Napló: Második történet

Én, Rosana, akit Thotmesz fáraó háremének legfényesebb ékköveként tartanak számon, és akit az őt követő Hatsepszut királynő szabad emberré tett, mert éles szemmel felfedezte bennem az erény fényét, amiért örök hálával tartozom neki, most menekülve távozom szeretett Nofru lányommal együtt Thébából, az uralkodó udvarából.
Az utóbbi időben összesűrűsödtek az események körülöttem: túl sokat tudtam és hallottam ahhoz, hogy a biztonságos maradásban bízzak, jobbnak láttam továbbállni. Szeretőim – akik közül a többség rozzantabb volt, mint maga a bús szfinx –, hol félálmukban, hol a szerelem gyönyöreiben hemperegve, avagy szándékosan nekem címezve beszélték ki nem éppen tisztességes ügyeiket. Sokan látták bennem a leendő szövetségest, önös érdektől vezérelve avatottak be féltett titkaikba, ha kértem, ha nem. Kész jótétemény Ámon istenünktől, hogy eddig vigyázott rám.
Hatsepszut, a férfiruhába bújt nő jelenti Egyiptom jövőjét. Elnyerte Ámon ajándékát, álszakállat visel, vörösre festett arca, akár a férfiaké. Az egész birodalom fejet hajt előtte. Az uralkodó szeretője, bizalmasa, főminisztere és vezére egy személyben a nagy Szenenmut. Óriási befolyással bírtam, midőn az ágyasa lehettem, mielőtt a királynő szemet vetett rá. Akivel gyakran beszélgettünk a férfiról, tapasztalataimat megosztottam vele, milyen is az ágyban, szinte rábeszéltem a vele való kapcsolatra, a rendkívül intelligens férfi előtt nagy előmenetel állt. Az egyiptomiak szerint az életben az istenek tisztelete után legfontosabb dolog a testi szerelem. Ezért is választottam ezt a foglalkozást, ám csak az ágyban tűröm el az elnyomást, azonkívül nem.
Akiket nem szívleltem, mert durván viselkedtek velem, csak elég volt megemlítenem királynőmnek, az illető hamarosan kegyvesztett lett minden értelemben. A háttérből finoman irányíthattam a szálakat.
Már régóta pazarló nemesi életvitel a jellemző Egyiptomban, a legjobban tán én tudtam ezt. A fülembe súgta egyszer egy a felajzott hadvezér, bizony messze nem gazdasági, sokkal inkább értékrendi válság van a birodalomban, ahol az udvar minden külső kezdeményezést megfojt. Elképesztő királysírokat vágnak a thébai völgyet körbezáró sziklahegybe, hozzájuk hidak és alagutak vezetnek a sivatagon át, a megalomán uralkodókban hatalmas a becsvágy.
Szóval, iszkolni kellett. Először Gízába hajóztunk nem titkolt vásárlási szándékkal, volt épp elég félretett aranyam… ha valaki csak sejtené mennyi is, Ámon irgalmazzon nékem. A Níluson bárkaversenyekhez készülődtek az izmos ifjak. A folyó túlpartján a párás forróságban reszketett a nekropolisz a homokfennsíkon. A hatalmas fehér piramis lélegzetelállítóan emelkedett ki a forró sivatagból. A nap sugaraitól szikrázott a márványburkolat, Nofru behunyta szemét, nehogy elvakítsa őt. A környező kisebb piramisok sárga sziklái remegve táncoltak a hőségben. A távolban hívogató délibáb terült el, a gyöngyszínű folyam hivalkodón várta a szomjas vándorokat; Ré, a Napisten kápráztatóan ragyogott, fehérré szívva az ég kékjét. A szél tölcséreket formált a homokból, jajgatva süvített a templomok pillérei között, félelmetes szellemként kúszott.
Mindenki megbámult, szólongatott, hiába mondtam, hagyják bókjaikat éjszakára, nem látják, hogy gyerekkel vagyok? Összesúgtak a hátam mögött, a ráncos öregasszonyok irigységből köptek utánam. Nofrut nehezen rángattam el tőlük. Már rég kihunyt belőlem a testi élvezetek iránti vágy, csakis a jobb élet reményében tettem, amit tettem. A lánynak viszont nem ilyen életet szántam. Inkább egy jólelkű, és gazdag emberhez adnám majd, aki nem jár csatákba, és minden vágya feleségére tékozolni a vagyonát. Szerencsétlen férfiak folyamatosan Ámon nevében hadakoznak, a fáraónak áldozzák életüket, mely könnycseppekből született, és porrá lett. Az isteneknek az ember a legjobb befektetés.
