Nagy várakozással készítette ki a ruháit, amit a másnapi állásinterjúra kívánt felvenni. Kivasalta őket szombaton, majd vasárnap még egyszer. Szinte áhítattal rakta őket vállfára, elsimítva minden rájuk képzelt ráncot. Bennük látta a sikerét, a jövő boldogulását, azt képzelve, hogy minden csak a külcsínyen múlik.
Azt képzelte.
Hitte, hogy sorsok múlnak mindezen.
Rosszul gondolta?
Vasárnap este volt. Késő este, és immáron undorral tekintett azokra a ruhákra. Pedig csak néhány óra telt el, hogy kivette az öltözéket a gardróbból. Rondáknak látta már azokat a ruhákat, rongyoknak csupán. S benne magát olyannak, amilyennek.
– Ugyan, ki venne fel egy ilyet, amilyen én vagyok? – tette fel magának a kérdést, és már előre látta, ahogy másnap dadogva, bénázva felsül a munkáltatók előtt.
Éjfél volt.
Még mindig nem aludt.
Egyre csak forgolódott az ágyban, lejátszva minden esetleges lehetőséget, ami holnap szembenézhet vele. Lejátszott az agyában minden rossz forgatókönyvet, arra nem is gondolva, hogy esetleg jól is elsülhet a dolog.
Minden azóta vált ilyen zorddá körülötte, miután az apját eltemették. Ő volt a támasza, a bástya, az erőd, amelynek oltalma alatt mindig megnyugvást lelt.
Mindig.
Akár igaza volt, akár nem.
Akár elérhető dolgokon teóriázott, akár elérhetetlen álmokat kergetett.
Teljesen mindegy volt. Az apja megnyugtató szavai mellett minden megoldódott.
De rég volt az! Legalábbis lélekben. Időben egy év sem telt el azóta. Mégis zsákutcává vált a holnap, és rideg, mély, sötét gödörnek az élet.
– Hogy lesz vajon? Kellene az állás! Valamiből élni kell! Öt évig tanultam az egyetemen azt, amire ott szükség van. Minden hiába volt? Hol vagy ilyenkor, apa? – rebegte a hajnali vaksötétben a lány, aki akkor már annyira tompa volt és elveszett, mint soha máskor. Hitehagyottan az órára nézett, mely hármat mutatott. Két órája maradt csupán a pihenésre. Kettő, nem több.
Minden elveszett.
Talán el sem megy arra az interjúra…
Minek?
***
Mintha csak álmodta volna, hogy csörög a vekker. Mintha csak álmodta volna… De aztán minden felerősödött, és olyanná vált a jelenség, mintha egy üstöt húztak volna a fejére, és egy óriási kalapáccsal ütötték, verték volna azt. Félfordulatból nagyot csapott az ébresztőre, de elnémítani nem tudta, csak leverni az éjjeli szekrény tetejéről. Talán úgy volt a jobb, mert most már mindenképp fel kellett kelnie.
Miután végre csend lett, az arcát a tenyerébe temetve ült az ágy szélén. Érezte mérhetetlen tompaságát, az ébredés ellen tiltakozó minden remegő idegszálát, fájó izmainak lüktetését.
Menni kell, menni kell mégis. Legalább annyit megtenni!
Lezuhanyozott, bízott abban, hogy az éberséget csempész a testébe, és helyrerázza a keringését. Sikerült, amennyire sikerült. Aztán a fogason lógó ruhákhoz ment, gépiesen felvette sorra őket, majd megállt a tükör előtt. Tagadhatatlanul jól festett, mégsem ismerte be magának, sokkal inkább az ellenkezőjét sulykolta magába.
Fél óra múlva már a buszon zötykölődött. Egy óra volt az út, ami nem volt kevés. Korábban azt gondolta, hogyha megkapja az állást odaköltözik. Lett is volna hová. Akkor azonban minden olyan távolinak tűnt. A város, a munka, az albérlet nem kevésbé.
