Új remények – Hetedik történet

A teljes agyhalálom megállapítására alakult és összeült bizottság, amelynek minden tagja az előírt ismeretekkel rendelkezett, és a kórház vezető igazgatójától a bizottságban való részvételre megbízást kapott, egyöntetűen és ellenszavazat nélkül mondták ki, hogy az agyhalálom visszafordíthatatlan, tehát a köznapi értelemben úgy is vehető, hogy egyenlő a halálommal. Minderről a főorvostól szerzett tudomást az ágyam mellett aggódva álló kedvesem, én én is, hiszen hallottam minden szót, bár nem tudtam igazán hová tenni ezeket, ahogy ellentmondani sem voltam képes. Ahogy a főorvost elmondta a könnyeivel elég színpadiasan küszködő barátnőmnek, a nagyagyam, a kisagyam, és az agytörzsem működési is teljes mértékben felmondta a szolgálatot, tehát minden igyekezet kudarca van ítélve, hiába is próbálnák meg az erejüket megfeszítve visszafordítani a visszafordíthatatlant, mert sajnos szembe kell néznünk a szomorú valósággal és igazsággal, és el kell engednünk a pácienst, akire senkinek egy rossz szava sem lehet, hiszen erőnek erejével küzdött, de sajnos az ő igyekezete is kevésnek bizonyult a halál ellen vívott harcban. Én megpróbáltam ugyan a hallottak ellen ágálni, és ellent mondani a főorvosnak, hiszen az agyfunkcióim még továbbra is kitűnően működtek, és fel tudtam mérni hogy hol vagyok, és hogy miért kerültem a kórházba, de hiábavalóságnak tűnt hogy szót emeljek, és megvédjem a magam igazát, hogy még élek, és csak valami fatális tévedés áldozata lettem, és kicsit abdszurdnak éreztem hogy élve temessenek el, és hogy úgy vegyenek tőlem búcsút, hogy még el sem hagytam a porhüvelyemet. Kibeszélnek, és sajnálkoznak, és mindezt a szemem előtt teszik, úgy, hogy sem a kedvesem, sem a főorvos még csak egy kósza pillantást sem vetett rám, mintha nem is lettem volna már jelen, mintha teljesen fölösleges lenne tudomást venniük felőlem. A lány, akiben jobban bíztam, mint saját magamban, aki több volt számomra a világ minden egyéb dolgánál, a lány már képes lett volna másnak adnia a kezét, hiszen ahogy a barátnőjével való beszélgetését is kihallgathattam, helyettem már egy másik férfiről beszélt. Akkor bennem minden összeomlott, és azon vettem észre magam, hogy én is már múlt időben beszélek magamban, mintha megszűnt volna nem csak az elképzelt közös jövőnk, de még a jelen pillanat is. Annyit éreztem, miközben az én kedvesem az ágyamra tette a kis kézitáskáját, hogy onnan előkotorjon valami képet a legújabb szerelméről, hogy azt büszkén és dagadó mellel mutassa fel a barátnőjének, hogy egy láthatatlan kötél elszakadt bennem, és összeomlott valami láthatatlan, és hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent és mindent. Úgy látszik nem csak az agyfunkcióim is, de a fájdalomérzetem is kitűnően és fenntartások nélkül működött, mert ezen hiányában nem hiszem hogy képes lett volna megszakadni a szívem, amit lehet hogy órákon, de lehet hogy csak perceken belül kioperálnak és vágnak belőlem, hogy donorszervként ajánlják majd fel, ahogy a többi szervemet és testrészemet is. A gépek amelyek az agyhalálomról értesítették az orvosokat, biztos voltam benne hogy elromlott, bekrepált, és felmondta a szolgálatot, hiszen ismertem a típusát mint gépész-technikus, hogy az ilyen ősöreg gépeket máshol már régen kidobásra ítélték volna, annyi típushibája van, de úgy látszik hogy ebben a kórházban még csak egy kósza percre sem kérdőjelezték meg a gép által kidobott adatokat, pedig lehet hogy elégségesnek bizonyult volna, ha valaki jól ráver egyet a dobozra, és máris helyre rázódna benne a sok rozsdás alkatrész. A gép makacsul arról adott információt, hogy az agyfunkcióim, mint például a fájdalomérzékelésem, a gondolkodásom, a légzés irányításom, az anyagcsere-folyamataim szabályozása végérvényesen elvesztek. Ugyanezt az infót dobta ki az agyam vérellátásommal kapcsolatban is. Az orvosok látva a gép