Új remények – Negyedik történet

Alig pirkad. A nap, – aranyló sugarait bontogatja. Ráérősen, – lassan. Harmatcsepp könnyein keresztül rácsodálkozik a kora reggeli ködfelhőkkel tarkított Földanyára. Halovány fénybe burkoltan, a távoli messzeségben felsejlő égperem körvonalait szemlélgeti. Kissé, még álmosan bóbiskol.
Szinte kivár. Valamire, – talán egy csodára. Sejtelmesen fellebbenti pihekönnyű légfátyol függönyét az elfáradt, enyhe, – tavaszifjú szellő. Lágyan cirógatja a rügyező fák kibomlott lombkoszorúját.
Biztos hírnöke ő e korai zsongás áradatnak. Suttogása halk és búja. Mintha titkot kellene megosztania tapasztalt, öreg barátjával, a csodálatos természet ősanyának eme fantasztikus kegyelet rejtekén. Zöldellő pázsittenger homlokzatán oly huncutul kuncog minden egyes zsenge fűszál, hogy még a
tovakúszó ködfióka is elpirul. Védelmet nyújt a kis, apró, bimbódzó, félénk virág fejecskéknek.
A csend mélysége betölti a színpompában lubickoló teret. Lustán végignyújtózik. Féltőn öleli puha keblére a kéklő eget, a drága anyaföldet, a magasztos erdőt. Körbefonja leheletével még a tengernyi, – távolságra elterülő, – lenyűgözően gyönyörködtető, pazar virágok ékes tárházát. Életre kel a természet apraja, – és nagyja. A hangyától a mókuskáig. A vadnyulak ijedten tűnnek el a bozót sűrűjében.
Amott boldog gerlicepár ugrál. Ők vidámnak tűnnek. Éjszakai álmukban, – meseországban röpdöstek, gondtalanul. Ahol feltöltődtek. Annak hatása alatt csivitelnek. A kis is tücsök is óvatosan rázendít. Hosszú lábú gólya lépdel méltóságteljesen. Jelzi, itt Ő az úr. Minden egyszerre mozdul.
Mintegy parancsszóra. Az ősi természet lefektetett törvényei alapján. Lassan, és pontosan.
Nincs tévedés, – semmiben. Csakis a kézzelfogható precíz tervezés eredménye látható és az összhang, ami jelen van mindenben, – és mindenhol. Amit a nagy Alkotó maga tervezett a kezdetek- kezdetén. Méltósággal, nagy gonddal. Utánozhatatlan, páratlan tudásfölénnyel. És az szerint működik az Idő órája is. Egy örök körforgásban. Az idők végezetéig. A nagy Művész, e csodás világmindenség tervező mérnöke. Az Univerzum végtelenségének, – halhatatlanságának Mindenható Ura.
Új remények kivitelezője, megvalósítója!
Ő előtte, – nincsenek titkok. Mindenről lehull a lepel. Igen, ma kipattannak a még késlekedő rügyek is. Ő már ezt a tegnap tudta, – előre. Új remények születnek. Szárba szökkenek. A gyümölcsfák virágot hajtanak. A természet adózik az ősi teremtés, – eme sziklaszilárd munkaoltárán. Önzetlenül, bátran, ám kevélyen, megalkuvást nem tűrően. Rendíthetetlen, nem megvesztegethető. Nem alkuszik és nem hátrál meg. Szavahihető, nála nincs maradandó változás. Mert mindig megújul, újra és újra. Végleg nem tűnik el. Ebben bízhatunk. Maximálisan beteljesíti ígéreteit. Az Ő szava megáll, örökké.
A hatalmas szőlőültetvények sokasága is az ég felé kacsingat, kissé hunyorogva. A tegnap esti, – mennyei mannát jelentő esőcseppek hűs érzete még mindig oly jólesően melengeti búja növényzettel fedett, patyolatfehér lelkét. Ott, legbelül. Akár az emberi lélek tisztára sikált bugyrait.
Merthogy, – lelke van mindennek az ég alatt. Ami csak él és mozog. Legyen az ember, vagy egy piciny hangya a lábunk alatt. Akár egy apró bogár, egy jelentéktelennek tűnő fűszál a réten.
Egy harmatcsepp a zöldellő levélen. Vagy egy szirom a rózsafán. Minden meghal a mában egy kicsit, hogy új napra ébredjen! Új reményekbe kapaszkodhasson! A remény, az éltető manna a fájó, beteg szívnek. Gyógyír a meggyötört testnek is. Ő az, – ami óv, szentesíti az örök törvényt. És nem szűnik meg létezni. Az idő, folyamatosan változik. Jöhetnek jó vagy rosszabb időszakok. Olykor korszakok letűnnek, – de, remény és szeretet nélkül nincs értelme az életnek. A cél, és a jövő, egy biztos mankó. Hogy el ne szédelegjünk, ne térjünk le az Élet igazi, fényes ösvényéről. Ahol világít a lámpás fénye.
A múlandóság temetőjében, – őrt áll az új, megkoszorúzott remény fája. Rendíthetetlen és mégis egy megbocsájtó szellemiséggel díszített csoda. Ő az, aki felszámolja a régi, kopott, elavult, rozsdamarta emlékeinket.
