád számolni,hány levelet írtál. Ugye így van? Sadám! Tudom, hogy Te harcos kis hölgy vagy, Te is szeretnél itt lenni, de kérlek inkább otthon fejezd ki női erényeidet. – Sadám! Ne légy Te is mindig szomorú, egy fiatal leánynak nevetni, dalolni kell. Csinálj így, kérlek. Ezzel is drága szüleink kedvetlenségét osztod el egy kicsit. Vigasztald Te is Őket. Most Te vagy a gyerek-király otthon, rajtad a sor. Megkérlek, hogy Erzsikének, Nusikának tolmácsold karácsonyi jókívánságaimat. Édesanyámnak külön írok, Puchner úrékat illetőleg. Hogy vagyol? Sadám! Írj! Írj! Írj! Mindenről. B. Kató rendületlenül ír, látod nem feledkezett meg rólam. Igazán hálás vagyok Neki. Sadám! Nagymama is veletek van? Mi van a rokonsággal? Írjatok! Eddig kétségbe voltam esve, most meg már követelőzöm. Látod milyen vagyok. Kellemes ünnepeket kívánok.

Itt vagyok kint Németországban, magyar gyűjtőtáborban. Hála Istennek élek, várom már, hogy mikor tudunk hazamenni.
Sajnos én nem így gondoltam, nem akartam én ide kijönni, de muszáj volt.
1945. március 28.-án megsebesültem. Közel voltunk a határhoz és otthon akartam maradni. A sebem miatt azonban azonnal kórházba kellett szállítani. Március 30-ig autón szállítottak, addig kötést sem kaptam. Semering-en kötöztek végre be és még az éjjel Bruek (Mur) –ba kerültem kórházba. Ott is annyi volt a sebesült, hogy csak április 6.-án operáltak meg. Most itt vagyok, Münchenhez nem messzire egy kis faluban. Most teljesen egészséges vagyok, persze közben már több kórházban is voltam. Drága Szüleimről 44.XII. 20. óta nem tudok semmit. Akkor kaptam az utolsó levelet. Akkor még Szlovákiában, Dobsinán. Kecskeméti itt csak egy van; Dr. Hetessy Kálmán szds. Mi itt összetartunk. Kecskemétiek.
Töprengek, hova küldjem ezt a levelet, hiszen Drága Szüleim eljöttek Kecskemétről, és most nem tudom hogy otthon vannak-e?
Nekünk itt nem valami jó sorunk van. Nix essen. Gyuriról, Béláról nem tudok semmit. Hiszem, hogy Ők is szerencsésen átestek ezen a nagy világégésen. Sajnos sokat nem tudok írni. Egy fiú megy haza. Most tudtuk meg és a nagy öröm és izgalom miatt nem is tudom mit írjak.
Az amerikai katonák barátságosak velünk; sok tud magyarul. Egy a hiba, hogy ők sem tudják mikor mehetünk haza?
Értem Drága Szüleim Ne aggódjanak. Amint lehet, rohanok haza. Terveim vannak a jövőre nézve, mert hiába az, ha Isten másképpen határoz. Most nem zúgolódom. Mi magyarok talán meg is érdemeljük sorsunkat.
Esti imáimban csak azt kérem mindig, hogy minél előbb mindnyájan újra együtt lehessünk.
Ne csüggedjenek Drága szüleim sem. Ami elpusztult, felépítjük. Szorgos munkával újra minden a régi lesz. A munka nem szégyen, és ha haza nem is lesz új. Most itt egy kis tejért, kenyérért néha –néha, ha kikellett lógni, segítek a parasztoknak. Egy kicsit nehéz, de hasznos.
Sajnos válasz nem várhatok, de ha még egyszer lehet írni, írok.
Még egyszer, amint lehet, én megyek haza, hiszen itt ebben a piszok országban csak nyomorgunk, ne csüggedjenek Drága Szüleim!!