által adott paramétereket, csak elismerően bólintottak, és így nyugtázták magukban hogy bár ők mindent megtettek amit emberileg elkövethettek, sajnos nem tehetnek most egyebet mint széttárják a két kezüket, engem lekapcsolnak a gépekről, a családtagjaimmal közlik a szívfájdító tényt, majd sietnek tovább az egyéb elfoglaltságok, és a többi haldokló beteghez, felőlem megfeledkezve, mindaddig, amíg nem arról lesz majd szó, hogy a család rendelete és óhaja szerint, mit tegyenek a még csak ki sem hűlt testemmel, és az orvostudomány számára hasznosítható szerveimmel. A kedvesem miközben az új barátja képét mutogatta a kerek szemekkel rá vagy a képre felváltva bámuló barátnőjének, aki nem tudott betelni a félmeztelenre vetkőzött, kisportolt férfi látványától, aki szerinte biztos jó parti, és az ágyban sem lehet rá a volt barátnőmnek panasza, a főorvos jött újra látogatóba hozzám, pár nővérkével, hogy összeszedjék a holmimat, hogy engem elszállítsanak valami általam még ismeretlen helyre, hogy az ágyamat amit annyit nyomtam, rendbe tegyék, és azt elkészítsék egy újabb szerencsétlennek. A bekrepált géphez persze nem hívtak szerelőt, meg sem fordult a fejükben hogy a gépet is kicseréljék, és egy újabb beszerzéséről gondoskodjanak. A főorvos kéznyújtására a volt barátnőm kénytelen kellett pár kapkodó mozdulattal a jelenlegi nagy Ő-ről készült képet visszagyűrni a kis táskájába, miközben olyan érdeklődést színlelt a főorvos szavait hallva, hogy én szégyelltem el magam helyette, és ha lett volna akaraterőm és irányítani tudtam volna a kezemet, legszívesebben lekevertem volna neki egy makarenkói pofont, ahogy talán a barátnőjét is biztos hogy jól helyben hagyom, és kiosztom, mert nem tudom hogy hogyan volt képes megállni szó nélkül az én volt barátnőm tetszelgését, miközben a jegyese ott fekszik tőle pár méterre. A főorvos ahogy elmondta, a testemet és a szervezetem alapfunkciót, ahogy a transzplantálható szerveimet gépekkel még életben lehet ugyan tartani, de ez esetbe -ellentétben a kómával- teljességgel kizártnak tekinthető, hogy az agyam irányító funkció és az eszméletem valaha is visszatérne. A barátnőm sűrű bólogatások mellett szertelen arccal nyugtázta a főorvostól hallottakat, nem minta bármilyen fogalma is lett volna arról hogy pontosan mit is mondott neki a doktor. De úgy láttam hogy nem is nagyon érdekli hogy értelmezze a hallottakat, mert neki annyi volt a lényeg, hogy én meghaltam, a többi csak maszlag és könnyen figyelmen kívül hagyható apróság volt csak, amiről neki miért kellene hogy halvány lila gőze is legyen, amikor nem orvos, nem is egy diplomás ember, csak egy egyszerű bolti eladó, aki jelenleg csak azon képes törni azt az okos kis fejét, hogy milyen fényes élettel is ajándékozza majd meg az új pasija, az a kigyúrt, és pénzzel bélelt Spartacus. Hogy nekem arra lett volna szükséges, hogy megszólítson, hogy a mellemre boruljon, elsírva hogy milyen fájdalmak is gyötrik, azzal sem törődött egy átmeneti percre sem. Pedig de jó lett volna ha tudja, hogy a szavak elérnek hozzám, miközben a magam harcát vívom, hogy életjelet adhassak végre a rólam teljesen megfeledkezett külvilágnak. Nem is tudtam hogy mi a fájdalmasabb, az hogy megtegyem azt amit nagyon szeretnék, vagy az, hogy az az ember akit annyira szerettem, nem akar tőlem már semmit. Egyetlen dolog volt biztos ahogy a halálos ágyamon feküdtem, és a nővérek igyekeztek minden csövet és drótot lehámozni rólam, hogy a szavakat, amik bennem voltak és rekedtek, ki akartam mondani, fel akartam ordítani, tudva, hogy abban a pillanatban amikor felkeltem volna az ágyamról, mindenki legnagyobb meglepetésére és döbbenetére, nem tudtam volna én sem megállítani a könnyeimet, ahogy az édesanyám, aki időközben szintén megérkezett a szobába, hogy szembesüljön az ő egyetlen egy szem fiának a siralmas állapotával, és hogy feldolgozza az a tényt, hogy egyedül maradt