Van hiú remény is, ami abszolút megsemmisítő. Felfoghatatlan, elérhetetlen. Rokona a csalfa ábrándnak. Sógora a bánatnak, a fájó csalódásnak. Idő előtt világra jött gyermekét ringatja, – egy panasszal bélelt keserűség dalát dúdolva. Takarója a jéghideg magány. Létezik még a hamis remény. Ábrándok és a hiábavaló vágyak tömkelege. Csillogó, – színezüstfényű. A rózsaszín álmok bódult, hamis világa. Ami valamivel több, mint a semmi. A mában alszunk. Néha mélyen elalszunk, – mindnyájan. Főképp, ha elringat annak hamis hangon zengő, örült muzsikája. Fel kell hát ébrednünk! A holnapban, – ahol, – új remények várnak ránk. Felráznak Csipkerózsika álmunkból. Körbevesznek. Átölelnek finoman. Érezzük a meghittséget. Az igazi szeretetet.
Ami csak úgy a semmiből jön. De, – velünk marad, – majd egyszer tovalibben, mint a füstfelhő.
Egy váratlan pillanatban, – amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. Nem értjük szivárvány útjainak tekervényes csigavonalát. De, nem hagy cserben. Újra és újra visszatér, – mint tékozló fiú a szülői házhoz. Nem hagy teljesen magunkra. Nem maradunk árván. Csak próbára tesz. A bizalomért, a kitartásért.
A szívállapotunkért. Erkölcsi szabályok bástyafala ez. Megmásíthatatlan, – amolyan eredeti, tiszta kútfőből való. Nincs benne hamisság. Feddhetetlen. Mert szoros a kapocs, a szeretet, a ma és a holnap új reményeinek forgatagában. Elbúcsúzni soha nem szabad a mától. Végleg,- semmiképp. Még akkor sem, – ha kicsit néha meghal valami bennünk. A mát, a holnap követi. Az új remények száguldó vonatán. A természet, az egész élővilág, lépést tart mindezzel. Küzdeni, tudni kell! Díjazás nélkül.
Magunkért, másokért, a szebb jövőért! A természet, mint ősanya védi azt, ami az övé. Növény és állatvilágával együtt. Mi emberek is, – naponta új remények elé nézünk. Felvesszük a harcot e rohanó, stresszes, gondűző világunkkal.
Nem könnyű és nem egyszerű. Sokat kell még tanulnunk, – fejlődnünk. Ez ad értelmet porszemnyi életünknek. A múlt, jelen és jövő összképe, szépsége. Új remények szövik át valós álmaink hálóját. Olyanná lesznek, mint az örök mécses lángja. Amely, – soha nem aludhat ki.
A gyújtózsinór elnyűhetetlen. A kanóc csak ég, de, soha nem fogy. Újratölti önmagát. Mert csoda az ő léte is. Egy nemes céllal alkottatott. Egy nemes érzés megélésében. Örök tanúságul, hogy hinni tudjunk benne. Számunkra értetlen értelemmel, döbbenten, de, mély alázattal fejet hajtunk a megmagyarázhatatlan dolgok előtt. Az igazi szeretet folyamatában. Mely elfogyhatatlan.
Nincs kezdete, – sem vége. Mestermű.
Láncszemekből áll. Amit a bánat és a szenvedés nehéz bilincsei széttörnek. A szeretet gúzsba kötöz.
Az új remények lángja örök mécsest gyújt az érző, tiszta szívekbe! Őrizni kell lángját, – örökre! Utolsó leheletünkig. Ez a dolgok titka. A régi, – beteljesült álmokban új remények születnek, amelyek meghatározzák a Holnapot. A holnapok a jövőt, a végtelenség határainak kusza, elérhetetlen élet mezsgyéjén. Kitárulkozva, leleplezve. Mert nincs takargatnivalója. Számadással tartozik. Mindenkinek.
Boldog ember az, aki megízlelheti az új reményekbe vetett hitének szabadságát, – valódiságát, létezését!
Hiszen, akkor magáénak mondhatja azt az ősi fohászt, hogy van értelmes életem, boldogságom, mert álmaim valóra váltak! Céljaimat elértem, tervem beteljesült az új remények megadattak számomra!
A harcot megharcoltam, éltem, mert volt miért! Új remények éltető kiterjedésének vidám tulajdonosaként. Ennek az örökségnek bárki részese lehet! Ha időben felébred és észreveszi a hívó szót. A saját, belső hangját. Mert mindig ezt kereste. Talán, – nem is jó helyen. Ez nem mese, ez a nagy valóság. Megszívlelendő. Az új remények útja nyitva áll.
Ne térj le róla, várnak rád is, hogy boldog lehess! Megosszák veled, belső éneddel azt, amit tudnod kell. Hatalmas tudás ismerőjévé válhatsz. Magad és mások örömére.
Az új remények pedig ballagnak a kijelölt ösvényen. Vállvetve, boldogan. Legyőzték a legyőzhetetlen rosszat is. Megelégedéssel veszik tudomásul, hogy szétárasztja szeretet sugarait a lebukni készülő Napóriás.
Julis néni mosolyogva, könnyes szemmel simogatja elveszettnek hitt kiscicáját. Előkerült a nap végére. Csak elkóborolt, eltévedt talán szegényke. Most örömmel dorombol idős gazdája szerető ölelésében. Hát a szeretet áramlik, létezik, van, mindenhol és mindenben, mindenkiben!
Jó tudni, érezni létezését! S várni adakozó jókedvét. Az új remények kapujában örökös vendég Ő!