Mégis megpróbált lelket önteni magába. Eszébe jutottak az apja szavai, aki mindig azt mondta neki, ha csak egy hajszálnyi esély kínálkozik, azt meg kell ragadni, és kapaszkodni bele erősen. Nem kevés erejébe telt, de megpróbált ekképpen gondolkozni. Mélyeket lélegzett, és elhitette magával, hogy az előtte lévő próbatétel nem lesz más, csak egy átlagos beszélgetés, afféle szintfelmérő. Ha kelleni fog oda, lehet örülni, ha nem, hát az sem baj. Így alakult és kész. Nem kell nagy feneket keríteni neki, hisz az életben annyi minden megítélése meglehetősen szubjektív. Ez is az.
Ezzel a tudattal fordult be végül a cég kapui mögé. Megpróbált közömbösen tekintetni az óriási, aranyozott cégérre, a beléjük vésett kackiás betűkre, és a több évtizedes múlttal rendelkező, igencsak jövedelmező mindenségre, amit a cég összessége alkotott.
Megpróbált, de nem sikerült. Valójában valamiféle idegen, furcsa remegés rezegtette egész lényét. Egy pillanat alatt kiszáradt a szája, és minden gondolata teljességgel kusza volt. Nem is értette, mit keres ő ott, mit akarna azzal a semmi tudással, ami a fejében volt. Akkor legalábbis úgy látta már.
Némán, reménytelenül baktatott előre. A bejáratnál öltönyös őrök fogadták. Bemutatkozott, elmondta miért jött, de talán nem is kellet volna, hisz már ott, a lépcső első fokánál mindent tudtak róla. A munkafelvételi szándékát mindenképp. Megköszönte az útbaigazítást, és ment tovább, amerre mondták neki.
Belépett.
Odabent minden annyira művi volt. A patikatisztaságú csempék, a méterenként világító neoncsövek, a több négyzetméteres üvegfalak, az ezekkel átitatott levegő.
Minden.
Nem volt ehhez hozzászokva. Pedig a szakma világa ezt hozta magával.
A lift előtt megállt, várakozott, felületes pillantásokba, erőltetett művi mosolyokba ütközött mindeközben. Végül betért egy felfele igyekvő kabinba, és a nyolcadik emeleten kiszállt. Ott foglalkoztak a munkaügyekkel. Akkor már úgy lüktetett a szíve, mint az űzött vadé, és nem volt semmi, amivel nyugalmat tudott volna erőltetni magára. Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy igen, ez az interjú igenis számít, és nem mindegy, hogyan sikerül. Nem a munka miatt volt ez főként, hanem az önbecsülése miatt. Hogy veszít-e, avagy nyer. Nem tudta, miért gondolta ezt így. Ez éppen ellentmondott az apja szavainak, aki vallotta, hogy mindig van második esély. Jár is. Mindenkinek. Akkor azonban mindezt sutba dobta. Immáron minden meccset meg akart nyerni. Így is, úgy is. Félgőzzel is. Bár olyanok nincsenek. Csak rossz lelkiállapotban elkapott pillanatok, vagy emberi gyarlóság. Az is egy olyan volt. Az egyik. Mindezek ellenére már eszébe sem jutott meghátrálni.
109-es iroda.
Méterekkel előtt látta már a számot, mely úgy hívta, mint egy hivatalos idézés. Még inkább ideges lett, de amennyire tudta, megpróbálta ezt palástolni.
Az ajtó nyitva állt. Kopogást mímelt rajta, majd belépett, ahol egy szolid, de tökéletes eleganciájú hölgy fogadta. Bemutatkozott, mire a hölgy szelíden csak annyit mondott, hogy már várják odabent.
Odabent.
Akkor nézett félre, és meglátta a csukott ajtót, mely mögött ott lehettek ők; akik várták. A hölgy előresietett, és bejelentette őt. Egy percet sem kellett várnia, s már mehetett is.