Éppen egy hete, hogy megérkeztünk ebbe a gyönyörű Rohamtüzér laktanyába, de ez az egy hét is éppen elég volt ahhoz, hogy megtudja különböztetni az ember a gyalogos életét a rohamtüzér életétől. Teljesen két különálló dolog, és ezt csak az tudja megkülönböztetni az egyiket a másiktól aki már tudja, hogy milyen egy gyalogos élete. A koszt nagyon jó, és mellé még sokat is adnak. Itt éppen végeztek az újoncok a gyalogsági kiképzéssel, most már csak szakmai képzés van, ami állandó elmélet tanulásból és gyakorlati vezetésből áll. Tizennégyen lettünk áthelyezve és öten kerültünk a harmadik üteghez. Mikor a szétosztás volt valósággal veszekedtek rajtunk az üteg parancsnokok. De hiába, mindig akadnak piszkos alakok, mindjárt az első nap elkaptak bennünket hogy nehogy elbízzuk magunkat; Fegyelmező a végtelenségig és ami legrosszabb vigyázzállásos az emeletes ágy alatt. Ez abból áll, hogy az ember bemászik az ágy alá és mindaddig egyenesedik fel vigyázzállásba, míg csak egészen fel nem állt, de közben a vaságy ahány darab annyi felé esik széjjel. A bemutatkozás a mi részünkről nem valami kellemes volt, utána öt perc múlva szobarend. A vezetéssel gyorsan haladunk, tudok már oldalkocsis BMV motorkerékpárt és tehergépkocsit; ezen a héten páncélkocsit tanulunk vezetni, amit a civil életben tanknak nevezünk. Itt annyiból jobb, hogy mindennap változatos, nem olyan egyhangú mint a gyalogságnál volt. Ott másból sem álltunk csak borjú szerelésből és állandó menetgyakorlatból. Most már abba is hagyom ezt a katonai dolgokat, mert azt találják hinni Szüleim, hogy annyira megszerettem a katonai élete, hogy talán még képes is lennék továbbszolgáló maradni. Isten őrizz tőle. Levélírásra sajnos itt nincs sok idő, szerencsémre beosztottak ügyeletesnek. Ez a legjobb alkalom a levélírásra, mert ilyenkor éjjel nem zavar senki. Mi újság van odahaza?
Drága Szüleim! Tegnap volt nálunk a fényképész, mindenkinek kellett fényképet csináltatni a zsold könyvbe, három darab kép ára négy pengő. Ha készen lesz haza is fogok küldeni egyet. Van-e mostanában sűrűn riadó? Itt egy hétig nyugodtan voltunk, de tegnap újra megkezdődött. Úgy látszik ezek a piszkok nem tudnak nyugodtan maradni. Majd elfelejtettem megírni a mai vasárnapi kitolást. Délelőtt azt mondta a szakaszvezető, hogy negyedórán belül mindenki négy darab léggyel jelentkezik. Hozzáláttunk a légyfogáshoz, ki hogy tudott, de a szobából nem volt szabad kimenni. Nyitva van az ablak, én kihasználtam az alkalmat, alkalmat, és kiugrottam az ablakon és avec a konyhába. Öt perc múlva jelentkeztem a négy darab léggyel és hagytak nyugodttan. Sokan voltak akik nem tudtak legyet fogni kellő számban, azoknak büntetésből negyven darab legyet kell rajzolni. A büntetést csak takarodó után lehet csinálni, itt csinálják a napos asztalnál. De olyan legyeket rajzolnak, hogy már meghalunk nevettünkbe. Tessék megmondani Bélának, hogy jó lesz, ha előre gyakorolja a rajzolást, mert itt nagy hasznát veheti. Levelem zárom mert már közeledik az ébresztő. Anyukám levelét nehezen várom, a gyerekek se feledkezzenek meg rólam. A rokonságnak üdvözletem és kézcsókom küldöm. Drága Szüleimet és a gyerekeket sokszor csókolom.

