Ez a vidék – mondják a helybéliek –, ilyen meg olyan hely. Ha ideszülettél, még megszökni sem tudsz előle. Veled utazik, elkísér bárhová is futsz, megtalál bárhol is rejtőzöl. Ott lapul a csomagod alján, amikor már kidobtad az összes ruhád, csak hogy legyen helye gyerekkorod realista világának fejedbe égett képeinek, amikor már elhitted, vége mindennek, amikor lecserélted az utolsó szerelmedet, a régieket eluntad, mind elengedted, miközben elég jól beszélsz mindenki más nyelvén, legyen az őrült ámokfutó, egy kedves angyal, esetleg egy láthatatlan, naiv átlagember, nos épp akkor süt beléd az idő, mely kajánul vigyorogva közli, hogy minden hiába volt, mivel a sorstól nem lehet csak úgy megszabadulni. A múlt ott buzog a véredben, a jelen mélyen izzik a csontodban, a reménybe vetett megingathatatlan hited pedig szárnyakat növeszt eszméidnek. Hiszen bármikor bármi megtörténhet, még az is, hogy egy elképzelhetetlen, csinos holnap még ma bekopog az ajtódon.
Ezen téboly homályában kódorogtam a reggeli utcán, vettem egy másnapi újságot a nemzeti trafikban – mert ott minden van –, a címoldalon dráma: egy darab penészes mackósajt miatt majdnem kitört a háború valahol egy rezervátumban. Meglepett a barkácsoldal is: egy időgép összeállítását dobta fel, hamar hozzá kell fogjak az elkészítéséhez, nehogy lenyúlja valaki előttem. Egy másik írásból rémületes összefüggésekre derült fény, de a sarki söntés csábítón felismerhető szaga félbeszakította a sorok közti olvasást.
– Kitaláltam egy tuti üzletet. Na, ezt sasozd meg! – fogadott bent őszinte izgatottsággal Dzsó haverom az ablak melletti törzshelyünkön.
– A te bombasztikus ötleteid, tényleg nagyokat szólnak. Mint a legutóbb az a…
– Csupa negatív hullám vagy. Csinálok egy ősrégi nevezetességet, egy faoszlopot, melynek nekidőlve aludt egy jót egykor maga Nagy Sándor.
– Miért pont Nagy Sándor?
– Miért ne? Azt mindenki ismeri. De lehet tőlem Dzsingisz kán is. De nem csak aludt, hanem belevéste a nevét a fa kérgébe is. Az a lényeg, hogy jöjjenek a turisták nézelődni, enni, inni, fotózni, és leplezetlen áhítattal körbe ülni a híres póznát.
– Hogy akarod ezt megetetni bárkivel is?
– Facebook aranytesóm, facebook – hörpintett egyet a korsójából –, én leszek a hiszékenység vámszedője.
– És honnal veszel egy akkora fát?
– Ott van a régi téglagyár, rohad minden, ember nem jár arra, hatalmas kéménye van, csak át kell festeni faszínűre, abban te jó vagy.
– Na, felejts el! Nem képzeled, hogy felmegyek oda a magasba, mikor már a kosárlabdázás közben, a felugrásnál tériszonyom van. Különben is, micsoda badarság ez az egész! Fizetek inkább egy sört, csak szakadj le rólam.
– Milyen magyar vagy te, cimbi – szónokolta Dzsó kissé sértődötten –, hogy egy ilyen felfedezés nem kalapáltatja meg a szívedet? Nem dughatjuk el ezt a páratlan történelmi ereklyét – vihogott. – Menjünk! Megmutatom, milyen lehetőségekre gondoltam.
Ezzel kibotorkáltunk a szent helyünkről a faluszéli romgyár felé.
A tojásfák szegélyezte járdán esett csak le, mi is történt, vagy mi nem történt, illetve mi fog történni holnap, azaz Húsvét hétfőn. Mit mondjak, nem villanyozott fel. 50 felett, ha kevésbé is tudok már gyönyört nyújtani másoknak, de azért saját magamat még olykor képes vagyok örömhöz juttatni, hát már látom is azt a hétfőt: a lány szinte bizonyosan nem fog a tegnap után becsukódni, mint egy szemérmes ibolya. Mostantól belesző a terveibe, képtelen lesz elhessegetni az ábrándképeimet. Ha világot látnék, lélekben ott ül majd velem a tutajon, vonaton, lehuppan mellém a ligeti padra, csiklandoz a strand vizével, simogat a tenger homokjával. Ott lesz mindenütt, hogy beszélhessek vele, hogy megosszam a látványt, elmerengjek a tegnapokon és kívánjam a holnapokat. Kétdimenziósan bújok a könyveibe, belopózom az álmaiba, lassan lépegetek, hogy utolérjen, érezni akarom, mihez is kezd velem, tényleg őrangyal-e? Mindkettőnk kilincsén már ott fityeg az a bizonyos elszakíthatatlan lánc.
Pedig micsoda pokoli éjszaka is volt az… soha nem hittem volna, hogy a halál fájdalmas szele, a rémisztő gyász ennyire megérint, még most sem igazán fogom fel a történteket. Túlzottan megijedtem a lelkemben élesen kirajzolódó másnaptól, nem is tudom, mi lesz akkor, lesz-e egyáltalán, és ha mégis, vajon minek ez a cél nélküli bolyongás? Abszolút kiürültem. Na mindegy, azért mert úgy fest, holnap meg kell halnom, a mai nap még lehet ajándék.
Művész apám mondogatta: az élet egy szecessziós kaland, merész csíny, akár egy őrjítő koncert a Mennyben. Ígéretes és csábító az, csak talmi a propagandája. Mert nem lehet visszaemlékezni egy egész életre egyetlen éjszaka alatt, viszont tessék rettegni a holnaptól, mely foglyul ejt, mélységében az idő magára hagy, ahol az érzések, vágyak ösztönt szülnek. Mégis bízhatunk, hisz a virág is becsukja szirmát, amikor intim est borul rá, ám reggel újra virul… szebben, mint valaha.
– Na hol is van az az időgép recept vagy leírás, vagy mi? – kotorásztam a belső zsebemben az újság után, miközben Dzsó nem felfogva a menekülésemet, meggyőződéssel teli szemekkel méricskélte azt a korábban kinézett, kincset érő, düledező kéményt…