mint a kisujja, és hogy mennyi teendője lesz majd ami a temetésem körüli bonyodalmakat illeti. Nem tudtam hogy hogyan változtathatnék a körülményeken, és a helyzetemen, mert rajtam múlt minden. Élőhalottnak éreztem magam, aki rádöbbent, hogy csak saját magamtól kaphatok egy második esélyt az életre, mert a külvilág már semmilyen segítséget nem képes és hajlandó nyújtani a számomra, és ha nem cselekszek minél hamarabb, élve fognak felboncolni, vagy egy jeges tepsibe tolni, hogy ott szakadjon rám a sötétség. Az egyik nővérke, aki éppen egy csövet vagy drótot próbált kiszabadítani a testemből, egy pillanatra megtorpant a nagy munkálkodása közben, amit a mozdulatairól ítélve, rutinmunka volt a számára, hiszen mindennek tudta hogy hol a helye, és olyan gyorsasággal tett és vett körülöttem, és a fejem fölött, hogy nem tudtam nem csodálni benne ezt az ügybuzgóságot. Megállt, mint akinek nagyon nem tetszik valami, a szemöldökét összehúzva farkasszemet nézett velem. Ő volt az első emberi lény, aki az állítólagos halálom óta egyáltalán rám merte emelni a tekintetét. Valamit mintha keresett volna a szemeimben, mintha valami különöset láthat majd meg benne. Újra megtorpant. A tekintete nem egyszerűen boldog volt, a legteljesebben benne volt az élet, a felismerés, a reménység, és valami le nem írható döbbenet. Már tudtam, hogy ahogy az élő is lehet halott, úgy a halott is lehet élő. Hiszen Te élsz! Súgta a fülembe, miközben meredten bámultak rá az üres szemeikkel a körülötte álló nővérkék, és a családom szűk számú tagjai. Mikor már a halál ajtaja mögött érezhettem magam, első alkalommal nyílt rá alkalmam, hogy megállítsam a dolgokat, mielőtt igazán tragikusra fordulnának. A nővérke felismerésének hála, abban a pillanatban tudtam, hogy még sem késő megmentenem önmagam, és a legnagyobb meglepetésemre, megmozdulni is képes voltam. Elsőként csak a szemeimet forgattam, mint aki jelzi hogy hallotta a nővérke szavait, majd a lábujjaimat, és a kezeimet kezdtem el mozgatni, amitől biztos az a benyomása lett a szobámban téblábolóknak, hogy zombivá változtam, és most akarom talpra állva a vérüket venni. Úgy éreztem hogy a feltámadás nem csupán csak a hívők ünnepe, hanem mint minden emberé, úgy az enyém is. Rá kellett döbbennem hogy erősebb vagyok mint a halál, és arra is, amit az eredeti görög szó, az anástasis jelent: újra lábra állni, a szó átvitt és a valódi értelmében is. Bennem volt az erő, az élet ereje, hogy újra lábra álljak. A bennem lakozó élő lélek nem hagyta hogy legyőzzenek, hogy élve temessenek el, lemondva rólam. Abban a pillanatban, amikor megmozdultam, és az élet legapróbb jelét adtam, a szobában tartózkodóknak egyáltalán sejtelme sem volt, mibe és hogy hová is kerültek, hogy mit tegyenek. Szóra nyitottam a számat, mert el akartam mondani, hogy a nővérke által hitre és kapaszkodóra találtam, hogy úgy érzem magam, mint aki egy sziklán vetettem meg a lábam, ahonnan éppen le akartak taszítani, akik ellenállhatatlan ingert és ösztönt éreztek arra, hogy ha lehet, minél előbb eltüntessenek engem. A téboly amin az utóbbi napokban és legfőképpen órákban átestem, értelemre változott, a bánatom örömre, és a sok-sok nem, igenre. Sőt, a halál maga sem volt halál többé, hanem maga a feltámadás. A nővérke mutatta meg, hogy amikor az élet és a nagy és sötét semmi között kell választani, akkor mást választani, mint az életet, nem is lehet, nem is annyira az élet miatt, sokkal inkább az élet szerelme miatt, pláne az örök életért. Amikor mások már az egyházi temetésemet szervezték magukban, úgy gondolva, hogy biztos méltóképpen fognak majd megemlékezni rólam, hogy ez által én kevésbé leszek halott, akkor érkezett el az én feltámadásom. Ha a pillantásom beszélni tudott volna, a sült bolond is kitalálhatta, hogy fülig szerelmes lettem a nővérkébe, aki megértette és viszonozta is a pillantásomat, minden pillantások legédesebbikével.