Hitem és meggyőződésem, hogy hazamehetünk nemsokára, de a régi időknek vége és még igen hosszú időnek kell eljönnie míg a világ megnyugszik.
Mi is Istenre hagyatkozhatunk a csapássorozat után, amelynek (remélem) utolsó fázisa ért utol bennünket a mai napi bevonulásommal.. de talán legjobb lesz, ha én is időrendben írom meg a dolgokat.
Okt. 10.-én Botosékhoz Nyírbe mentünk Rigóékkal együtt. Rigóék 13.-án elmentek Bugacra leszüretelni. (Azóta semmit sem tudunk róluk) Én aztán naponta bejártam a városba kenyérért. A családot nem vittem be, mert tudtam hogy baj lesz. – 18.-án behívtak a nemzetőrségbe, okt 22.-én már nem szolgáltam, mert már reménytelennek látszott a helyzet. Mindenáron Kecskeméten akartam maradni családommal együtt. Ekkor jött 24.-én a néptelenítő rendelkezés. (Kecskemét kiürítése) A tűz és harci zaj folyton növekedett és így Nyírbe települt honvédalakulat parancsnoka azt ajánlotta, hogy a várost azonnal hagyjuk el. A városba bemenni már nem volt tanácsos, így az ágyneműkért és egyéb értékeinkért bemenni már nem tudtam. Azok ott is maradtak.
Okt 26.-én az említett honvédcsapat jóvoltából Botosékkal együtt két bőrönddel és egy utazókosárral útra keltünk Örkénybe. Onnan még aznap egy német teherautóval Gyömrőig mentünk. Nem volt semmi remény, hogy ott maradhassunk, és mégis egy hétnél hosszabb időt töltöttünk ott. November 3.-án úgy indultunk el, hogy Somogy-Kéthelyre megyünk. De Pesten általános volt (ma is az) az a vélemény, hogy itt biztonságosabb, mert hiszen a veszedelmeken túl kell mindenképpen esni. Így itt maradtunk Pesten egy ismerősnél.
.. Itt találkoztam sok ismerőssel… Kecskemétről sokféle hír van forgalomban. Állítólag a nagyállomás környéke és a Máriaváros is elpusztult. A Nagytemplom tornya ledőlt, a Városháza főispáni sarka találatot kapott és ledőlt. A Jókai utca is elpusztult (Ezek megbízható hírek!) Állítólag piac van, az üzletek nyitva vannak ott. Sokan visszaszivárogtak. Magam is megyek haza, amint lehet.
Amint látod kevés csapás érhet, mert lassan mindent elvesztünk. … A németek a csemetekertből ágyúztak. Mindig maradni akartunk, s az utolsó pillanatban jöttünk el otthonról is, Gyömrőröl is. A félegyházi pergőtűz szörnyű volt, mikor a vasszörnyek viaskodnak, a katonák is csak álltak és nem tudták mi az. (a naívabbak a német titkos fegyverről suttogtak) Előbb a stukák rettenetes bombázást rendeztek, és a válasz volt rá. A madarak, varjak úgy keringtek Nyírbe, mint az őrültek.
Ki sem tudom mondani, mennyire megörültem, mikor meghallottam, hogy Dorogon vagytok. Mindenre gondoltam csak arra nem, hogy ott vagytok. Már elindultunk Nyírbe, akkor jutott eszembe, hogy Tőletek a nagy izgalomban el sem búcsúztunk. Az út kifelé rettenetes volt. Tele menekülőkkel, meg visszavonuló katonasággal.. A csomagjaink rettenetesen nehezek voltak. Nem bírtuk őket. Könyörögtünk a katonáknak, hogy csak a csomagjainkat vegyék fel, de hiába. Végre jött egy főhadnagy, az azután megengedte, hogy a csomagokat feltegyük a kocsijára. Alig mentek tíz lépést, megfordult az egész oszlop, hogy visszaverjék a támadást. Le kellett hát mindent szednünk és továbbvonszolni. Végül két talicskát kértünk és azon toltuk ki.
A háztól kb. 60 méterre, az erdőben is robbant akna. Meg a környéken mindenfelé. Mi a legrosszabb ruhánkat vettük fel és a hajunkat is össze vissza kócoltuk, hogy minél rosszabbul nézzünk ki.
Közben a szökött katonák rohantak visszafelé és a fegyvereiket ott hajigálták el, és civil ruháért könyörögtek. Olyan csacsik voltunk, hogy adtunk nekik. Kijelentették, hogy az oroszok egy órán belül itt lesznek. Rengetegen vannak. Nincs menekvés.. Még sebesült is volt ezek között a katonák között. Azután elmúlt a zaj és megnyugodtunk.
Másnap reggel a tisztek asszisztálásával felrakodtunk egy kocsira, de nem volt elég, és így egy homokfutót is adtak. Ezzel mentünk Örkényig. Örkényben leraktak minket az út szélére. Megállítottunk egy teherautós kamerádot, hogy vegyen fel minket. Monorra ment, addig akart elhozni bennünket, de azután meggondolta magát és elvitt Gyömrőre. Ott is aludt, ott vacsorázott, megnyugtatott bennünket, hogy fegyverek léteznek, csak várjunk türelmesen.
Egy szép napon azután itt is ágyúzásra ébredtünk. Áttörtek az oroszok, és a szomszéd falunál voltak. Megint szörnyű nap volt. Az ablakok ugyancsak mozogtak. S amellett szakadatlan zavaró repülés vagy riadó. A németek meg egyre jöttek vissza. Beszéltünk egy német tiszttel, és az azt mondta, feltétlenül jöjjünk be Pestre.
Viszont azt mondták vonat az nem megy. Mikor megtudtuk, hogy vonat mégis megy, már nem értük volna el. A végén a holminkat összeraktuk, és azzal feküdtünk le, hogy ha reggel megy vonat, azzal megyünk be. A zaj folyton nőtt. Már a géppuska is odahallatszott. Egész éjjel nem hunytuk le a szemünket. Reggel ¾ 4-kor kimentünk az állomásra, és ½ 8-kor nagy ágyúzás közepette elindultunk. A tervünk az volt, hogy lemegyünk Kéthelyre, de mindenki azt mondta, ne menjünk sehova, Pest a legbiztonságosabb, és rengeteg a kecskeméti, maradjunk itt. Így azután itt maradtunk.
Gyömrő azóta már az oroszok kezén van. Szegény Nagyanyusék ott maradtak. Olyan ember mondta, aki mellettünk lakott. Ott most rettenetes harcok vannak. A németek a csemetekertben állították fel az ágyúikat, és minden tönkrement.
De én már nagyon sokat írtam. A minél előbbi nagyon hosszú, kimerítő leveleteket várom. Csak minél előbb, nehogy az oroszok előbb érjenek ide, amit nem igen hiszek. Szóval nagyon várjuk a leveleteket.

