Új remények – Hatodik történet

Félix kelletlenül szeli át a belváros buktatóit. Az aluljáróban sem túl szívderítő a látvány, legszívesebben csukott szemmel evickélne a lenn élők és árusok között. A fiatal férfi rutinszerűen lépked a sárga paradicsomok, a kókadozó virágok, és az ázsiai ceruzaelemek sorfala előtt. Ma is széles a konkurencia, pezseg az élet. Toprongyos, középkorú asszony gubbaszt a fal melletti kartonszőnyegen. Hű társa egy sovány, foltos kutya néhány hete szegődött hozzá, nem táplálhatja őt semmivel, amaz mégis megmentőként tiszteli. Az asszony kérges ujjaival minduntalan az őszbeforduló, összeragadt haját fésüli. Szomszédja egy ápolatlan, apostol kinézetű alak gyűrött nejlonszatyrából bágyadt képpel fakóarany-színű italt rángat elő; a többiek a begyűjtött üres üvegeken, a kukákból származó lomokon és a csikkeken osztozkodnak; a lépcső mellől hamis hegedűszó hallik. Az aluljáró lakói: koldusok, hajléktalanok, árusok mindennap keményen megküzdenek a megélhetésért, csak az arra járók lelkiismeretében bízhatnak. Az átlagos járókelőknek nem könnyű a céltalan szemekbe nézni, akaratlanul is elkapják róluk a tekintetüket, nehogy ellopják tőlük, mintha nem is közülük valók volnának. Hirtelen a foltos fülű kóbor korcs, állapotát meghazudtoló gyorsasággal pattan fel a sarokban, egyenesen a gyanútlan Félix felé fut, amaz nem is menekülhet, a falhoz szorítja a metróból kirohanó áradat. Az állat fénytelen szemeiben könyörgés húzódik, mögötte gazdája somfordál, remegő tenyerét a férfi orra alá dugja, aki restelkedve vadászik zsebeiben némi érme után. Az asszony zavartalan, szégyelljék magukat azok, akik idejuttatták – mondogatja mindig az újaknak: „szégyenlős koldusnak üres marad a tarisznyája”.
Odébb valaki szabadkozik: optimistán várja a fiát, hat éve küldte egy külföldi magas iskolába, minden pénze ráment. Várja, majd ő ki viszi innen. Egy nyűgös férfinak teli van már a lyukas zoknija az álláshirdetésekből, már ezer helyen volt, de csak átverés az egész. Nem melós kell nekik, hanem rabszolga. Nem megy ő már innen sehova, még ha milliókat is ígérnek, csakis tepsiben, az ellen nincs kifogása.
Félix egy irodaházba siet. Alamizsnát gyűjt. Az előszobában a titkárnő leülteti, várnia kell, amíg mások kuncsorognak az oroszlánbarlangban. A kulissza lenyűgöző. A vezér lazán terpeszkedik mahagóni íróasztala mögött, keresztbe tett lábbal fogadja, mögötte a háttér egy hatalmas olajfestmény: „Caesar bevonulása”. A lekezelő modorú ember öles fellegeket ereget az illatos, valószerűtlenül hosszú szivarjából. A vendég szótlanul figyeli a kocsonyaként rezgő két szemöldökét, a szélesen vigyorgó száját. Feszeng, akár az aluljáró koldusai, legszívesebben az üvegfalba préselné magát, rejtse el az, ne is vegyék észre, sejti a kurta tárgyalás végét: a kultúra támogatása nem tartozik a szponzorok látókörébe. A vezért hidegen hagyják az épeszű érvek, hatástalannak bizonyul minden ráhatás, csak hazug reménnyel kecsegteti a házalót, aki legszívesebben a képébe vágná a véleményét: mennyire egoista fráter, akinek kétes értékű döntéseitől emberek ezreinek sorsa függ, miközben szorítja a gyémánt cipő… De mégsem mond semmit, ő is belép a „hipnotizáltak” népes táborába, és hajbókolva, köszönetnyilvánítások közepette távozik.