„Drága aranyom, apád – sosem vallottam be senkinek sem, hogy nem ő az apa – éles eszű, nemes szívű, remek harcos volt, de katonáit vezetve elesett a keleti háborúban, amikor Thot havának legelején Júdeával csatáztak. Tudd meg hát, leányom, a szabadság nagyobb ajándék, mint maga az élet. Nem volt apádnál különb kocsi hajtó egész Egyiptomban. Sok barátja akadt, ám rendszeresen visszaéltek bizalmával, így nem élvezhette a fáraó kegyeit” – meséltem Nofrunak.
Az istenek édes sóhaja töltötte be a várost, a nagy piramis szinte az égben lebegett. Az előkelőségeket, a szolgákat mind a szabadba csábította a balzsamos levegő, a piac alkalmi árusai között ténferegtek, lelkükben az istenek leheletével. A horizont és a bazár őrzője, a kőoroszlán meredten bámulta a Szíriusz feljövetelét, hogy végre elérkezzen az áradás évszaka. Itt pillantottam meg annak idején először párom, akkor még nem tudtam, mi csodásabb: Ő vagy a fennsíkot pásztázó szemkápráztató szfinx naplementekor? A vásárban nyüzsögtek a kufárok, a vásárlók és a rabszolgák. A datolyafák árnyékában borbélyok borotváltak, a szolgálaton kívüli katonák az örömtanyát keresték. Csapatnyi részeg dülöngélt az egzotikus szérumárusnál. Kis koldusfiúk bóklásztak a kikötői rakományok között a húsos bódéktól a halas standokig. Zsebtolvajok, botfülű zenészek, csalók mind a haszonszerzés reményében özönlöttek a természet alkotta térre. Néhány kuruzsló szemrevaló, mezítelen agyagszobrokat árult, melyek bizonnyal megvédik használójukat az alvilág csúf isteneitől. Az apró boltokban kézművesek formálták agyagtárgyaikat, sebesen szőtték a ruhákat, árpasört főztek, asszonyok jöttek szalmakötegekkel a fejükön, a kislányok haját friss virágok díszítették. Kristályok, lazúrkövek szikráztak a fényben, a lágyan fénylő alabástromtárgyak úgy ragyogtak, akár a sűrű méz.
Kinn a szabadban úgy éreztem, mintha még az árnyékban is sütne a nap, magunkon gyanítottam a férfiak mohó, kíváncsi pillantásait, még mindig volt bennem valami kellem, valami izgató. De az is lehet, hogy Nofru bimbózó teste volt a gerjedelmük oka. Barna bőre széles kontrasztot mutatott fehér, térdig érő tunikájával. Nőiessége napról napra növekedett, lótuszvirágként bomlott ki.
Vásárlás után kapóra jött egy éppen indulni igyekvő hajó, a kapitányt könnyen megvesztegettem, és nemcsak a megmaradt bájaimmal. A bizonytalanság korrupttá tette őt is, ezért biztos lehettem benne, hogy elfogadja az aranyaimat, és nem lesz ellenére két utassal több a fedélzeten. Az úti cél a Mediterrán-tengeri Thira, egy pompás sziget, amelyet a helyiek Atlantiszként emlegetnek, ott majd bizton találok valakit, kinek temérdek pénzéből felnevelhetem a leányomat.
Még indulás előtt beosontam Ámon-Ré házába. A főpap az oltárnál térdelt. A tömjén illattól terhes levegőben az aranycsuhás szertartási köpenyben és az ezüstsüvegben olyannak tetszett, mintha maga is isten volna. Követtem példáját, a háttérbe olvadva fohászkodtam az égi jóindulatért. Az éjszakai szél halkan nyögdécselt a pillérek között a fáklyafényes folyosón. Véletlenül kerültem Ízisz szentélyének tiltott, nyirkos falai közé. A sarokban két fáklya villant, izgatott suttogás foszlánya rebbent. Papok szégyenteljes beszélgetését hallottam valami összeesküvésről, mely ármány egy fontos világi személy ellen irányult. Most már rájöttem, miért élnek oly fényűző életet a csuhájuk mögé bújva. Reméltem észrevétlenül távozhatok, bár valaki – úgy tetszett – követett. Eddig a papok üzelmeiről keveset tudtam, én az arisztokraták, földbirtokosok világában mozogtam, róluk gyanítottam, mi módon jutottak vagyonukhoz, címükhöz: időnként bizalmas embereikkel kifosztatták a Királyok völgyének szentélyeit, a mohóbbak a sírkamrákat is. Gondolkodás nélkül. A kincsek egy-egy darabját, rafinált módon ajándékul adták át ellenségeiknek, persze tanúk jelenlétében. Így azok örökre a lekötelezettjei, és cinkosai lettek. Leleplezésről így szó sem lehetett. Ravasz, határozottan fondorlatos. Ebben a kétpólusú országban vagy király vagy, vagy paraszt. Nincs középút, sehol az egyenlőség. Mindehhez csak annyit mondhatok, hogy nálunk csak a zsebesek és a kereskedők fosztogatnak rendszeresen, na meg olykor a fáraó és a papok. Remélem, ezt senki sem olvassa majd, mert nincs olyan csábító mosolyom, amivel kimenthetném magam.