Ajánlom a könyvet családtagjaimnak, ismerőseimnek, és minden magyar családnak, akinek fia, férje, hozzátartozója elesett a háborúban. Leginkább azoknak ajánlom, akik még a hozzátartozójukról semmit sem tudnak a háború befejezése óta.
A nagyapám az I. világháborúban, Doberdónál megsebesült, hadirokkantként a II. világháborúban nem hívták be, de az egyik fia sok viszontagság után, sebesülésekkel, hadifogolytábor után hazatért, de a fiatalabb fiát hiába kereste, kerestette a család; azóta se tudjuk, hogy hol és mikor esett el és hol van a sírja.
Az alábbi verset az Ő emlékére írta a Nagyapám.
Emlékük szívünkben örökké él! Nyugodjanak békében, bárhol van a sírjuk.

Elégia egy jeltelen katonasír felett

Béke leng a tájon…
Itt zöldellő vetés…
Amott erdő fái
Integetnek felém.
Zöldellő ágak közt
Galamb búgása szól!
Mégis a fájdalom
Nyilallott most belém!

Itt az árokparton
Kis domb emelkedik,
Mit a fű már benőtt,
A por is belepett;
Tudni még nem tudom,
De szívem úgy érzi:
Katona lehetett!

Ki volt és mikor élt?
Mikor halt és miért?
Ki temette ide?
Szenvedett-e sokat?
Kiket hagyott árván?
Asszonya volt-e neki?
És még ezer kérdés!
Sajnálta azokat?

Hős volt? Vagy csak egy volt
A sok halott között?
Pusztulásra ítélt
Árva magyar legény?
Mundérba bújtatott
Nem hős, és nem is tudta
Miért kell meghalnia;
Mégis meghalt szegény!
Férj volt, avagy ifjú,
Vagy talán szerető?
Lehet! Nem is tudjuk;
Tudja a Teremtő!
Neki nem is állít
Szobrot az utókor!
Nem jutott hely neki,
Nem jutott temető!

Jártadban, keltedben,
Hogyha ily sírt találsz,
Állj meg, mondj egy imát;
És zokogd el magad,
Hiszen nem tudhatod,
Ki nyugszik ott alant;
Lehet, hogy az apád!
Lehet, hogy a fiad!

De legyen akárki!
Érted halt! Hiába?
Nem váltott meg semmit?
Maradt rossz a világ!
Legyen a jutalmuk
Legalább csak annyi:
Jeltelen sírjukon
Mindig legyen virág!