A görnyedt házakról mállik a penészes vakolat, a rozzant kapuk mögül rothadt élelmiszerek erjedő szaga árad. Kis üzletek, lepukkant butikok, penészes falú borozók sorakoznak az enyhet adó pincékben. Ráérős férfiak könyökölnek ki az emeleti ablakokból, lesik a parkoló kocsik között ugráló iskolásokat, a teli szatyrát lihegve cipelő nagymamát, olykor füttyentenek az arra járó kacér lányoknak. Tépett plakátot sodor a szél, koszos macskák és egy divatjamúlt férfi turkál a kukában.
Félixnek épp van annyi ideje, hogy végig sétáljon a közeli pályaudvar alapvetően lehangoló, üvegablakok alkotta épületében. Ebben a külvilágtól elszigetelt, a 19. századvéget idéző csarnokban a rohanó ember világnézete mindig fordul egy jó nagyot, elég csak végignézni a sínek között ugráló kamaszokon, a súlyos csomagoktól szentségelő utazókon, a késlekedő vonatokra várakozó kismamákon és joviális bácsikákon, a graffitiktól hemzsegő kocsikon, a poros torkukat fröccsel tisztogató, ingázó munkásokon, az olajos egyenruhájú, vaskalapácsot szorongató vasutasokon. Elpilled, leül az állomás egyik fapadjára, ahol megálmodja a félévszázados csodát: zöldre vált a szemafor, kipöfög vele a jó öreg 424-es gőzmozdony, a forróságban a vasúti kocsik mennyeien hűvösek, a szabad kupék kényelmesek, a szendvics friss, a sör hideg és olcsó, a kalauznő mosolyogva lyukasztja ki a jegyeket és módfelett csinos.
Metsző szél örvénylik az aluljáróban. Kéregetők ülnek a lépcső oldalában, ölükben felfordított, zsíros kalap. Félix felhajtott gallérral suhanna végig, ám a lépcső aljában megállítja egy láthatatlan erő, ismerős asszony ül előtte, foltos fülű kutyája nagyot ásít. Kétségbeesés szülte a lábaihoz támasztott papírtáblán olvasható társadalomkritikát. Pillantása szinte kiégeti a férfi lelkét. Szemtől szembe fordul – akár egy lelki párbaj – a két „koldus”, egy pillanatra megfagy a remegő levegő. A férfi érzelmeit palástolva kotorászik a zsebeiben, hirtelen megdermed a keze, zizegős papírpénzre akad, szégyenkezve nyújtja az asszony felé, kinek ráncos keze végigtapogatja azt, mire eltünteti a holnap kézzelfogható reményét, az ajándékozó már kettesével ugrat felfelé a feljárón, ki a szabad világ felé, még hátán érzi a tekintetet, míg fent elnyeli az egyhangú tömeg.
Hamar megtorpan. Irigykedve gondol az asszonyra: ellentétben sok társával, ma nagykanállal ehet, van egy négylábú, hűséges barátja, mi kell még a nyugalomhoz? Ha két ilyen teremtménynek, akik ennyire különböznek egymástól, sikerült előítélet nélküli jó viszonyt teremteniük, akkor mi többiek milyen kifogást hozhatunk fel mentségünkre, nekünk miért is nincs igaz barátunk? – töpreng.
Hirtelen egy matt-sárga, foltos fülű kutyus dörgölődzik a nadrágjához, akaratlanul is visszanéz: az őszes asszony kibújt csigaházából, az aluljáró tetején egy szolid, őszinte, bizakodó mosollyal búcsúzik.
Végtelenül örül, amikor a folyóparton meglátja kedvesét. Elidőznek egy ideig. Sugárzik róluk a pillanatnyi boldogság. Anna és Félix karonfogva sétál a kora őszi roppanós avaron, egyszerre léteznek a szélben, a levelekben, a fák ágain ugrándozó mókusban, a szűrt, fanyar napfényben.
– Mit szólnál, ha végre gyerekünk lenne? – kérdezi hirtelen a férfi. Remélte, a pazar vidék, az intim hangulat feloldja a lányban a vele született védekezést. – Tudod, tik-tak, tik-tak, az idő…
Anna összerezzen. A gyerek említése kihozza a sodrából, bár tudja, kedvese nem akarattal szekálja őt, persze, hogy babát szeretne.