Futottunk, ahogy bírtunk, hátra se nézve. Erősen szorítottam Nofru kezét. A kikövezett út mellett haladtunk egyenesen a folyó felé. Az éles sziklákat finom por takarta, a vérem egyre gyorsabban lüktetett. Küszködve hajtottunk a cél felé, a remény lökdöste hátamat. Lassan elviselhetetlenné vált a tüdőm zihálása, a kicsi folyton nekem ütközött, elhamvadó lélekkel pityergett, mire kiértünk a fasor fogságából, ott csillogott előttünk Hapi isten folyójának ezüstszalagja. A Nílus a mély tónusok, a türkizen csillogó lágy hullámok, az éles kontúrok, és a napszítta, meggyötört, barna arcélek helyszíne, ahol a fehér szárnyú, kissé oldalra dőlt vitorlások lomhán siklanak a két part között. Ahogy leszállt az éj, rengeteg mécses és fáklya gyulladt. Olyan volt, mintha Ozirisz ragyogó csillagokat szórt volna szét a földön. Felugrottunk a bárkára, a szél bömbölése azonnal alábbhagyott; mihelyt ledőltünk a belsejében, kényeztetett a meleg. A kis helyiség sarkában egy ledobva heverő szalmazsákra fektettem Nofrut, gyöngéden betakartam egy állatbőrrel, nehezen jött álom a szemére, nem igazán érthette, mi ez a kaland eddigi nyugodt életében. A gízai óriáspiramis betöltötte a szemhatárt. A víz lágyan hömpölygött a messzi éjszakába. A Nílus Gyermeke, Maat-hari vigyázta hajónkat. Lassan haladtunk, nagy unalmamban kezdtem el ezt a naplót írni. Most látom csak igazán hasznát tanítóm mesterkedéseinek, akit apám fogadott fel, és aki akaratom ellenére kitanított a hieroglifák papiruszra vésetének tudományára.
A percek súlya az idő előre haladtával rohamosan megnőtt, lélegzetvisszafojtva vártuk a reggeli nap érintését. Aranyló istenünk melegséggel töltötte be szívünket. A parti sziklák teteje hirtelen rózsaszínben kezdett lángolni, a hajó utasai egyszerre borultak térdre a tüzes Napkorong előtt. Vörös árnyékot húztak ujjai, fénye végigszáguldott, akár egy nemes paripa a folyón, nyomában a csendes víz tarka színekben pompázott. A tatról a rabszolgák, engesztelésül a folyó istenének, virágszirmokat hajigáltak a tajtékos vízbe, valóságos tarka szőnyeget hagyva hátra.
Kibomlott előttünk a gyönyörű birodalom, a parton kis papirusztetejű agyagkunyhók sorakoztak, asszonyok mostak a folyóban. Amint a nap feljött, akár a fároszi világítótorony villogtak a távoli fehér épületek a fényben. Sápadt, vézna gyerekek fürödtek meztelenül az iszapos vízben. Tragikus pantomim zajlott a kiszáradt földeken, én tisztában voltam vele, miért. Az aszály elleni védelemre szánt anyagiak a bürokrácia útvesztőiben hogyhogy nem, de elvesztek, a hadsereg látta hasznát, így óriási volt az éhínség. Ez járványt okozhat, mely megszálló kíméletlenebb lehet bármely ellenséges hordánál, kegyetlenebb a keleti seregeknél. Evvel az ellenséggel nem lehet majd egyezkedni, nem lehet majd őket arannyal megvásárolni, ezek nem ismernek se istent, se embert, se szegényt, se gazdagot, se fáraót, se rabszolgát. Nem kegyelmeznek, visszavonulót sem fújnak, nem ijednek meg senki emberfiától. Bevehetetlennek hitt várak, szívós hadseregek sem állhatják útjukat, sohasem pihennek, nem alszanak, semmi sem csillapítja étvágyukat, és végképp nem hatják meg őket az áldozatok. Csendes kaszájukkal learatják a fiatalokat, a véneket, az asszonyokat, a gyerekeket, a neveseket és a névteleneket egyaránt. A kétségbeesés sokszor szül vakmerőséget, a lassú halál a kipusztulás fenyegetettségét hordozta már oly régóta a birodalomban. Jobb, ha vissza se nézek utamon.