Egy férfi fogadta, akinek a tekintete nem volt szigorú, vagy túlontúl fürkésző, ahogyan baráti sem. Miért is lett volna, hisz ő volt az első lépcsőfok ahhoz, hogy a cég, amelyből maga is élt, sokáig fent maradhasson. A férfi hellyel kínálta, mondott néhány formalitásnak betudható megjegyzést, majd rögvest rátért a lényegre. Talán éles váltás volt, de nem volt mire várni. Ezt ő is jól tudta, mégis kellemetlenül érintette a dolog. Mindenestre megpróbált helyt állni. A férfi kérdezte őt erről, arról, miért választotta ezt a területet, mik a szándékai, és hogyan látja a terület jövőjét? Dolgozott már hasonlóban, ha igen, hol, ha nem, hát miért? Mik az elsődleges szándékai, mitől lenne jobb a cégnek, ha felvennék őt, és mi az, amit feleslegesnek tart a mai kor iparában?
Ő válaszolt, amire tudott, amire volt ideje, és amit a tudása, a tapasztalata és a diplomáciai érzéke megengedte. Eltelt egy kis idő, és rájött, mindez, nem elég, mindez kevés ahhoz, hogy itt révbe érjen. Érezte ezt saját magában, és kitűnt a meghallgató arcán is, aki egyre sűrűbben nézte az órát, mintha csak azon tűnődne, hogy miként üsse el még az időt, hogy kettejük munkája ne tűnjön túl felületesnek.
– Hát mégsem sikerül! – futott át rajta a felismerés, és már azon volt, hogy megköszönje a lehetőséget, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy szelíd mosolyú, szabadkozó idős úr lépett be az ajtón. Bensőséges pillantása, és személyesnek tűnő szavai elárulták, hogy a társa, a kollégája lehet a másik meghallgatónak.
– Nem történt semmi, már csaknem végeztünk! – mondta a meghallgató, és mintegy végérvényesítve a dolgot, bezárta maga előtt a dossziét.
– Talán, pár szót, ha válthatnék vele én is! – mondta mosolyogva, szinte szórakozottan az idős úr, és gyorsan helyet foglalt, majd mélyen az előtte ülő nő szemébe nézett.
A nő azonban megszólalni sem bírt, mert, ahogy azokba a tekintetekbe belenézett, az apját látta onnan vissza.
A szemekből, a mosolyból, az egész kisugárzásból. Nem hitt soha az ilyesmiben, de akkor mégis…
Különös volt az egész.
S az idős úr kérdezett, szinte játszott, úgy, ahogy annak idején az apja játszott vele, amikor nehéz dolgokról kellett beszélni. A nő felelt, majd ahogy az idő telt, kiteljesedett, és kiadott magából mindent, ami benne volt. Hogy miként tudott ennyit beszélni, azt maga sem tudta. Miután mindent elmondott, megpróbált visszagondolni az elhangzottakra, de semmiféle emléke nem volt róla. Éppen csak belül érezte azt, hogy mindent megtett, amit megtehetett. Mosolygott az idős úr, és immáron elismerően bólogatott a kollégája is.
Elköszöntek egymástól.
Egy hét múlva érkezett az értesítés, miszerint felvételt nyert a cégnél. Első dolga volt, hogy felhívja őket, és megköszönje a lehetőséget. Hosszas várakozás után elérte a meghallgatóját, fiatalos hangjáról rögvest felismerte. A boldogságtól zavarodottan mondott köszönetet, majd, miután eleget tett az egésznek, kérte a vonal túlvégén lévő urat, hogy adja át köszönetét a kollégájának is. A férfi nem értette a hivatkozást, hisz egyedül vezette le az állásinterjút.
A nő hirtelen csöndben lett, majd zavartan magyarázkodni kezdett, hogy mindez csak a túlzott lámpaláza számlájára lehet írni. Még egyszer mindent megköszönt, majd mondott egy viszlátot a jövő heti találkozásra, és bontotta a vonalat.
Csak a csönd maradt utána, és valamiféle megmagyarázhatatlan bizonyosság. Zokogni kezdett csöndesen, megállíthatatlanul, miközben felnézett a falon lévő képre, melyről az apja nézett vissza rá szelíden, gyámolítón, tele szeretettel.