A vízen egy motorcsónak süvít keresztül, a madarak ijedten röppennek tova. Az örvénylő habokból előbújik a kis Ámor, és meggyújtja a szunnyadó tüzet. Tündöklő, illatos virágszirmok pattannak ki a fák ágain, millió számra fakadnak a liliomok, skarlátszín pipacsok, fehér margaréták, pompás orchideák. A folyót karcsú flamingók, telhetetlen kócsagok, büszke gémek teszik elevenné. A sűrű, zöld pázsiton Orpheusz pengeti lantját, a békés fülemülék édes dala meghódítja a magasságot, a rojtos felhők széléről egy hamuszürke albatrosz lógatja a lábát. A közelben keservesen bongó templomharang elnémul, visszaadja a csendet a csendnek, fájdalmat a reménynek.
Hazafelé andalognak, a hétvégi város álmos, kanyargós mellékutcáiban a koldusok vastag papírtakaróit kerülgetik. Az egyik sarkon a lány váratlanul ráncigálni kezdi párja karját.
– Menjünk be, menjünk ide! Az a barna tonettszék pont olyan, mint amilyen a mi szobánkban.
Amióta nemrégiben ideköltöztek, néhányszor már látták ezt a régiségboltot, de most először lépik át a küszöbét, pedig mintha ezer éve itt állna. A helyiség a múlt század hajnalára emlékezteti a betérőket, mintegy ötven évet utaznak a múltba, az Ezeregyéjszaka világába csöppennek. Az asztal alatt meglepetten veszik észre az Ő könyvüket. Félix felkapja, majd leporolja a becses tárgyat. Egy feketére sült csirkecombot rágcsáló tulaj – aki Félix undorodó arckifejezését látva nem tudhatja, hogy amaz utálja a csirkéket, nem tudja miért, de ki nem állhatta őket, mindenféle formában – a kötet történetét meséli: a minap hozta föl a pincéből. Ki tudja, mióta bujkált ott. Egy orvosféle költözött oda le, aki matat az emberek fejében, elaltatja őket meg miegymás, hogy meglássa a múltjukat. Különc egy alak. Anna áhítattal forgatja a kezében a meggyötört könyvet. Félix a válla felett kilesi a címet: „Petőfi: Versek”. Eredeti kiadás. Miután Félix kialkuszik érte egy elfogadható árat, sietve távoznak.
Este bérházuk erkélyén ücsörögnek. Az ifjú hölgy végre kézbe veheti a kötetet, vigyázva lapozgatja az elsárgult, száraz lapokat, mégis kiesik valami közülük. Rögtön felkapja a földről. Egy kettéhajtott régi papiros az, tele vékony, tintával húzott betűkkel. Leplezetlen izgalommal olvassa:

Mi, Carol és Simon erősen hiszünk Istenünk jóakaratában. Az ő földi helytartója azt mondá a templomunkban, a mi rövid életünk nem zárul le véglegesen a halállal. A lelkünk tovább vándorol a jövő felé, majd valahol, valamikor újjászületik egy ismeretlen alakban. Ezért kell segítenünk saját lelkeinket a tovább élésben.

A másnap, akár egy több felvonásos előadás. A régiségbolt előtt fel se néznek a portálra, ahova egy modern felirat került: „OKKULT TUDOMÁNYOK – HIPNÓZIS”
A pince, egy meghitt szoba, az orvos, a puha ágy, a hipnotikus álom. Félix ellazul a doki szuggesztiós terápiájának hatására, a gondolatait fényképezi, sorban egymás után, a fejébe teszi, akár egy albumba. A férfi utazik, ráborul az éber álom, képek törnek fel a múltból. Sejtelmes látomások, emlékek, érzések. Halk szófoszlányokból áll össze az egész:
– Egy lány, egy gyönyörű lány vezet a felhők sűrűjében. Galambszárnyakkal repül, minden szűziesen fehér, nyugodt melódia szól… a sugárzó napból. Lerombolt épületek, véres utcák, kialvatlan városok és üres tekintetű emberek. Vita Görgeyvel… Valaki kilép a ködből. Carol, a kedves. Dudorászik. Átölelem, visszacsókol, lábunk mellett egy füstölgő fegyver… Vöröslik az egyenruhám a vértől, az én véremtől, a labanc golyóktól. Mindenütt a kaszás ólálkodik. Ó, a bohókás Lala, egy könyvet nyom felém, a kezembe… eltűnik. „Petőfi: Versek”. Carol ír bele valamit. Csillog a jegygyűrű.