A távolban felbukkant a Pálmák oázisa, ahova csak a királyi udvar és a nemesek mehetnek, meg néha az olyanok is, mint én. Az evezők nedvesen csillogtak a napfényben, midőn a rabszolgák kiemelték, majd ismét a vízbe mártották széles tollukat. Ha nem teljes összhangban eveztek, a fűzfapálca korbácsként csattant a hátukon. Ennek hatására az evezősök még erőteljesebb csapásokkal hajtották a gályát, csakúgy habzott a felkavart víz a hajótest körül. A „Heliopolis sugara” szelíden a partnak ütődött. A halászok átkozódva próbálták a hullámokat kikerülni. A nap, mind egy óriási tearózsa, lassan bontogatta sugárszirmait.
Napokba telt, mire elértük a kicsiny Thira szigetét, mely gyöngyszemként terült el a tenger közepén. Rengeteg minószi kereskedő várta hajónkat a kikötőben. A leányom és én leheveredtünk egy kisebb tábor mellett, és vártuk a fejleményeket. Ismerős civódást hallottam a sátrak között. Belestem az egyik sátorlap mögé. Két fiatal ölelte egymást szenvedélyesen, boldogan sikongattak, apró nyögések, lihegések követték egymást. Lassan eljutottak a csodás végkifejlethez. Később kiderült, másnap lesz az esküvőjük, fájdalom nem egymással.
Hamar világossá vált, a bevándorlókat, mint mi is, csak látszólag fogadja be a város, a hivatalos eljárás rendkívül hosszadalmas, és a helyiek elmondása alapján, azt hiszem mindig is kirekesztettek maradunk, amelyet nekem egyféleképpen lehet csak ellensúlyozni, éspedig, ha visszatérek eredeti foglalkozásomhoz. De előtte Nofrunak szereznem kell egy tanítót, aki saját házába fogadja őt. Más megoldás nem létezhetett, vissza már nem mehettünk.
Hamar rájöttem, ezen a szigeten az számít nőiesnek, aki túlsúlyos, széles csípővel, telt keblekkel, valamint kerek és fehér arccal rendelkezik. Vállig érő hajukat egyenesre vágják, kenőccsel kenik fényesebbre. Ujjaikon, nyakukon drágakövek lángolnak. Isteneiket kellemes lantmuzsika kíséretében dicsőítő himnuszokkal éltetik. Sokan élnek így, őket a hátuk megett celebesznek nevezik.
Körülnéztem a bordélyházban is. Az úri hetérák többsége itt ördögi ágyas, néha még a férfiakat is túlszárnyalják, a legvadabb paripát is megülik, amazonként bánnak a nyílvesszővel, az élet sok mindenre megtanította őket. A szerelmet szolgálják, nem csupán a testüket használják fel, műveltségükkel egyesítik a lelki és testi gyönyört, mely az életszínvonalukban jókora előrelépést jelent.
Pár napkeltével később a dühös istenek megmutatták, mire is képesek dühükben. Óriási robbanás rázta meg a szigetet, nappali sötétséget hozva ránk. A sziget közepén máskor csendesen fortyogó hegy azóta is sötét korom- és hamufelhőt okád, mely lassan befedi az eget, eltakarja a Napot, alig kapok levegőt. Rövidesen összeomlik a vulkánhegy, belevész a tengerbe, mely most is sisteregve forr. Azt hiszem, itt a vég, nincs menekvés, istenünk a vízbe akarja taszítani új otthonunkat, és én még csak nem is lehetek Nofru mellett. Elindulok, hátha átölelhetem még egyszer utoljára, mielőtt a másvilágon tehetném ugyanezt, ahol újra eggyé lehetünk.
– Egyiptom örökké élni fog! – kiáltom. Aranysarummal átlépek egy kutya alvadó vértócsája fölött, fejemre izzó golyók csapódnak…