Gyújtottam neked egy gyertyát, anyu. Ma lennél kilencvenhét éves. Ide tettem az íróasztalom sarkára. Nem, nem fogok vele felgyújtani semmit. Elpakoltam mindent, ami körülötte volt. Itt látom, figyelni tudok rá. Mindig azt mondtad, amíg ég, addig a lelkek kijöhetnek a purgatóriumból. Bár nem hiszem, hogy neked sokáig kellett ott lenned. Mindig Istennek tetsző életet éltél. Mindig támogattad aput, a gyerekeidet és az unokáidat.
Talán csak egyszer hiányzott a jelenléted. Amikor megszületett a fiam. Kórházban voltál, csak másnap tudtál bejönni hozzám. Sohasem vallottam be, de megijedtem akkor, amikor először a kezembe adták. Reggel született császármetszéssel. Amint felsírt, megmutatták, de azonnal el is vitték. Már kiment belőlem az érzéstelenítés, amikor behozták a szobába. Tiszta, fehér ágyneműben feküdtem. Még felülni nem tudtam. A fiamon dínó mintás angolpólya volt, kis fehér réklivel. Akkor ez volt a divat. A fiam meg sem moccant. Csak a nagy, fekete szemeivel nézte az arcomat. Vizslattuk egymást. A szeretet, a kíváncsiság és a bizalom áradt a tekintetéből. Tőlem függött az élete. Én pedig mozdulni sem tudtam. Fájt a vágás a hasamon, csövek lógtak belőlem. Tejem még nem volt. Nem tudtam, mivel fogom etetni, ha nem indul be? Hogyan fogom felvenni, ellátni? Hiányzott egy-két biztató szó tőled. Arra gondoltam, egy év múlva süthetem a tortáját, miközben sütni sem tudok és mozdulni sem. Teszek rá egy gyertyát. Nem olyant, mint ami most ég az íróasztalom sarkán, hanem vékonyabbat, színesebbet. Jelzi majd, az idő múlását. Életünk során, az egyre több gyertya végül eggyé válik. Vatagabbá, egyszínűvé. És csak a lángokkal beszélgetünk.
Persze, másnap már mozogtam, a tej négy nap múlva elindult. Lépésről lépésre vezettél, mikor mit csináljak, mikor mivel etessem, mikor mit tanítsak neki. Két éves volt a fiam, amikor elmentél és magamra maradtam. Ő volt a tizenkettedik unokád.
Huszonöt év telt el azóta. Újra szükségem lenne néhány jótanácsra. A nemsokára a kezemben tartom a fiam kislányát. Nagymama lettem. Hogy kell nagymamának lenni? Ez már egy egészen más szerep. Én is meséljek, mikor mit egyen, mikor mit tanítsanak neki? Sokszor mondtad, a fiam már nem fog rád emlékezni. Igazad lett. De sokat mesélek neki. Milyenek voltatok apuval, mennyire szerettétek, mennyit sütöttél, főztél, mennyit meséltél. De ő már nem ismer, csak elbeszélésekből és fényképről.
Most eloltom a gyertyát, mert jön a fiam és a menyem az unokámmal. Készítek nekik valami kaját. Ha elmentek, majd újra meggyújtom és végigégetem. Közeben beszélgetek majd veled.
Előtte ezt még gyorsan elmondom: Elkezdtem lejegyzetelni a családunk történetét. Hogyan éltünk, mi történt velünk. Apró vicces, olykor mélyebb történetek. Mindent, amire emlékszem, vagy amit a testvéreim meséltek. Összerendezem majd egy kötetbe. Nagyon szeretném jól megírni. Mert mi lesz, ha ez a kislány sem fog rám emlékezni? Te már tudod a jövőt? Ott, abban a másik dimenzióban látod ezt? Legalább bólinthatnál egyet a lánggal! Mindenesetre beiratkoztam egy írástechnikai kurzusra. Ha nem élnék annyit, hogy emlékezzen rám, akkor is elolvassa. Úgy szeretném megírni, hogy akkor is érdekes legyen, ha nem lesznek érzelmi kötelékek és nem tudok eleget mesélni. Mert ismernie kell a családja múltját. Múlt nélkül nincs jövő. Gyökerek nélkül nincs család.