Aztán Anna következik, lehunyja szemét, elérik a kezdeti tünetek. Beindul az emlékek és érzések láncolata:
– Ronda város, ledőlt házak, köd és piros halottak. Csatatér. Lala még él. Jaj, Simon! Milyen mocskos az az egyenruha, megsérültél. Vérzel… Megvan még a jegygyűrű, épp olyan, mint az enyém. Folyton pislog, fura… Nincs tovább, végem! Szülés. A gyerekem sír… végem… üres minden, végem…
Szédelegve hagyják el a hipnotikus pincét. Sokáig szótlanul andalognak a holdfényben. A város elszenderült, nesztelen suhant a szitáló éjszaka felettük.
– Létezik, hogy azért gyűlölöm a csecsemők sírását, a babák viháncolását, és azért rettegek ösztönszerűen a szülőszobától, mert előző életemben belehaltam a szülésbe? – szólalt meg a lány, mely hang kalapácsütéssel ért most fel. – Még most is vizionálok, de a doktor… azzal a furcsa villanó szemeivel.
– Van élet a halál után? Én ezt akkor se hiszem. – hitetlenkedett Félix. – Hogyan képesek emberek milliói visszaemlékezni olyan eseményekre, amelyek jóval születésük előtt történtek? Ez olyan, de oly…
– Hallhattad, meg hát ott az a régi levél, és ez az álomdoktor.
A férfi mindig is viszolygott az ezoterikus handabandáktól, de Anna hite lassan elülteti benne az okkultizmus csíráját:
– Ezek szerint én azért nem szívlelem az állatokat, mert valamikor egy veszett kutya harapott a bokámba, és azért utálom az autót, meg a vonatot, és irtózom a repülőtől, mert előző életemben közlekedési baleset áldozata voltam?
Harmadnap kora este ismerős utcába tévednek. A gyér utcai világításban nem láthatják a régiségbolt üres kirakatát, az ajtóra ragasztott cédulát: „Elhalálozás miatt az üzlet és a pince eladó”. A folyópart irányába ballagnak, lépéseiket visszhangozzák a kihalt sikátorok. Bent a házak sűrűjében szellemek öltenek nyelvet. Anna a kedvenc dallamát dúdolja. Szótlanul bámulják saját képmásukat a sima víztükörben. Piszkos kandúr oson a lábukhoz. Fekete, pamutszerű orrával szaglászik. Füle mellett egy lila folt éktelenkedik, talán egy szerelmi harc jele. Szemei éppen, mint az agydoktoruk, ugyanúgy villámokat szórnak, és legalább olyan ostobán, behízelkedően bambul rájuk.
– Hé, doki… a cica sóváran pillant fel, némi morzsára számít. – Ó, hogy hallgat a nevére, csak nem… ő is a múltból?
A böhöm macska pusztán egy elnyújtott, éles nyávogással viszonozza az érdeklődést.
Anna előkap táskájából két hajójegyet, amit a minap kaptak ajándékul egy ismeretlentől, és csak nehezen hitték el a szerencsét. Késő estig tervezgetik a kora májusi hajóutat az Elvesztett Szerelmek Szigetére, ahol a lány szerint csupa olyan ember él, akiket elhagyott a kedvesük, és persze kétségbeesettek: várják, hátha itt viszontlátják őket, esetleg beléjük szeret valaki más; mert ez az utolsó esély, a végső remény az életükben.
Anna és Félix lázas teste egymásba fonódik. Boldognak tűnnek. És ha minden úgy lesz, ahogy elképzelik, szentül hiszik, ez az állapot még hosszú-hosszú évezredekig megmarad.
– Mondd, Félix! Jó irányba tartunk?
– A lehető legjobb irányba, kedvesem.
Egy pillanatra úgy tűnik, mintha velük együtt a pad megemelkedne… szédülnek a „magasban”.