Salánki Anikó: Mindenkinek van mobilja
A lába beledagadt a cipőbe, két karját lehúzta a csomag, azt hitte, sose ér haza. Haza?
Már amennyiben egy nyomorult kis melléképület, ahol albérletben élt a lányával, annak számít.
S már amennyiben ez élet.
Ezt szokta Amanda a fejéhez vágni, és bár mindig szomorú lesz egy kiélezett vita után, néha úgy érzi, igaz a kamasz lánya minden bántó -fájó szava. Mert látja ugye a többieket, akiket flancos autóval visznek a flancos anyukák az iskolába, s ha hétfőn valami bolond kitalálja, hogy a rongyos nadrág a divat, kedden már abban feszítenek, csenevész kis térdük lilásan villog a hidegben
A kis épület a kert végében húzódott meg, nehogy szem előtt legyen, az utcáról nem is lehetett látni. Jobbat nem talált ennyi pénzért. Amikor kinyitotta az ajtót, bent nyirkos hideg fogadta. Kabátban guggolt le, és a sparheltbe bekészített vékony gyújtóst lángra lobbantotta, elgémberedett ujjainak jólesett a hirtelen meleg. Vastagabb fákat tett rá, aztán pakolta csak ki az asztalra a főznivalót, egész hétre. Gyorsan főz egy kis rántott levest, valami meleg jólesik ebben az ocsmány időben.
Persze Amanda megint húzni fogja az orrát, hogy neki nem kell, de hát mit csináljon?
Egyszer panaszkodott csak a központban annak a kedvesnek tűnő nőnek, aki a közmunkásokat beosztotta, de kiderült, hogy kár volt.
Egyedül neveli a lányát, kezdetektől fogva. Amikor Karesz megtudta, hogy gyereket vár, üvölteni kezdett, valami olyasmit, hogy mit akar, ő nyugodt volt, hogy ilyen korban ez már nem fordulhat elő. Aztán mikor az is kiderült, hogy lány lesz, részegen betántorgott az akkori helyükre, ahol meghúzták magukat, és azt mondta, kizárt, hogy ő csinálta volna, neki nem születhet csak fia. Aztán bedobálta a cuccait a kockás sportszatyorba, és úgy bevágta az ajtót, hogy kettérepedt az ócska üveg. Persze azt is ki kellett fizetnie, az öregasszony karvalyként figyelte, amikor összepakolt és elment onnan.
Mit vihetett volna el? Tán a nyikorgó szekrényt, vagy az összetolt két ágyat?
A városkában nem volt senkije, meg sehol se. Akkor jött a megyeszékhelyre, nagyobb helyen nem figyelnek úgy az emberre, nem pletykálnak róla, akkor úgy gondolta. Ennek 15 éve.
Egyetlen öröme a lánya volt, kicsinek egy tündéri mosolyú hajasbaba, az óvodában olyan szépen szavalt az anyák napján, hogy még a szigorú Zsuzsó néni is megkönnyezte.
Ő meg dolgozott két műszakban, az éjszakait jobban fizették, és Valkó néni vigyázott a kicsire, ott aludt náluk. Persze megfizette rendesen. Nappal meg bölcsőde-óvoda, olyan hamar eltelt az a hat év! Az iskolai évek is jól indultak, csak a 3. osztálytól kezdte érezni, hogy nem stimmelnek a dolgok.
Az addig szófogadó, aranyos kislánya morcos lett, hányaveti, nem köszönt senkinek, a boltban földhöz verte magát, széttördelte a színes ceruzákat, és feleselt a tanító nénivel. Nem volt olyan hét, hogy ne hozzon beírást. Amikor felsőbe került, másik iskolába íratta, ami közelebb volt az új lakáshoz, az önkormányzati volt, két évig lakhattak ott, spórolni kellett, de egyre nehezebben ment. Novemberben eltörte a lábát, gyógytornászhoz is kellett járni, kereset meg semmi, az a kis táppénz elment három hét alatt. Sokszor feküdt le éhesen, csak a kislánynak legyen. Tavaly idehurcolkodtak a telep szélére, muszáj volt. A kerti csapból hoztak vizet, egy rózsás függönnyel választotta le a sarkot a konyhában, ahol a lavórban mosakodtak.
Amandával nem lehetett beszélni.
Amikor behívatták az iskolába, az irodában elbőgte magát. Igazolatlan órák, feleselés, verekedés, követni alig tudta a vádakat. Úgy érezte, megbukott, mint anya. Arra kapta fel a fejét, amikor a szőke kontyos tanárnő szemrehányóan megkérdezte, hogy miért nem követi az okostelefonon a lánya előmenetelét?
Nem nézett föl, barna félcipője oldalt kicsit sáros maradt, a szék alá húzta.
– Nincs okostelefonom – mondta elvörösödve, és hirtelen csönd lett. Már dagadt és vörös volt a szeme a sírástól. Felállt, meggörnyedt a válla, érezte, hogy öregnek és csúnyának látják, igazuk van, jövőre eléri az ötvenet, a lánya meg 14, szép nagylány, vadóc, divatos ruhákat akar meg bandázni, nyaralni, hozatott pizzát vacsorázni, és okostelót.
Hogy is mondta az egyik brigádtag, a Joli?
Ma már mindenkinek van telója, amin lehet zenét hallgatni, filmeket nézni, böngészni az oldalak között. Az interneten szörföl meg kommunikál mások laptopjával. Ő meg kézbe fogta, mert Joli dicsekedett vele, és nézte.
– Nagyon menő – mondta, és erre mindenki nevetett, hogy milyen jópofa a Mancóka néni, ilyen idős korban. Azt hitte, elsüllyed.
A havi nettó bére meg a családi pótlék alig teszi ki a kilencvenet.
Utána kellene érdeklődni, mennyibe kerül egy okostelefon?